Nemrégiben Izlandon jártam, és csodálatba ejtett mindaz, amit láttam, amit hallottam és amit tapasztaltam. Ám miközben átadtam magam a rám áramló hatásoknak, egyetlen dolog foglalkoztatott, hasonlóképpen, mint Prosperót A vihar végén, de az én gondolatom nem az volt, ami e mediterrán szigetlakó minden harmadik gondolata – saját halála –, hanem a Hamlet. Annak ősforrása ugyanis egy izlandi saga. Nem mondhatom, hogy Hamlet nyomába szegődtem, hiszen az nagyjából olyan lett volna, mint Petőfit keresni Barguzinban, vagy még inkább, mint Sherlock Holmes után nyomozni a Baker Streeten. De a táj fenséges és zord dominanciája kétségtelenül felidézte a Hamlet atmoszféráját, amely Shakespeare-drámáról azt írta Alexander Bernát 1920-ban, hogy a mű „egészen archaisztikus, noha a wittenbergi egyetemről van szó, honnét Hamletet atyja halála szólítja haza”. Az ősiség, bizonyos természeti elemek archaikus jellege a 12. századi ősforrástól Shakespeare drámájáig is tovább hagyományozódott.

Az óizlandi – latin átírással – Amleth, Amlethus (az izlandiban Amlóði) története egy középkori monda, amely akkori – nyilván orális változatokban létezett – formájában nem maradt fenn, de a 12–13. század fordulóján élt Saxo Grammaticus dán történetíró latin nyelvű, tizenhat kötetes krónikájában, a Gesta Danorum című gyűjteményben szerepel az izlandi saga dánosított változata. Az Amlóði név a kora 13. században Izlandon lejegyzett Prózai Eddában is előfordul, de ott a történet nem szerepel. A név jelentésének leginkább elfogadott megfejtése az, hogy bolond, együgyű. Saxo Grammaticus műve 1514-ben jelent meg először nyomtatásban. Ennek történeteiből – is – dolgozott François de Belleforest (a fő forrás, Matteo Bandelli műve mellett), akinek 1572-ben jelent meg Histoires tragiques című hétkötetes gyűjteménye, benne Amleth/Hamlet történetével. Ahonnan már elég rövid az út Shakespeare Hamletjéhez.

Saxo Grammaticus históriájában a Shakespeare-mű nyomán közismertté vált történet számos motívuma szerepel, így az, hogy Amleth apját annak fivére öli meg s veszi nőül az özvegyet, Geruthát. A bosszúállásra készülő fiatalember őrültnek tetteti magát, de a tettetését leplezi, ám amikor négyszemközt anyjával nyíltan beszél, az őket titokban kihallgató udvaroncot rejtekhelyén leszúrja. A király nagybácsi őt is Britanniába küldi két kísérővel, kivégzési üzenettel, s Amleth cselhez folyamodva a kísérőket végezteti ki a brit uralkodóval. Visszatérve végez a trónbitorlóval, egy időre elrejtőzik, majd színre lép és megmagyarázza a népnek tette okát, akik királyukká fogadják Amlethet. Saxo Grammaticus a norvég, dán, brit háromszögbe helyezi a történetet, amit Shakespeare is megőriz. De hova lett innen Izland?

A Hamlet színrevitelei közül egyetlenegyet láttam, amely az izlandi miliőre utalt (legalábbis számomra), a jéggel, tűzzel, az egyén fölé tornyosuló természeti erőkkel, a sarkvidéki hideggel, a minduntalan megeredő esővel, a litván Eimuntas Nekrošius által rendezett Hamletet, amely 2000 novemberében a Budapesten megtartott Európai Színházi Unió Fesztiválján szerepelt. (A fesztivál szervezője, házigazdája az Unió alapítótag Katona József Színház volt, az Unió elnöki tisztét 1998–2004 között a Katona akkori igazgatója, Zsámbéki Gábor töltötte be – „for the record”, a mai kurzus nemtelen támadásai kapcsán.)

Hogy milyen e vulkáni sziget, amelynek a saga idején néhány ezer, tanyákon élő lakosa volt? Akik olyan szigeten telepedtek meg, ahol ezernél több vulkáni kráter van, másfélszáz vulkán, a földből pedig gőzök és gázok áramlanak, kiszámíthatatlan intenzitással és időzítéssel – ahogyan a szinte mindennapos földrengések is megjósolhatatlanok. Ahol a 19. század végéig nem használtak kereket, mert a domborzat, a kihűlt lávakupacok alkalmatlanná tették a talajt az efféle közlekedésre, ezért lóháton jártak, lovakkal szállítottak. Ahol a szél feltámadása és ereje ugyancsak kiszámíthatatlan: ma az autóutak mentén digitális kijelzők mutatják az aktuális szélerőt és szélirányt, mert ha viharos a szél, akkor lehet olyan erős, hogy a járműveket leviszi az utakról, vagy felborítja őket. Ahol a napsütéses órák napi átlagos száma decemberben nulla, januárban egy. Ahol ma, egy ezredévvel ősi történetünk után, a szigetnek a fele terméketlen terület, ezen fölül terméketlen a 12%-át borító gleccser és 11%-át borító lávamező, továbbá a homokmezők is. Ahol az első millennium idején családi-törzsi kötelékben éltek, tanyákon és majorokban elszigetelve, napi küzdelemben az elemekkel, harcolva a túlélésért.

A természetnek ez az öntörvényűsége, leigázhatatlansága persze nincs közvetlenül jelen a Shakespeare által amúgy is Helsingőrbe helyezett és angolosított történetben. Én sem vetítem bele a 17. század eleji Hamletbe. De úgy vélem, ez a kora modern angol dráma nyomokban középkori izlandi hatásokat tartalmaz. Amelyek filológiai szinten nem kimutathatók. Abból, hogy a nyitójelenet elején az őrségváltáskor elhangzik, hogy „kegyetlen hideg van”, s épp így a negyedik jelenet elején, Hamlet és Horatio párbeszédében, hogy „harap a levegő…” – „kegyetlenül metsző a levegő”; abból, hogy az idősb Hamlet jégmezőn vívott csatában győzedelmeskedett, vagy hogy a Szellem először találkozva Hamlettel azt mondja, hogy kénköves lángok közé kell visszatérnie, nos, mindebből nem vezet út visszafelé a sagába. Mégsem tűnik számomra indokolatlannak ideidézni a hely szellemét, a táj géniuszát, az izlandi természetet, különösen visszatekintve Nekrošius Hamletjére és a jégszigetről nemrég szerzett benyomásaimra.

Az említett előadásban a Szellem a jégvilágból érkezik, dermesztő hideget hozva magával, amit egy kezében tartott jégtömb is jelez, amire előbb rászorítja fia meztelen lábát, majd Hamlet testét kezdi dörzsölni vele. Amikor Hamlet odavágja a jégtömböt, abból egy tőr – a bosszú eszköze – hullik elő. Aztán a Szellem, visszatértekor, jégcsillárt hoz a térbe, felakasztja a szereplők fölé, s a csillárból egyszerre csöpög az olvadó jég vize és az olvadó gyertyák viasza a többiekre. Míg Shakespeare-nél a hatalmi ciklikusság (egy társadalmi-politikai dinamizmus) a zárómozzanat, addig a litván előadásban nem jelenik meg Fortinbras. Az immár halott Hamlet az apjával tér meg a jégvilágba. Annak idején a Nekrošius rendezéséről szóló beszámolók rendre megemlítették az előadás mágikus, a rítusok világához kötődő jellegét.

Mindez a mai Izlandon járva nem mutatkozik meg a társadalomban. A természethez való viszonyban is inkább az azt instrumentális módon (ki)használó magatartás érzékelhető. De a néptelen vidék, amelyen az utak egymástól száz kilométerekre fekvő (pár tucat vagy párszáz lakosú) településeket kötnek össze, nos, ez ráirányítja a figyelmet a tájra, amelyet turistaként megcsodálunk, de amely megannyi pusztításnak volt és lesz a kiváltója. (A terepviszonyokra jellemző, hogy a sziget peremén körbevezető egyes számú út csak az 1970-es évek közepére készült el.) A fölöttünk magasodó gleccserek és vulkánok, az óceánpartot szegélyező lávasivatag és a sziget katasztrófatörténete mind hátterét ad(hat)ja egy valamikori családi-törzsi drámának, amelyet Saxo Grammaticus az 1200-as évek elején fontosnak tartott annyira, hogy felvegye a norvég, dán, izlandi históriák sorába, beleillesztve a Gesta Danorum gyűjteménybe. Nála sem a tájról van már szó, ám a történet fordulatai az Amleth sagában még szorosabban kapcsolódnak egyes természeti mozzanatokhoz, körülményekhez.

Lássuk magunk előtt ezt a nem embernek való vidéket, ahol mindenkit megvesz az isten hidege! Szakad a hó, zuhog az eső, süvít a szél. A földből gőzök és gázok törnek föl, amit a szigetre hajózó első névadók füstnek néztek, és el is nevezték a helyet füstölgő öbölnek (reyk = füst, vík = öböl), innen a név: Reykjavík. Ahol voltaképpen két évszak van, és bizonyára a Hamletről sem a nyár jut az eszünkbe. A szárazföldön a jövevények a sötétségből, a ködből vagy a földből kiáramló gőzök felhőiből lépnek elő. És ágyazzuk bele ebbe a természeti közegbe azt a családi drámát, amely testvérgyilkosságra, az öröklési jogtól történő megfosztásra, a büntetlenül hagyott bűncselekményre, a megölt férjét a gyilkosra cserélő asszonyra/anyára épül. A rejtély, a titok nemcsak az emberi habitusban és a társas viszonyokban, hanem ebben a különleges természeti közegben is ott munkál, és hol beszűrődik, hol beáramlik ezekbe a viszonyokba.

A jég mellett időnként mindent eláraszt a tűz, a kitörő vulkánokból kiömlő lávafolyam. Emlékezhetünk az Eyjafjallalökull 2010-es kitörésére, amely a légkörbe kilövellt hamu miatt április közepétől egy időre megbénította az európai légiközlekedést. 1783 júniusától kilenc hónapon át zajlott a Laki vulkán kitörése, elpusztítva Izland állatállományának felét, a lakosságnak a negyedét, akik a kitörő mérgesgázok, a megmérgezett növények és az éhínség következtében haltak meg. A hatalmas tömegű, légkörbe került anyag a globális klímára is hatással volt (például elmaradt a Nílus áradása), Európa egyes részein a termés zöme elpusztult, és a kialakuló éhínségnek, a növekvő nyomornak történészek szerint szerepe lehetett a Francia Forradalmat előidéző tényezők között. Ilyen erősségű vulkánkitörés (a Laki a nyolcfokozatú skálán hatos erősségű volt) bekövetkezett az első ezredforduló idején, 950–1000 táján is, amiről Saxo Grammaticus is hallhatott. Visszatérve a jelenbe: ezen a nemrégi izlandi utamon két éjszakát a sziget legdélibb településén, Vík (= öböl) faluban töltöttünk, amely a működő Katla vulkán lábánál fekszik a tengerparton. A vulkánt egy gleccser borítja. A faluban a dombtetőn álló templom az egyetlen épület, ahova a vulkán aktivizálódása miatt elolvadó jég okozta áradás elől menekülni lehet. Ezért a lakosság rendszeresen gyakorolja, hogy miként tud leggyorsabban feljutni a templomdombra.

Ezen az augusztusi izlandi úton, ahol 12°C-os volt a nyár, a vízesések, folyók, tavak, lagúnák, gleccserek, gejzírek, hévizek, lávamezők, legelő birkák és lovak látványa volt a leggyakoribb kép, ám a háttérben – panorámaként, emlékként és látomásként – ott tornyosultak a vulkánok, jéghegyek és a természet leigázhatatlan fenségessége, amely az én felfogásomban összekapcsolja Izlandot és a Hamletet. Ez a táj – a maga titokzatosságával, rejtélyeivel – figyelmeztet létünk törékenységére. A hely szelleme, a táj géniusza arra int, amire a Szellem figyelmezteti Hamletet: „Eszedbe jussak!”