Firenze ikonikus épületében, a főtéren álló Palazzo Vecchióban megnyílt a Raffaello halálának ötszázadik évfordulójára emlékező kiállítás. Una retrospettiva – hirdeti a rendezvény reklámja, valójában azonban nem teljes körű a visszatekintés. A tárlat ugyanis elsősorban Raffaello firenzei esztendeit (1504–1508), illetve akkoriban született alkotásait veszi számba. Vasari elemzi egy írásában ezt az időszakot. Itt töltött tanulóéveiben Raffaello Fra Bartolomeóval, Andrea Sansovinóval, a Sangallo családdal és mindenekelőtt Leonardóval, valamint Michelangelóval tartott kapcsolatot. Festészete alapvetően alakult át, kompozícióinak szerkezete a korábbinál feszesebb lett. Emellett a mozgás ábrázolása az, amiben Vasari döntő változást vélt fölfedezni. A multimédiás bemutatóhoz egyelőre nincsen katalógus; a város kiadója, az Edifir csak a napokban adja közre a vaskosnak beharangozott kötetet. Jegyek kizárólag az interneten hozzáférhetők, a látogatási idő pedig szigorúan beosztott és korlátozott.

Ha már Vasari, gyorsan beszámolok egy művészettörténeti érdekességről, amely valahogy nem érintette meg a magyar sajtót. Pedig fél évszázada folyó nyomozás végére került pont. A történet a hetvenes években kezdődött, amikor Maurizio Seracini közkinccsé tette Leonardo-kutatásainak eredményeit. A firenzei művészettörténésznek meggyőződésévé vált, hogy a festő főműve, az Anghiari csata a Palazzo Vecchio egyik helyiségében, egész pontosan az Ötszázak Tanácsának üléstermében, Vasari freskója alatt, illetve mögött található. (A történet számunkra sem közömbös, hiszen az Anghiari csata két, férfifejet ábrázoló vázlatát a Szépművészeti Múzeum őrzi.) Seracini figyelmét egy, a járószintről alig érzékelhető részlet keltette föl. Vasari majdnem huszonnégy négyzetméteres képén ugyanis látható egy hadilobogó cerca trova (aki keres, az talál) felirattal. A professzor, akit Dan Brown A Da Vinci-kód című regényében is megemlít, az évek során mindent bevetett az ultrahangtól a hőtérképen át az úgynevezett neutronaktivációs analízisig, de igazi áttörést egyik módszerrel sem sikerült elérnie. Mondjuk ennél még tovább is merészkedett. Az akkori polgármesternél, Matteo Renzinél jó tíz évvel ezelőtt kieszközölte, hogy endoszkópos vizsgálatoknak vethesse alá Vasari képét, illetve a mögötte húzódó falat. Összesen hét apró lyukat fúrhatott, de súlyos konfliktus lett a dologból. Lorenzo Ornaghi kultuszminiszter azonnal leállíttatta a munkálatokat, és összeveszett Renzivel, aki szerinte messze túllépte hatáskörét. A hírek szerint egyébként mindössze három értékelhető mintát eredményezett a kissé barbár beavatkozás. Gyanús sorsuk (mára mindegyik minta eltűnt) valószínűsíti, hogy az egész képrongálásnak semmi értelme nem volt. Végül egy nemzetközi kutatócsoport, soraiban több tudományterület tudósaival, fényt derített a rejtélyre. Évtizedes munkájuk eredményeképpen megállapították, hogy Leonardo valószínűleg soha nem festette meg az Anghiari csatát. A vázlatolás, a tanulmányok készítése jól dokumentált, azonban a munkálatok még a festés megkezdése előtt félbeszakadtak. A csoport minderről exkluzív tanulmánykötetet jelentetett meg (La Sala Grande di Palazzo Vecchio e la Battaglia di Anghiari di Leonardo da Vinci). A könyv egyik szerkesztője, Emanuela Fernetti szerint Leonardo 1505-ben, közel másfél évnyi munka után azért vonult ki az épületből, mert úgy ítélte meg, hogy a fal általa vezényelt, roppant drága és ezért megismételhetetlen előkészítése nem sikerült jól. Valószínűleg nem akart úgy járni, mint Milánóban Az utolsó vacsorával, amely nem sokkal befejezése (1498) után már a romlás jeleit mutatta.

Olvasom egyébként, hogy egész Toszkánában jelentősen csökkentek az ingatlanárak, ami a régiófőváros kulturális élete szempontjából még áldás is lehet. Történt ugyanis, hogy az önkormányzat már évekkel ezelőtt szemet vetett egy, az olasz államvasutak tulajdonában lévő területre az elhagyott és elhanyagolt Leopolda vasútállomás közelében. Umberto Lebruto, az FS Sistemi Urbani vezérigazgatója a napokban videó-sajtókonferencián jelentette be, hogy közel a megegyezés, ezért a vételi ajánlatok benyújtási határidejét a cég kitolja. A mintegy nyolcvanezer négyzetméteres terület utolsó ára még 2016-ból ismert: tizenhat és félmillió euróról indult akkoriban a licit, amelyre azonban senki sem jelentkezett. A mostani ár valamivel kevesebb, mint tizenkétmillió. Dario Nardella polgármester a hírre reagálva a napokban ismertette a városháza terveit. Zöldterületeket alakítanának ki, gyalogjárdákat, kerékpárutakat építenének, erre vezetnék a négyes villamost. Az ötvennégyezer négyzetméter hasznos terület több mint felét lakóházak, közel egyhatodát turisztikai szálláshelyek foglalnák el. Az egykori vasúti nagyjavítóba pedig új kulturális központot álmodott a városi tanács, ami egyáltalán nem tűnik halva született ötletnek. Az ember hajlamos a pécsi Zsolnay-negyeddel párhuzamot vonni: a barnamezős beruházás Firenzében is egy kiürült ipari emléket töltene meg új élettel. A jelenlegi elképzelések szerint ugyanis rendezvénytermek és kiállítóterek létesülnének az impozáns méretű csarnokban és egykori kiszolgáló épületeiben. A helybéliek máris Uffizi2-ként emlegetik a terveket. És valóban: a múzeum roppant gazdag, de javarészt raktárban porosodó anyagából rendeznének itt időszaki tárlatokat. A pécsi párhuzamot erősíti, hogy a közelben áll a Kodály Központhoz hasonlóan új építésű, ezernyolcszáz férőhelyes operaház, ahol gyakran rendeznek koncerteket is. A nem is oly távoli múltban például a városban élő Sir Schiff András játszotta Bach Goldberg-variációit.

Jut eszembe, opera! Az ékszerdobozra emlékeztető, XV. századi Szent Mónika-templomban izgalmas, tematikus operaelőadásokat tartottak március óta – a nyáron még megadatott ebből a sorozatból egy felvételt látnom. A rendezvények persze Firenzében is igen-igen döcögősen haladtak, úgyhogy a sorozat csak október végére futott ki. Ha a helyzet engedi, a szériának repríze lesz, többek között a Traviata, a Bohémélet, a Pillangókisasszony, A sevillai borbély és a Tosca legismertebb áriáival. Reménykedjünk, hogy nekünk is jut még az élményből – a jövőre induló ismétlések az egész évet fölölelik.

Akad persze olyasmi is, amit már nem pótolhatunk. A Galleria dell’Accademia az Itáliában még létező múzeumi hónap, azaz október néhány éjszakájára egyedi meglepetéssel készült: napközben zárva tartottak, de este héttől kinyitották a kapukat, és beengedték a látogatókat. Különleges fényeffektek tették egyedivé ezeket az éjszakákat, bár ki-ki csak rövid ideig élvezhette a szervezett túrákat. Olasz ismerősöm, aki kihasználta a lehetőséget, meséli, hogy Michelangelo Dávidja volt persze a legattraktívabb, de onnan is gyorsan átterelték a következő terembe a nézelődőket. A megkerülhetetlen foglalási díjjal együtt tizenkét euróba került egy-egy belépő, amit a múzeumban tölthető szűk negyedóráért még ismerősöm is borsosnak talált.

Hogy a gasztro-kultúráról is szóljunk: (bel)városszerte reaktiválták a XV-XVII. századi borablakokat. A buchette del vino-k a pestisjárványok idején segítették az üzletek működtetőit illetve vendégeiket a személyes kapcsolat elkerülésében. Ahogy nevük is jelzi: ezeken keresztül bonyolódott a járványbiztonsági italforgalom.

Elsőként a remek Vivoli fagyizó tulajdonosának, Pierónak jutott eszébe még májusban, hogy újra megnyissa az egykori kiszolgáló nyílást. Példáját a házias kosztjáról ismert Osteria delle Brache, a folyton teltházas Il Latini és a fiatalok körében roppant népszerű Babae is követte. Nem fogják elhinni, borfülke-ügyben egyesület alakult (a jónevű Associazione Buchette del Vino), és mára százötvennél is több aktív tagot számlál. A buchetták reneszánszukat élik. Nem csak fagylaltot, kávét, desszertet és persze bort, hanem étvágygerjesztőket, koktélokat, toszkán specialitásokat, így schiacciatta alla fiorentinát (mennyei narancsos tortát), ciacciát (kelt, belesütött szőlővel készült sütit), nálunk a szupermarketek kínálatában feltűnő focacciát (lepénykenyeret) vagy pizzát is kaphatunk ma már a néhai borablakokon keresztül. Olyan nagy népszerűségnek örvendenek, hogy valószínűleg a járvány elvonultával is megmaradnak majd régi-új szerepkörükben.

Végezetül egy hír a filmvilág kedvelőinek: a Mission: Impossibile hetedik, Olaszországban játszódó részének forgatása megkezdődött Rómában. A munkálatok számtalan belvárosi utca lezárásával járnak, de a turisták által mostanság kevéssé látogatott városban ezt aligha bánják. A teljes költség ugyanis a hírek szerint harmincöt millió dollár, és ebből tizennyolc milliót Rómában költenek el Tom Cruise-ék. Hogy Firenzére hány millió jut majd abból a bizonyos harmincötből, azt nem sikerült kiderítenem.