Az angol egyetemi kisvárost nyáron elözönlik a turisták. A különbuszokból előhömpölygő tömeg fölveri a kollégiumok kerengőinek és kápolnáinak csendjét, a kibérelt csónakokkal torlaszokba tömörül a Cam folyón, és útakadályokat képez a keskeny járdákon és a szűk utcácskákon. Aztán este hatkor a buszok elszállítják a csoportokat, és Cambridge újra annak mutatja magát, ami: parányi ékszerdoboz, a nemzetközi tudományos élet egyik találkozóhelye, tudásbürokraták és briliáns teremtő elmék otthona.

Minderről közvetlen tapasztalatokat szerezhettem azokon az alkalmakon, amelyeket kutatói ösztöndíjjal vagy konferencia-meghívással az elmúlt bő másfél évtized során a Darwin Kollégiumban töltöttem. A Darwin a mintegy harminc cambridge-i kollégium közül az egyik legkisebb (négyszáz diákkal) és az egyik legfiatalabb. 1964-ben alapították, idén ünnepli létrejöttének 50. évfordulóját. Az azonban a régi kollégiumokkal rokonítja, hogy ez is a Cam folyó két partján fekszik, s épületeinek egy része (a Charles Darwin leszármazottai által lakott épületcsoport) kétszáz éves. A Darwin sajátossága, hogy csak posztgraduális diákjai vannak (ezért az ebédlőben nincs is dobogóra helyezett külön tanári asztal, mint a többi kollégiumban). A diákok zöme a nyár folyamán is dolgozik a disszertációján és konzultál a tanárával. A kollégium nemzetközi jellegét mutatja, hogy diákjainak fele a világ ötven különböző országából érkezett, s a közel ötven fős tanári karban is számos náció képviselteti magát.

A kollégium rangos ösztöndíja a doktoranduszok számára megpályázható Finley-ösztöndíj, amelyet a Darwin korábbi (itt Masternek nevezett) igazgatójának hagyatékából alapítottak. Moses Finley 1976-tól 82-ig vezette a kollégiumot, s neve nálunk is ismert, hiszen több könyve (Odüsszeusz világa; Politika az ókorban; Az olimpiai játékok első ezer éve) magyarul is megjelent. Ezek a magyar kötetek a Darwin saját könyvtárában is megtalálhatók, a tanárok publikációinak külön polcain és a Finley ókortörténeti magánkönyvtárát bemutató különteremben.

A 90-es évek végén, amikor kétszer hosszabb időt töltöttem Cambridge-ben, a Darwin igazgatója az ókori filozófiával foglalkozó Geoffrey Lloyd professzor, a Brit Tudományos Akadémia tagja volt, aki abban az időben az ókori kínai filozófia és az antik európai bölcselet összehasonlító vizsgálatával foglalkozott. A kollégiumnak tiszteletbeli tagjai is vannak, a legismertebb közülük Karl Popper.

Noha az ember az ideje nagyobbik részét könyvtárban tölti (nem is egyben, hiszen a központi egyetemi könyvtár mellett a karokon és a kollégiumokban is külön könyvtárak működnek), a legnagyobb élményt és szellemi inspirációt a szakmai beszélgetések jelentik, és nem csak a saját szakterületünkön. Kintléteim során találkoztam Az idő rövid története; A fekete lyukak és bébi univerzumok szerzőjének, Stephen Hawkingnak közvetlen munkatársaival, akik között van, aki gravitációelmélettel, van, aki káoszelmélettel, megint más térelmélettel foglalkozik. A Darwin kollégium egyik táplálkozástudományi professzora évtizedek óta működtet Gambiában egy kísérleti telepet és szülőotthont, ahol azt kutatja, hogy miért nem gyarapodnak sem súlyban, sem magasságban három és tizenkét hónapos koruk között a gyerekek ebben az afrikai országban.

A Darwinban találkoztam Andrew Kennedyvel, aki Kárpáti Andrásként látta meg 1931-ben a napvilágot, a háború után vándorolt ki Angliába a szüleivel, s a hetvenes évektől a norvégiai Bergen egyetemén tanított, három könyvét a Cambridge Egyetemi Kiadó adta ki, melyek közül az egyik leghíresebb a Samuel Beckettről írott monográfiája. A kétezres évektől kisprózát ír, nyugdíjba vonulása után Cambridge-ben telepedett le. Legújabb könyve, Andrew Karpati Kennedy néven, a Chance Survivor (Véletlen túlélő, 2012), melyben az 1944-es budapesti gettóban, majd a deportálás során átéltekről ír.

Cambridge-ben nyaranta színházi és filmes fesztiválok zajlanak, a kollégiumok kertjei és auditóriumai gyakran szolgálnak a rendezvények helyszíneként. Általában naponta sor kerül egy-egy koncertre (kamarazene, kórus, szólóest) valamelyik templomban vagy hangversenyteremben.

Cambridge-ben diák és professzor egyaránt kerékpáron közlekedik, s azzal is jár kirándulni a környékre, melynek egyik legszebb pontja Grantchester, egy apró falucska, melyet gyalogszerrel vasárnaponként (amikor könyvtár és színház zárva tart) magam is többször felkerestem. Az itteni almáskert (The Orchard) volt a huszadik század elején, s azóta is, a cambridge-i diákok kedvelt kirándulóhelye. Ide lovagolt ki gyakran tanára, Bertrand Russell tanácsára az ifjú Wittgenstein, itt teázott Virginia Woolf, és Rupert Brooke, az I. világháborúban hősi halált halt költő, aki gyönyörű versben örökítette meg Grantchester szellemét. Időzött itt a közgazdász Keynes, a regényíró E. M. Forster és Salman Rushdie, a zeneszerző Andrew Lloyd-Webber és a szövegíró Tim Rice, és még számos későbbi vagy egykori híresség.

Akikről a kollégiumokban sokféle történet kering. Károly herceg például közepes eredménnyel diplomázott, a testőre viszont, aki külön engedéllyel látogathatta az órákat, négyest kapott. A Tűzszekerek című film (a valóságban máshogy lezajlott) történetét éppúgy Cambridge ihlette, mint C. P. Snow A kollégiumigazgató című regényét, Darwin unokájának, Gwen Raverat-nek Egy korszak című memoárját, vagy E. M. Forster A leghosszabb utazás című regényének nyitófejezetét.

Amikor valaki első napját tölti az Egyetemi Könyvtárban, könnyen járhat úgy, ahogy egy közszájon forgó cambridge-i anekdota mondja. A délutáni teázásra a könyvtár büféjébe igyekvő fiatal kutató hosszú sor végén találja magát. Idejét sajnálva ingerülten jegyzi meg: „Igazán csinálhatnának már valamit, hogy gyorsabban haladjunk!” Mire az előtte álló idősebb úr hátraszól: „Csak türelem, kolléga úr. Ha a többiek rászánnak ennyi időt a teára, mi is várhatunk. Végtére is, ha jól látom, az előttünk állók közül heten Nobel-díjasok.”