Ma enyhült az idő, lesétálok a Dětský Ostrovhoz, a Gyerekek szigetéhez. Két napja ki se mozdultam, legföljebb a sarki boltig. November dereka, négy-öt fok délutánra, a napot jó ideje nem látni. Tegnap megbeszéltem a Visegrad Fund illetékeseivel, hogy ha ilyen marad az idő, akkor nemsokára hazamehetek; az ösztöndíjszerződés biztosítja két hét távollét lehetőségét, én pedig szeptember eleje óta ki se tettem a lábamat Prágából.

Amikor azonban az időjárás engedi, és teszek egy sétát, a város brutális szépsége minden alkalommal mellbe vág. Egy kávé papírpohárból, negyedórányi bámészkodás a korlátnak támaszkodva. Szemközt a Masarykovo nábřeží mesekönyvbeli palotasora, jobboldalt a Táncoló ház, Vlado Milunić és Frank Gehry híres épülete; nyilván a tánc, a Ginger és Fred-rész a fő látványosság, de legalább ilyen izgalmas, ahogy a homlokzati rész a hullámvonalban sorjázó ablakaival felveszi a Rašínovo nábřeží ritmusát. A Jirásek híd lábánál, a gáton galambok és kormoránok, az egyik kormorán épp a kiterjesztett szárnyát szárogatja, mintha csak áldást osztana a városra. 

*

Turisták sehol, a Malá Strana és a várnegyed most tényleg olyan, mint amilyennek szezonban csak elképzelni lehet.

*

Smíchovban lakom, a „budai” oldalon, szemközt a Staropramen sörgyárral (a járvány miatt nem látogatható), srégen átellenben a vyšehradi várral. Napi séta a vasúti hídon át, a túlpartra. A rozsdás hajó az (A)void Floating Gallery nevű klub, koncertek, irodalmi estek színhelye. Ősz elején fedélzeti asztaloknál ücsörögve lehetett bámulni a rengeteg hattyút, ahogy esti nyugovóra térnek szemközt, a híd lábánál fekvő kis öbölben. A hely szeptember végén bezárt, hogy átessen a szokásos évi biztonsági ellenőrzésen, aztán többé ki se nyitott, amíg ott voltam.

*

Vyšehrad, a régi vár, szédítő kilátás körbe, a városra. A fiatal párok a várfalon ücsörögnek, alattuk húszméteres szakadék, söröznek és csókolóznak, gondolom, nem csak járvány idején élnek veszélyesen. A vyšehradi sírkertben számos híresség, ezen a fotón az aranylabdás Josef Masopust, a világbajnoki ezüstérmes, Európa-bajnoki bronzérmes csehszlovák futball-legenda síremléke látható.

*

Egy kép az Óvárosi térről.

*

Prága erdőváros, bárhova megy az ember, előbb-utóbb erdei parkba jut. Barátságos nutriák ölelik át az ember lábát egy kis káposztatorzsa reményében, hattyúk, vadkacsák, szárcsák, kormoránok, rengeteg szarka, sirály, szajkó és csóka, mókusok. Ahogy a Rudolfinum lépcsőjén ücsörögve vársz a haverodra, egy vadlúdcsapat húz el a fejed fölött a belváros felé.

Az erdei fotókon Petřín hegye, a parkerdő – pontosabban: parkok láncolata – a város kellős közepén.

*

Először ’89 nyarán jártam Prágában, nem sokkal a bársonyos forradalom előtt; a falon délután megjelent Václav Havel neve, másnap reggelre lemeszelték. Azóta párszor megfordultam itt, mind ez idáig csak turistaként. Az idei ősz, a három hónap másnak ígérkezett, de miután bezárt a város, nem maradt más, csak a kószálás – az viszont végtelen mennyiségben és végtelenül ráérősen. Nem tudom, lesz-e még ilyen. Remélem, nem, pontosabban: remélem, igen, más körülmények között.

(A szerző 2020 őszén a Visegrad Fund irodalmi ösztöndíjprogramjának prágai rezidense volt.)