A nagyközönség is látogathatja Augustus mauzóleumát – ez a római kulturális élet mindentvisz szenzációja idén. Messze még a tervezett végállapot, tehetnénk hozzá, de az, hogy az 1936 óta csak tudósok, régészek kutatási területeként ismert műemlék bejárata nyolcvanöt esztendő után (a tervezetthez képest néhány éves késéssel) legalább résnyire kinyílt, tényleg kiemelkedő eseménynek számít. Egyelőre igen kis létszámú, tízfős, vezetett csoportok fegyelmezett sétája engedélyezett csak, és a jó hír mellé azért rossz is társul: erre az évre már nincsenek előre foglalható, szabad helyek.

Vajon minek szól a hatalmas érdeklődés? Egyszerű volna azt válaszolni, hogy a világ valaha volt legnagyobb kör alakú sírhelyének. Önmagában azonban a brutális méret, a nyolcvankét méteres (háromszáz római lábnak megfelelő) átmérő, a közel hatezer négyzetméteres alapterület nem magyarázat. Talán az egymásba ágyazott, koncentrikusan elhelyezett hengeres testekből létrehozott struktúra, a különös építészeti megoldás, a történelem kéznyomai vonzzák a látogatókat. Ugyanis a tizenháromezer négyzetméteres falfelület nagyjából fele tükrözi az Augustus korabeli állapotot. A többi javarészt középkori, reneszánsz, illetve újabb kori megerősítés vagy hozzáépítés.

Octavianusban (aki ezt a nevet soha nem használta, és az actiumi csata után néhány évvel csak Augustusként emlegették), Julius Caesar unokaöccsében, kijelölt örökösében a Római Birodalom megalapítóját tiszteljük. Ennek megfelelő emléket kívántak állítani neki kortársai. Illetve… Így nem egészen pontos. Hisz az építményt, állítólag jóval szerényebb etruszk példákat is szem előtt tartva, voltaképpen ő maga eszelte ki, tervezte, terveztette meg. Más kérdés, hogy a kortársak nélkül, akik még életében elneveztek róla egy hónapot, sohasem válhatott volna valóra az elképzelés.

Az építkezés kezdetének pontos évszáma homályba vész, mindenesetre úgy gondoljuk, hogy Krisztus előtt 28 táján, Augustus harmincéves kora körül kezdődhettek a munkálatok. A Campo Marzio és a Tevere közelében emelkedő épület formáját tekintve a Hadrianus-mauzóleumhoz (a mai Angyalvárhoz) akart hasonlítani, méreteit tekintve azonban jelentősen túlnőtt azon. Egyes források szerint Nagy Sándor alexandriai temetkezési helyére is emlékeztetett. Ragyogó, elegánsan díszített, fehér márvánnyal burkolt külseje hamar ismertté tette. A hetvenhat éves korában elhunyt császár hamvai vélhetően a legbelső, negyven méter magas, ma torzóban látható központi hengerbe kerültek. A henger tetején gigantikus bronzszobor állt, feltehetően a százötven éve, a Róma északi határában fekvő Prima Porta közelében talált, ma a Vatikáni Múzeumban őrzött alkotás eredetije. Hadvezérként ábrázolta a császárt. Arcának aranyozott lenyomata a restaurálást az utcától elválasztó palánkba illesztve tekinthető meg most.

Ami a később elhunytakat illeti: Augustus harmadik felesége, Livia Drusilla is itt lelt nyughelyre, ami különös, hiszen tudjuk: Tacitus azzal vádolta, hogy nem volt teljesen ártatlan Augustus halálában. Ide kerültek azután a Julius-Claudius dinasztia tagjai Tiberiustól Vespasianusig szinte mind. Kivéve persze Nérót, valamint Augustus egyetlen gyermekét, második házasságból származó lányát, a szexuális kicsapongásairól ismert, hányatott sorsú Iuliát. Földi maradványait személyesen apja tiltotta ki a sírhelyről. Mai tudásunk szerint amúgy Septimius Severus felesége volt az utolsó, akit ide temettek.

Az épület elé az utókor obeliszkeket állított, majd a legenda szerint az V. században a gótok kifosztották volna – erre azonban nincs gyakorlati bizonyíték. Annyit mindenesetre tudunk, hogy a XII. században az egész szerkezetet megerősítették – hercegi lakhelyül szolgált. 1240-ben Gergely pápa leromboltatta az építményre felhúzott erődítményt. A középkor nagyon mostohán bánt az örökséggel. Ismerünk olyan forrást, amely szerint Agrippina (Augustus unokája) urnáját egyenesen gabonamérésre használták. A sérült és az ép falakat kőbányának tekintették, a kiszemelt alapanyagokat egész egyszerűen kibontották, elhordták. Ennek esett áldozatául jószerével a teljes márványburkolat is.

A XVI–XVII. században a toszkán gyökerű Soderini család került birtokon belülre, és szobrokkal díszített függőkertet létesített a kőgyűrűk között és fölött. Az újabb tulajdonosváltás évszáma 1751, amikor is a portugál márki, Benedetto Correa de Sylva vásárolta meg a mauzóleumot, átalakíttatta, és a spanyol bikaviadalokhoz hasonló programokat szervezett, amelyek azonban nem voltak túlságosan népszerűek a római közönség körében. Armentieri márki, a komplexum következő gazdája a faszerkezeteket stabil lépcsőkkel helyettesítette, és kiteljesítette a klasszikus amfiteátrum-funkciót. A Pápai Állam, majd az Olasz Királyság színházként hasznosította, utóbb cirkusz, sőt, banketthelyszín is volt.

Giuseppe Telfener gróf 1881-től lépett föl bérlőként, és az egész teret lefedő acél- és üvegszerkezetet építtetett. A hatóságok azonban fejcsóválva fogadták az így kialakult, hatalmas terem kiürítési tervét, kevesellték a vészkijáratok számát, és lezárták a nyilvánosság elől a műemléket. Így vált felvonulási területté és raktárrá, ahol a leendő II. Viktor Emánuel-emlékmű építőanyagait tárolták. 1907-ben azután maga Róma városa tett nehezen visszautasítható ajánlatot, és lépett elő tulajdonossá. Komoly felújításba fogtak, háromezer-ötszáz fős nézőtérrel óriási koncerttermet alakítottak ki, és Auditorium Augusteo névre keresztelték a régi-új helyszínt.

Európa zenei nagytemploma 1936-ban zárt be végleg. Az acélszerkezet elöregedett, az üvegtáblák repedezni, töredezni kezdtek, olyannyira, hogy 1937-ben, a környező házak és a közlekedők megóvása érdekében le kellett szerelni a tetőt. A tervek szerint ez lett volna Mussolini mauzóleuma, hirdetve a fasiszta Olaszország és a Római Birodalom rokonságát, de ebből az ismert okok miatt nem valósult meg semmi.

A régészek persze évszázadokon keresztük keresték az emlék-töredékeket, de az igazi kutatómunka csak másfél évtizede indulhatott meg. A támogató egy olasz telekommunikációs vállalat. A cég méretére jellemző, hogy éves forgalma több, mint a magyar GDP egytizede. Nehéz tehát pénzhiányra hivatkozni, amikor a késedelmes nyitást kell magyarázni. Egyelőre mégis komoly fegyelmet követel a látogatóktól, hogy a fapallókon egyensúlyozva végigjárják a nyilvánossá tett részeket.

A helyreállítás két hosszabb folyamatot foglal magába. A károk megelőzése érdekében javarészt eltávolították a téglákba gyökerezett növényzetet, és a falak tetejét védőréteggel vonták be. Több helyre tető és esőcsatorna került, mindenütt láthatók az újonnan felhordott vízszigetelés nyomai, némelyik helyiséget pedig belülről újraburkolták, illetve -burkolják.

Az évszázados szennyeződések, vakolatrétegek eltávolítása során kiderült, hogy a monstrum építésekor nem használtak állványokat. Hetven centinyire fölfalazták a kőhengereket, a közüket föltöltötték földdel, majd onnan folytatták az építkezést újabb hetven centinyit és így tovább. A rétegek kétezer év távolságából is jól láthatók. A felújítás második üteme azt célozza, hogy ne csak az eredeti művet, hanem az összes többi beavatkozást is bemutassák. A tervezett múzeum egyes helyiségei már fölsejlenek: bejárható például az egykori bikaistálló, és megtekinthető az a terület is, ahol legalább részlegesen visszaállítják a függőkertet. A pár év múlva idelátogatók a torreádorok, színészek, muzsikusok öltözőibe is bepillanthatnak. Az elképzelések szerint a múzeum útvonalait az eredeti, statikai okokból kialakított falközi trapézkamrákon vezetik végig, az óramutató járásával megegyező irányban. Ezekben a kamrákban válnak láthatóvá a különböző korszakok lenyomatai. Rengeteg, eddig soha be nem mutatott régészeti lelet kap helyet a boltívek alatt. Annyi már gyanítható, hogy az egyébként interaktívnak álmodott múzeum belső terei rendkívül izgalmasak lesznek.

A bennünket kalauzoló régész nem tudta megmondani, hogy mi lesz Augustus feltételezett sírkamrájának sorsa. Valószínűleg nyitott marad, és bejárható, amilyen mainapság is, ám nem pontosan tisztázott, hogy milyen rekvizitumokat mutatnak be benne. Amúgy a műemlék előtti tér megközelíthetetlen most. A világbirodalom fővárosának szintjét lépcsők és sétányok kötik majd össze a mai város szintjével, és sok lesz a zöld, ám az ígéretek szerint a növények nem takarják ki a most még fotózhatatlan épület egyetlen részletét sem.