Kinézek az ablakon. A szálloda melletti tó körül öt fa is lekopaszodott január közepére, de a többi szépen zöldell. 8 fok van, csendesen esik az eső. Ez kissé kitisztította a levegőt: most csak „az érzékeny csoportok számára egészségtelen”, 104-es szennyezettségi mérőszámmal, de volt itt 400 fölött is az elmúlt hetekben, amikor köd ült a városra. (Ugyanazon a honlapon megtalálom a budapesti adatokat: 23 a Kosztolányi Dezső téren, a minősítés „jó”, miközben szmogriadó van.)

Egy professzor Xi'anban azt mondta: „Suzhou kicsi, és szellemileg is nagyon kicsi.” (Itt doktorált, ismeri a várost.) A sanghajiak szerint Suzhou Sanghaj apró előkertje. Más kínaiak, ha meghallják, hogy Suzhouban laksz, rögtön felidézik az ősi közmondást, miszerint az égben a mennyország, a földön Suzhou és Hangzhou.

Hát hogy egy város kicsi, az nekünk, európaiaknak eléggé mást jelent. Suzhou közigazgatási területén tízmillió ember lakik, és az urbanizált belső területen is négymillió. Ez kétségtelenül kisebb, mint a nyolcmilliós Xi'an, és eltörpül a harmincmilliós Sanghaj mellett, ami 75 km-re van (és nagyobbrészt felelős lehet az itteni légszennyezettségért: ott jobb a levegő, mert a tengerről fújó szél hamar áthozza ide a mocskot). De ettől még rettenetesen zajos (Kína mindenütt zajos), nagyon sok az ember az utcán (Kínában mindenütt sok az ember), délutánonként hatalmas közlekedési dugók vannak (mint a legtöbb kínai városban – a kivétel Sanghaj és Peking – épp most építenek egyszerre sok metróvonalat, ami egyszer majd javítja, egyelőre rontja a helyzetet), és a rengeteg kismotor blokkolja a járdákat, miközben a forgalomban hihetetlen invencióval cikázó motorosok bármilyen irányból elüthetik a járdáról lelépőket (többnyire azonban mégsem teszik).

A nagyvárosi kellemetlenségek mellett azonban Suzhou mégiscsak bír valami kisvárosi jelleggel. A történelmi városközpontot a sok helyen megmaradt és szépen felújított városfalon belül megtartják régiesen alacsonynak. A magas épületek a falon és a hozzá tartozó folyón/csatornán kívül kezdődnek csak. És hozzá a sok növény és a sok víz, a viszonylag tágas helyek egészen más hatást keltenek, mint a folyamatosan nyüzsgő és a magas házak végeláthatatlanságával lenyűgöző kínai nagyvárosok.

Suzhou sosem volt császári székhely, hanem ősi kereskedőváros, és mint ilyen, a hatalmi  ambícióktól mentes gazdagság hagyományát ápolja. Leghíresebb a kertjeiről, amelyekből több mint egy tucat szerepel az Unesco világörökség-listáján. Szép, régi, a kertépítés művészete szerint létrehozott kertek ezek, mesterséges tavakkal, kisebb szikladarabokból összeragasztott dombokkal, barlangokkal, a megfelelő helyre épített pavilonokkal és a művészi összhatás érdekében ültetett növényekkel. Minden suzhoui szívesen elmondja, melyik a kedvenc kertje, de aki ad magára, véletlenül sem nevezi meg a leghíresebbet, a szerény hivatalnok kertjét. De a több ezer éves kertépítési tradíció kötelez: a város egésze olyan, mint egy nagy park, itt-ott épületekkel (de azért nagyon sok épületet kell elképzelni). Az utak mentén (és a városon belüli magasépítésű főutak alatt) minden négyzetméter be van ültetve, mégpedig festőien csoportosított növényekkel, és gondosan nyírják, gondozzák őket mindenütt. A régi kereskedelemhez és növénytermesztéshez kiépített csatornák behálózzák az egész várost, sőt az egész agglomerációs területet, amelynek 41 %-át borítja víz. A távlatos vízfelületek (mert több tó is van) és télen is javarészt zöld növényzet foltjai pedig kifejezetten megnyugtatóan hatnak az emberre, ellensúlyozva a zaj és a tömeg okozta stresszt.

Az étel a kínai kultúrában sokkal fontosabb szerepet tölt be, mint a nyugatiban, ezért nem mellékes, hanem inkább alapkérdés, milyen a koszt errefelé. A su konyha (ez a karakter van mind Suzhou város, mind Jiangsu tartomány nevében, és ez olvasható a tartománybeli kocsik rendszámtábláján is), egyike Kína nyolc alapvető kulináris régiójának. A kínaiak többsége szerint túl édes, de számomra (aki csak felületesen ismerek talán ötöt a nyolcból) rögtön a pekingi konyha tökéletessége után jön a rangsorban, valószínűleg azért, mert a legkevésbé csípős. Egyesek szerint ennek is Yangzhouban kóstolható a legjobb változata, és én a nankingi populáris dialektusát szeretem a legjobban, de azért Suzhouban is nagyon jókat lehet enni. Állítólag nincs párja a Taihuban (a várost nyugatról határoló „Nagy tó”) ősszel fogott ráknak.

De ha mostanában ül be az ember egy étterembe, akkor nem biztos, hogy módja lesz levenni a nagykabátot. Folyamatosan át vagyok fázva, mert a kinti hidegből az épületekbe lépve nem nagyon lehet átmelegedni. Fűtés a Jangcétól délre gyakorlatilag nincsen. (Nankingon átfolyik a Jangce, és a déli parton élők némelyike vágyakozva néz át az északi part házaira, amelyekben jó meleg lehet.) A légkondikat lehet fűtésre használni, de a hő úgy illan el a papírvékony falakon és a rosszul záró, egyrétegű ablakokon keresztül, hogy csak a halvány emlékét hagyja hátra. És bizony a legjobb vendéglőkben is előfordulhat, hogy mindenki nagykabátban ül, még a lehelet is meglátszik a levegőben. Ahogy elnézem, a kínaiak csak éjszakára veszik le a télikabátjukat, de még ebben sem vagyok biztos. Olyan rutin, hogy a házba lépve az ember kigombolja a kabátját, errefelé egyáltalán nem létezik. Egy ismerős, akinek van padlófűtés a házában, azt mondta, hogy csak akkor kapcsolja be, ha 0 fok alá megy a hőmérséklet. Nem tudom azért-e, mert az már neki is túl hideg, vagy csak mert nem akarja, hogy szétfagyjon a rendszer. Szóval a kisgyerekei is télikabátban rohangásznak a nappaliban. Állítólag azt gondolják, hogy ez így egészségesebb. Lehet, hogy csak a magamfajta elpuhult nyugati kételkedik ebben, és fél a megfázástól meg az ízületi bántalmaktól. (Bár van körülöttem néhány kínai, aki folyamatosan náthás december eleje óta...) Kína mindenesetre így is egy környezeti katasztrófa – mi lenne, ha még fűtenének is? Lehet, hogy inkább nekünk kéne megtanulni nem fűteni annyira.