„Itt a múltkoriban egy császárkép lógott – kísérli meg még egyszer a beszélgetést Bretschneider –, éppen ott, ahol most tükör van.
 – Az igaz, kérem – mondja Palivec úr –, ott lógott azon a helyen, de mivel a legyek leszarták, hát letettem a pincébe. Hiszen tudja kérem, esetleg valaki valamilyen megjegyzést engedhet meg magának és kész a baj vele. Hát kell ez                                                                                            nekem?”

Mert ki az a hülye, aki egy csöndes, erdőszéli, hegyi faluból elvonul alkotni (mert az „alkotás” csak „elvonulással” együtt ér valamit) egy pezsgő nagyváros, kis túlzással, kellős közepére? És akkor még nem is tudtam, hogy az ablakom egy kicsi térre nyílik majd, ahol egy hívogató kioszk kap helyet, amely aztán reggel tíz és éjjel tíz között a legkülönfélébb társadalmi rétegeknek nyújt minőségi időtöltéssel egybekötött tartalmas szórakozást. A délelőtt folyamán és jellemzően kora délután kisgyermekes középosztálybeli családok, lévén a hely tele volt pakolva guruló, zörgő lábbalhajtósokkal, plusz a magamfajta kávézgató szemüvegesek, késő délután és este, legalábbis hetente egyszer indokolatlan és random akusztikus koncerttel. Nem is beszélve az éjjel tíz és reggel tíz közötti mozgalmas időszakról. A sötétedés beálltával a homályos sarkokba húzódó drogosok, az éjszakai buli utolsó aktusaként fene nagy jókedvüket üvegek tördelésében kiélő részeg fiatalok, később, hajnaltájt az első kortyokat ízlelgető, ébredező hajléktalanok. Ráadásul a kiöblösödő utca két oldalának négyemeletes házai olyan visszhangos akusztikát biztosítottak a térnek, hogy minden egyes hányás mintha csak közvetlenül az ablakom alatt történt volna.

Ehhez képest kedves hely volt ez, 49 korona a sör is meg a kávé is, ami nagyvárosi viszonylatban nem számít drágának.

Szóval maga az eredeti cél, hogy én itt szépen csöndesen dolgozni fogok, írom a Keserű víz című regényem újabb fejezeteit nem törődve se a mával, se a holnappal, már első pillanatban is lehetetlen küldetésnek tűnt, viszont valamivel el kellett töltenem a több mint egy hónapot, ha már fizettek, hogy itt legyek. (Csak ott esett le, hogy azért kaphattam meg ezt az ösztöndíjat, mert azt hihették a cím alapján, hogy a regény a sörről szól majd.) Elhatároztam hát, hogy ez alatt a bő hónap alatt megkeresem a szívemnek mindig is kedves cseszlovákokat, vagy ha őket nem találom, legalább a nyomaikat felkutatom, hátha hagytak itt Prágában maguk után valamit.

A cseszlovákokat olyannak kell elképzelni, amilyennek annak idején Hašek és Hrabal könyvei, Forman és Menzel filmjei dokumentálták őket, nem is beszélve a Kórház a város szélén és a Nők a pult mögött című nagysikerű tévésorozatokról. (Magam egy a nyolcvanas évek homályába vesző, ma már nem létező Gotwaldov [ma: Zlín] nevű város melletti erdőben eltöltött téesznyaralásom alkalmával találkozhattam először cseszlovák gyerekekkel, de akkor még nem tettek túl mély benyomást rám.)

A cseszlovákok egyszerű, de nem bárgyú, kedves, de nem készséges, türelmes, de nem különösebben érdeklődő népek, akik valójában nem akarnak mást: csak lenni. Cserében annyit tudnak ígérni, hogy másokat is hagynak csak úgy lenni. Hallgatják a furcsa nyelven előadott dalaikat, és persze isszák a söreiket rettenetes mennyiségben. (Utolsó este egy gitáros fiú, szeretném azt hinni, hogy a tiszteletemre, csehül elénekelte a Gyöngyhajú lányt, amitől mondanom sem kell, hogy teljesen elérzékenyültem.) Mindent esznek, különösen kedvelik a káposztaféléket meg a párolt disznóhúst főtt krumplis kenyértésztával vagy mivel. Nagyjából ennyi, de ez pont elég az életben maradáshoz. Ezt variálják sörrel. A világ legnagyobb sörfogyasztói ők, másfélszer annyit isznak, mint a németek. A statisztikák szerint a vesekőnek még a fogalma is ismeretlen közöttük. Magam soha nem szerettem a sört, de hogy észrevétlenül elvegyülhessek, kénytelen voltam napi akár 2-3 korsóval is meginni. (Ők arról ismerik fel ugyanis az idegen ügynököt, hogy nem vagy nem elegendő mennyiségű sört iszik.)

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a cseszlovákok Közép-Európa hobbitjai. (Az utcákon, főleg a kocsmák környékén lápatoroki pipafű szaga terjedez, mert hogy ott legális az is, nincsen vele semmi baja senkinek.)

Ha nagyobb léptékben, történeti vízióban gondolkodnék, akkor azt mondanám, hogy a kommunista rendszerek bukása után a cseszlovákká válás volt ennek a nyomorult közép-európai világnak az utolsó esélye a normális életre. Ugyan se tenger, se égig érő hegyek, viszont se cunami, se földrengés. Még a nap is csak úgy módjával süt, egyszer sem volt 30 foknál melegebb. Se gyarmatok, se atombomba, se világtörténelmi, sőt még csak regionális vezető szerep se. Se Európa védőbástyája. Nem akarják, ami a másé, mert annak sem tudnak a végére járni, amijük van, akad dolguk azzal is elég. És azért akad nekik ez meg az, aminek a világ a csodájára jár, bár ezzel ők sosem kérkedtek. (Mondjuk azért a Hradzsinnal szemközti Petṙín-hegyen felhúzott és teljesen indokolatlan Eiffel-torony némiképpen elbizonytalanított, de mint kiderült, ez is amolyan cseszlovák dolog. Valamelyik jó prágai atyafi annak idején járt a párizsi világkiállításon, és egyszerűen beleszeretett ebbe a furcsa vasszerkezetbe, aztán miután hazajött, fölépített egyet Prágában is, nyilván azért, hogy ne kelljen neki soha többet Párizsig mennie, mert ott ihatatlannak találta a sört. A másik ilyen cseszlovák dolog a Kútna Hora-i csodálatos, gótikus Szent Borbála-templom karzatának egy eldugott szegletében szomorkodva üldögélő, szerintem kakáló Krisztus-szobor volt, aminek a bizarrsága az osszárium emberi csontokból kirakott Schwarzenberg család címerpajzsához képest is messze vitte a pálmát.) Mert ezek a cseszlovákok nem tisztelnek semmiféle szentséget, semmiféle tekintélyt, de a halálból is viccet csinálnak, ha ahhoz van kedvük. Csupán a lét elviselhetetlen könnyűségét keresik, amelynek az elviselését bizony tőlük lehetett volna megtanulni.

Mindebből következően Prága kicsit unalmas: egységes utcakép, amíg a szem ellát, viszont felújított homlokzatok mindenütt, az uniós pénzt valószínűleg vakolatra és 8x8-as utcakőre költötték. (Nem szóltak nekik, hogy azt el is lehetett volna lopni minden következmény nélkül.) Prága egy nagyra nőtt kisváros, de nem is akart más lenni soha, nincsenek világvárosi ambíciói. A tömegközlekedés egyszerűen igénybe vehető (a villamosokon bankkártyával lehet jegyet venni), bár onnan, ahol laktam, minden nevezetesség elérhető volt gyalog is. Prága amolyan sétálós város.

Az első cseszlovák nyomokra rögtön megérkezésem után bukkantam, amikor is az ablakomból indokolatlan időpontban rockandrollozó párokra láttam a kioszk teraszán.

Egy sima csütörtök volt, délután négy óra.

Akkor még nem tudtam, hogy ténylegesen az Arany Tigrisben fogok rájuk bukkanni, amely ugyan nyilván turisztikai nevezetességgé vált, így aztán hétvégeken és öt óra után lehetetlen benne helyet találni, no de hétfőn, olyan fél négy tájékán csak azok a cseszlovákok söröznek benne nagyjából az 1960-as évek óta, akik még együtt ittak Hraballal. (Lengyel kollégám, a neves Hrabal-szakértő elmondása szerint keddenként összegyűlik egy asztaltársaság, akik tényleg Hrabal személyes barátai voltak, többségük jócskán kilencven felett.) Persze ők máskor is ott vannak, csak a turisták miatt nem látszanak, mert kitakarják őket. Mondanom sem kell, hogy azon az órán magam mint béna turista eléggé kilógtam abból a környezetből, néhány kóbor némettel együtt, látszott, hogy nem vagyunk jó helyen a jó időben. De nem bántottak, mert a cseszlovákok nem bántanak senkit, ha őket sem bántják. Barátságos, bár nem barátkozós népek ezek. Hallgattam a szép cseszlovák nyelvet, amelyről az a benyomásom támadt, nyilván a magyar fülnek sok kicsinyítőképző miatt, hogy ezen a nyelven, legalábbis tartósan, nem lehet embertelen diktatúrákat kiépíteni és fenntartani, egyszerűen megtörnek az ordas eszmék ennek a nyelvnek a kedvességén és viccességén. A falon a híres Clinton–Havel–Hrabal-fotó, és most éppen Clinton fején van az a bizonyos légypiszok. Mert a Svejk óta tudjuk, hogy a cseszlovák legyek mindig éppen odaszarnak, ahová akarnak. A sör 52 korona, de természetesen bankkártyával nem lehet fizetni, azt az igazi cseszlovákok még nem ismerik, cetli az asztalon, minden egyes sör egy tollvonás. (A másik híres prágai sörözőben, az U Flekuban már régen nem laknak cseszlovákok, tényleg csak turistákkal van tele, ami meg is látszik a kiszolgálás minden személyességet nélkülöző ridegségén. „Nesztek bazmeg a drága és nem is túl jó sör, hülye gyerekek…” A kehelybe be sem mentem, annyira puccos hely lett Svejk egykori kocsmájából, ott biztosan nem maradt egyetlen cseszlovák sem.)

Az első önmagát, minden különösebb kérdezés nélkül, büszkén cseszlováknak valló emberrel egy felolvasóesten (ha őszinte akarok lenni: az egyetlen felolvasóesten) találkoztam egy kétes egzisztenciájú zenész személyében, aki ékes cseh nyelven kifejtette, hogy ő nem akar cseh lenni, mert ő cseszlovák, és nem is érti, mire föl ez a „csehezés” meg „szlovákozás” az utóbbi nagyjából harminc évben.

Valójában persze az igazi cseszlovákok kiszorultak a belvárosból és lepusztultnak tűnő – pedig csak itt ezt hívják hagyományőrzésnek – belváros széli kocsmákban laknak, nagyjából nyitástól zárásig, olcsó és megbízható, mert kipróbált sört iszogatva. Egy ilyen helyen találtuk meg Prága legfinomabb sült csülkét, némi káposztával és a szokásos köményes kenyérrel, finom tormával és kétféle mustárral, no meg az éppen aktuális sörfőzde – szerintem nagyjából minden kocsmának külön sörfőzdéje van – nagyon is iható nedűjével. Nem csoda, hogy a csehek a konstanzi zsinat, de legalább a fehérhegyi csata óta kibekkeltek a csülkeik mellett a söreiket kortyolgatva a náciktól kezdve a bevonuló varsói szerződésig minden csapást, és most sem siránkoznak, nem szaggatják a sebeiket, nem lihegnek bosszú után, hanem örülnek, hogy élnek. Tudják, hogy az idő nekik dolgozik.

Persze akadnak modern cseszlovákok is.

A szállásom mellett lévő hegy alatt, amelynek tetejéről a monumentális félszemű Zsizska kémleli az idők távolát, monumentális tökű lovának a hátáról, rábukkantam egy alagútra (értsük jól: Krtek, a Kisvakond hazája ez), amelynek a túlsó vége mintha egy másik idődimenzióba vezetne. Régi iparnegyed lehetett, raktár- és gyárépületekkel, amelyeket modern üveg- és vasbeton csodákkal építettek be, szemmel láthatólag az IT-szektor költözött ide. Itt bukkantam a Karlín negyed nevezetességére, a Pillangó-házra, amelyben bizony ott van, legalábbis a cégtábla szerint (ld. mellékelt fotó), a cseszlovákok titkos bázisa, ahonnan reményeim szerint valamiféle világ-, de legalább európai mozgalom bontakozik ki a cseszlovákká levés érdekében. Jelszavuk: „Legyél te is cseszlovák!” Hogy véget vethessünk ennek az őrjítő és megnyomorító pszichózisnak, a kelet-európai kisállamok nyomorúságának, és végre csak úgy legyünk minden különösebb cél nélkül, iszogatva a söreinket és hallgatva a Gyöngyhajú lányt csehül, szlovákul, lengyelül vagy románul. Egyre megy.

Történeti kitérő.

Nem véletlen, hogy itt, Csehországban fordulhatott elő, történetesen Karlsbadban, most: Karlovy Vary, az a teljesen elképzelhetetlen esemény, hogy Arany János találkozhatott Marx Károllyal. Legalább három olyan nyár bizonyosan volt, amikor mindketten Karlsbadban tartózkodtak. Arról sikerült meggyőződnöm, hogy Arany nyaralóhelye ugyanabban az utcában van, ahol Marx szállodája, nagyjából száz méter távolságra egymástól. Ráadásul az utca végén, éppen Arany nyaralóhelye előtt található egy vízvételi hely jellegzetes pavilonnal körülvéve, ahol naponta többször is teletölthették csőrös porcelánpoharaikat emésztési és egyéb bajaik enyhítése végett. Akkor és ott nyilván egyfajta időhurok keletkezhetett, amikor mindketten iszogatták büdös és meleg vizüket, és ha már naponta összefutottak, talán a nemzetközi munkásmozgalom helyzetét is kitárgyalhatták.

A cseszlovákok máig ebben az időhurokban élnek, nem törődve sem a globális fölmelegedéssel, sem a pandémiával. A korsóikba kapaszkodva túlélnek ők mindent és mindenkit, de ha mindenkit nem is, minket, magyarokat biztosan.