Woody Allen olaszországi helyszíneken játszódó filmjében (Rómának szeretettel) föltűnik egy varázslatos hangú operaénekes, aki a zuhany alatt teljesít a legjobban. Az ihletadó tusolás persze számtalan komikus helyzetet szül, nem is bonyolódnék történetmesélésbe itten, illetve annyiban mégis, bár ez már nagyon személyes, hogy a film pár éve fölfedeztette velem Fabio Armiliatót. Persze, ő játszotta a tenoristát. Máig nagy kedvencem, tehát örömmel olvastam a nevét a veronai nagy olasz zenei gála résztvevői között.

És akkor egy kicsit messzebbről. Az unalomig ismert okok miatt a szokásos fesztivált, a teljes szezont lemondták a Fondazione Arena di Verona szervezői. Nyár nélküli nyár vár ránk, kommentálta a döntést még májusban a Gazzetta di Verona. Aztán kiderült, hogy valamit talán mégiscsak szabad, bár ki kellett várni a július közepét, és a szokásokkal ellentétben a világ legnagyobb operaszínpadának nézőterét még a legfelső karéjban is szigorúan föl kellett osztani. Mindez persze a férőhelyek számának jelentős csökkenésével és a belépők árának drasztikus emelkedésével járt. Így vált a 2020-as egészen parádés szezonná, viszont kevesek kiváltságává. Műsoron volt Mozart Requiemje, Vivaldi Négy évszaka, Puccini Gianni Schicchije – utóbbit sosem játszották még ezen a helyszínen. Fut aztán még a közeli napokban Verdi- és Puccini-est, sőt, már-már történelmi ritkaságként Wagner-gála is. Amit pedig a hazai közönség a legjobban várt, kell-e mondanom, az olasz díszelőadás, Az itáliai zene szíve volt.

A közel harminc elsőrangú énekes szólista parádés névsorából az ínyencek kedvéért, tényleg csak találomra emelek ki néhányat: Fabio Sartori (tenor), Daniella Barcellona (mezzoszoprán), Eleonora Buratto (szoprán), Leo Nucci (bariton). Az este érdekességeként hirdették, hogy évtizedes szünet után visszatér a színpadra Zeffirelli operafilmjének Desdemonája, az egykor zseniális Katia Ricciarelli is. Hölgyről lévén szó, esztendőkkel nem dobálózunk, de ha kilométerórára ültetnénk át az évszámokat, elmondhatnánk, hogy Ricciarelli ötven százalékkal halad sebesebben a városban megengedettnél. Fellépésének híre kissé meglepte a szakmát – a visszavonulását megelőző években ugyanis részt vett néhány súlyos kérdőjellel terhelt produkcióban. (Elsősorban az ő teljesítményét érte kritika.) Jelenléte ezúttal csak gesztusértékű volt. A Parasztbecsületből eredetileg tervezett ária nem hangzott föl, és a művésznőt az est házigazdájának egyébként jelentéktelen szerepére kárhoztatták. A ráadásban, a mindenki által énekelt O, sole mióban ugyan szerepet kapott, de messze nem szólisztikusat. Ez eszembe idézte, hogy egy nemzetközi operaszélhámos, Giuseppe Raffa még a kilencvenes évek elején látványos Aidát ígért a budapesti Népstadionba. Ám az előadás a hangosítás alkalmatlansága miatt félbeszakadt, pontosabban botrányba fulladt. Na, ott lett volna Aida Katia Ricciarelli, de a népharag nem engedte színpadra lépni. Tehát, amikor még érdemes lett volna, nem láttam. Mit mondjak? Most meg, amikor láttam, már nem nagyon volt érdemes…

Rajta kívül egyébként majd’ mindenki egészen magas színvonalon teljesített. Az este igazi sztárja mégis egy kis cingár hegedűs, Giovanni Andrea Zanon volt, az első hangszeres muzsikus, akinek az Arénában ilyen jellegű föllépése lehetett. Bár a velencei születésű fiatalembert az online-lexikonok még nem tartják számon, az este közönsége mostantól annál inkább. A gálaesten Paganini 24-es capriccióját játszotta, amit széles körben a valaha hegedűre írt legnehezebb darabok között emlegetnek. Hogy milyen volt? Ha lenne tető az Arénán, már odébb lebbent volna az ovációtól. Pedig csak ezren zörögtünk, dobogtunk, tapsoltunk ott.

A csonka olasz művészeti év másik sztárja kétségtelenül Raffaello. Az ötszáz éve elhunyt mester emlékére számtalan tárlat nyílt és nyílik, persze elsősorban szülővárosában, Urbinóban és munkásságának legfőbb helyszínén, Rómában. Ötszázhúsz évvel ezelőtt született néhai jobbkezére, Giulio Romanóra is vetül némi fény. (Neve Shakespeare Téli regéjében is fölbukkan; ő fejezte be a vatikáni Stanzák festményeit, miután a Mester épp a harminchetedik születésnapján, 1520 nagypéntekjén váratlanul meghalt.) Az életének nagy részében Mantovában alkotó építész, író, jelmez-, valamint gobelin-tervező, rendező és festő életművét hol másutt, élete egyik főművében, a mantovai Palazzo del Te épületegyüttesében mutatja be nagyon látványos időszaki tárlat. A kiállítás záró napját kitolták, de megjósolható: a borsos jegyárak a lassan élénkülő érdeklődés mellett sem hozzák vissza a költségek töredékét sem. (Hogy mit nevezek borsosnak? Azért a pénzért, amit a Te-ben elkérnek, a Vatikáni Múzeum valamennyi tárlatát, többek között a Stanzákat is élvezhetjük egy egész napon át. És azért az mégsem ugyanaz.)

Egyébként a jelentős bemutatók (tudatosan) harmadházakkal mennek. Palladio vicenzai Teatro Olimpicójának, a XVI. századi építészet csodájának jobb megismeréséhez például a manapság divatos olasz rendező, a nálunk inkább íróként ismert Alessandro Baricco talált ki egészen nagyívű közönségcsalogatót. A látogatók az eredeti tervek szerint tableteket kapnának, majd az ölükben futó képekhez színes fényjáték kapcsolódna a színház nagytermében. Mindebből most csak a fényjáték látható. Palladio ugyan fölírja nevét a színházban (is) az égre, de a közel egyórásnak ígért műsorból csak szűk negyed óra valósul meg. Azért ne hagyják ki, kérjék (egyébként nem emelt árú) jegyüket a P. O. P. (Paladio Olimpico Project) elnevezésű programra.

Ami az egyik helyszínen kevesebb, azt a másikon többnek érezheti az ember. A Scrovegni-kápolnába, Giotto világhírű freskói közé például negyvenöt helyett csak tizenöt embert engednek be Padovában. A szűk térben így könnyeben mozoghat a közönség, és öt perccel többet is kap a pénzéért. Padovai hír még: a szokásos Castello Festival eseménysorát egyszerűen odébb tolták a szervezők, és persze reménykednek, hogy a szeptemberben is kitart még a nyár. Amúgy az ottani operaelőadások is kiváló erőkkel futnak, többek között a világhírű szoprán, Maria José Siri is föllép még.

Mindezzel együtt Olaszország egy kicsit szürkébb idén. Eltakarja az orrát, a száját. Lépten-nyomon takarít, fertőtlenít. A buszra keveseket enged föl, az éttermekben egymástól távol ültet, néhány helyet be is zár. Fegyelmez, korlátoz, ráripakodik a vendégre, sőt, saját magára is. Nem ilyennek ismerjük.