Akkor éreztem magam leginkább a város részének, amikor a college kertjében olvastam egy padon, és egy japán turistacsoport lefotózott. A turisták leggyakrabban azt a kérdést teszik fel, hogy hol van az egyetem. Erre az ember legszívesebben azt válaszolná, hogy rajta tetszik állni. Valami fenséges lépcsősort, timpanonos oszlopcsarnokot, tudományos Walhallát keresnek, amely előtt jól lehet fotózkodni – de ilyen itt nincs. Vagyis hát van jó pár, de azok kicsik: egy-egy college, fakultás, könyvtár, múzeum vagy efféle bejáratai. Oxford varázsa éppen abban áll, hogy nincs központi nevezetessége, nincs Eiffel-tornya: az attrakció négyzetmérföldnyi területen oszlik szét, többé-kevésbé egyenletesen. A városi székesegyház főállásban az egyik college (a Christ Church) kápolnája. A város nem hivatalos logója (az Eiffel-torony, a pesti Parlament, a Dózse-palota megfelelője) itt az „Oxford-skyline”, amelyet négy-öt-hat jellegzetes torony határoz meg. Ezek a 14. és a 18. század között, az angol gótika és a palladiánus klasszicizmus között készültek. Ez a két meghatározó stílus, a barokk csak néhány részletben jelentkezik, a skyline-ig nem ér fel. Mindebből itt is létrejön valamiféle magasabb egység, mint a manhattani összképnél, csak itt a részletek egyenként sem rondák, a lépték miatt pedig egyenként is szemügyre vehetők, ráadásul ez az összkép nem évtizedeket, hanem évszázadokat gyúr össze.

A titok részben a természeti adottságokban rejlik. Majdnem minden ugyanabból a porózus homokszín kőből épült, és valószínűleg rögtön az első őszön elkezdte beborítani ugyanaz a moha és zuzmó. Van néhány szerencsétlen vasbeton próbálkozás, de ezek fölött elsiklik a tekintet: anyajegyek egy kedves arcon. A másik tényező az a racionális, mértéktartó birodalmi magabiztosság, amely ízléstelenségként kiveti magából a kérkedést és a túlzásokat. Az angoloktól éppen ezt: a hagyomány folyamatosságát szoktuk leginkább irigyelni. A háromszáz éves gyepet, az idegen megszállás megúszását immár majdnem ezer éve, azt a távlatot, amelyből nézve a Rózsák háborúját és Cromwellt ugyanaz a zuzmó borítja be.

A kövek málladoznak, időnként cserélni kell őket. Üldögélhetünk egy autentikus középkori terecskén, amely az utolsó kavicsig 19. századi: ez valamiképpen Anglia esszenciája. Mint az eredeti őskori balta a múzeumban, amelynek a fejét ki kellett cserélni, mert megette a rozsda, a nyele meg már kétszer is elkorhadt. Oxfordot egy itt végzett, világhírű történész „theme park”-nak, voltaképpen skanzen-szerű vidámparknak nevezte. Mondhatnánk rezervátumot is, a lényeg a valóságból való kimetszettség, a furcsa, dinamikus időtlenség. Akárcsak a királyság intézménye, a medvekucsmás gárdisták, meg a többi sallang. Nem reagál a valóságra, de annál inkább meghatározza, hogyan állunk (állnak ők) a valósággal szemben.

Bizarr dolog ez a tradíció. Az egyik college-ban ma is érvényben van az a szabály, hogy a meghatározott idő alatt meghatározott eredményeket elérő diáknak joga van saját tehenet tartani. Adott esetben bizonyára meg is oldanák, hogy élhessen valaki a lehetőséggel, csak a modern állategészségügyi rendelkezéseket kéne betartani. De húsz év már elég arra, hogy az ember változásokat is lásson. Például közben jött szokásba és fejlődött nagyszabású, gyerekbarát fesztivállá az Alice-nap: július első szombatján arra a golden afternoon-ra emlékeznek, amikor Lewis Carroll először mondta el a mese első verzióját az eredeti Alice-nak és két nővérének. Az eredeti helyszínek bejárhatók, és a könyv kiadásaiból is kéznél van egy szép gyűjtemény, hiszen a Bodleian Library az öt brit köteles példányos könyvtár egyike.

A könyvtár ’92-ben még azt az abszurd módon lineáris katalógusrendszert használta, amelyet állítólag még Thomas Bodley hozott létre a 16. század végén: nagy könyvek lapjaira ragasztották a cédulákat, szellősen, hogy közéjük is férjen, aztán, ha betelt a hely, új lapot ragasztottak be, majd ha túl nagyra nőtt a kötet, új kötetet iktattak be (több mint tizenegymillió tételről beszélünk). Ma már persze az összes oxfordi egyetemi könyvtárat összefogó OLIS rendszer működik.

Aztán ott van a könyvtári dicsőségtábla, amely emléket állít az adományozóknak a kezdetektől fogva. Az első név a listán Duke Humphrey, V. Henrik öccse, és csak a második (bő 150 évvel később) Thomas Bodley. De épp az én húsz évem alatt történt, hogy az első tábla betelt, és újat kellett nyitni – persze az új is pont ugyanolyan.

Az adományozásnak, jótékonyságnak hatalmas szerepe van a hagyomány fenntartásában. Oxford sok száz éve elitképző hely, és akit Oxford segített az elitben elfoglalt helyéhez – tudáshoz, pénzhez, hatalomhoz, kapcsolatokhoz –, az igyekszik az előnyökből valamit visszacsorgatni. Az én húsz évem alatt történt, hogy végképp elvástak a Magdalen Bridge baluszterei, ki kellett őket cserélni (persze, ugyanolyanokra). A jobb állapotú régi balusztereket kiárusították kerti napóra-talapzatnak, Oxford elitje pedig, amely Oxfordnak köszönheti mindenét (a kertjét is beleértve), értett a szóból, és megvásárolta ezeket. Így finanszírozták a híd felújítását, miközben (szó szerint) kőkemény igazolásra tettek szert saját pozíciójukról. Ennél is jobbak a padok: a parkban majdnem mindegyiken véset vagy réztábla jelzi, hogy kinek az emlékére állíttatták. A legtöbb név (a derűs tisztelet és emberség éthoszán túl) nem mond sokat, de azért például Tolkien padján üldögélni mégiscsak jelent valamit: mintegy testet ölt a hagyomány, egy pad kényelmes és célszerű testét.

Fontos persze észben tartanunk, hogy Oxford nem Anglia, hanem, mondjuk, Anglia jobbik énje. Így módunk van benne meglátni (mintegy kölcsönkérve a kereteket) saját, sokkal virtuálisabb jobbik énünket. Az én college-om, ha nevezhetem így, a következő évtizedben lesz 700 éves. Már évek óta folyik a nagyszabású felújítás, gyönyörű kiállítású prospektusokban kérnek hozzájárulást az alumnusoktól. A legkisebb összeg, amivel fel lehet kerülni egy plakettre, ötszáz font, viszont aki félmilliót ad, annak egy egész lépcsőház őrzi majd a nevét. Ez egy rosszabb napon kétszázmillió forint, de biztosak lehetünk benne, hogy minden lépcsőháznak lesz neve. (Ugye belátható, hogy akár a plakettre kerülés lehetősége is teljességgel virtuális egy magyar peregrinus számára.) A javak visszaháramlásának sajátos példája az is, ahogy Oxford architektúráját majdnem teljesen megkímélte a háború. Egyes vélemények szerint ez annak köszönhető, hogy a Luftwaffe tisztjei közül jó néhányan – elit családok elit fiai – itt folytatták a tanulmányaikat.

A hely tehát át van itatva a hagyomány iránti fogékonysággal, miközben a hagyományok legfőbb átörökítői, a diákok rendszerint csak három-négy-öt évet töltenek itt. Aki előzmények nélkül belecsöppen ebbe a világba (azaz gyakorlatilag mindenki), az hagyománynak láthat olyasmit is, amit csak tavaly koholtak. A május elsejei, hajnali toronyzene (a kötelezően átmulatott éjszaka után) régi hagyomány, de csak a nyolcvanas években kezdtek a diákok beugrálni a Magdalen hídról az ekkortájt igen sekély folyóba. Ez azután elharapózott, elvadult, mígnem a tömeges, súlyos (és olykor maradandó) sérülések miatt a kétezres években egyszerűen lezárták a hidat erre az időre. A hagyománytiszteletnek is van határa.

Újabb keletű, vészesen terjedő szokás a „trashing” is: a vizsgáit befejező diákot barátai egyfajta beavatásban, azaz formális megalázásban részesítik. Ez lehet folyóba dobás, vagy különféle gusztustalanságokkal való megdobálás, meglocsolás. Az utóbbi években június táján egyre több színes tócsa látható a városban, amelyekben hajtógázos tejszínhab, csalamádékonzerv, konfetti, sör és egyebek keverékét azonosíthatná a tüzetesebb vizsgálat, gyakran a használhatatlanná vált, lucskos ruhadarabokkal is megtetézve. Elképzelhető, hogy ez a szokás is rövidesen eléri a kritikus tömeget, és kiváltja a hatósági fellépést. Az angolokban van valamiféle képesség és késztetés a dionüszoszi énjük teljes és féktelen kiélésére (lásd a futball-huliganizmus sajátos hagyományát), amelyet mégiscsak kordában lehet tartani valahogy. Egyébként a Magdalen híd május elsejei lezárását is megszüntették nemrég.

Az ember ilyen környezetben saját hagyományokat is kiépít. Én például, ha a városban járok, minden alkalommal igyekszem ellátogatni a Parson’s Pleasure nevű, vadludak és tőkésrécék által is kedvelt helyre. Itt találkozik a park és a mező, a távolban tehenek legelnek, némelyik talán egy-egy különösen kiváló diák tulajdona. Egy folyóág és egy csatornaág fut össze itt, van köztük tán másfél méternyi szintkülönbség, egy széles, betonozott rézsün folyik le a víz, és ha különösen jó napunk van, akkor csúszdázó kacsákat láthatunk. Itt kéne üldögélni, míg végképp be nem lep a zuzmó.

Kappanyos Mária fotói.