Még egyszer utoljára szétnézek az erőd peremétől, a kívánt csúcs felé bökök, odabiccentek Edvárdnak, s átadom magamat az ösvény vonalvezetésének. Sosem futottam még ilyen helyen, voltaképp megrendítő jobbra vetni a tekintetemet, ahol a hegyoldal meredéllyé változik, s eltűnik a szegélyt jelentő növényzet: páholyból tárul fel Budva környéke, a „primorje” egy szelete. A napokban többször próbáltam keresztülverekedni magamat a csúcsra járatódott turizmus sűrűjében odalent. Most idefent, ezen a karsztos, a maga módján barátságtalan, mégis minden ízében vonzó terepen egyelőre egy teremtett lélek sincs, amiben segítségemre van a korai óra is.

Gyorsan felfigyelek arra, hogy az ösvény voltaképp egy mészkőtömbökből kirakott út, s építőként azonnal a Monarchia hadseregére gondolok, ha már a Kosmač-erőd a császári és királyi hadsereg legdélibb határposztja volt. Figyelni kell a léptekre, sok a szabálytalan felület, így a futás itt nem önfeledt „lovaglást” jelent – mint az évek sodrában zúzott avarral borított hullámzó ösvényeken, például a Mecsek Jakab-hegyének északi oldalán –, hanem pontos lépteket kíván. Öt perc után azonban már jól érzem a csapásirány dimenzióit, nincs gond. Jólesik a ritmus, nemkülönben a még tegnapról visszamaradt napszítta illatok, amelyek el sem fognak tűnni, hiszen még pár óra, s a Nap újra odateszi magát, kisajtolva a Paštrovići-hegységből a vízpára esetleges, tereprészletekben megbúvó nyomait. Mindez így, egyben tulajdonképpen vegytani menyegző a tájjal. Ezt az együttlétet szakítja meg a vadászház mellett parkoló terepjáró. Helyi fiatal srác ül benne, s mint kiderül, vadászatban vesz részt, figyeli, hogy merre vonulnak a célpontnak kiszemelt állatok. Néhány szót váltunk, figyelmeztet a kígyókra. Amit meg is jegyzek, de igazából nem fog érdekelni.

Ezután válik igazán vaddá az ösvény, egyre inkább olyan sziklatörmelék képezi, aminek egyes darabjai mozognak. Nem néztem ki pontosan a műholdképen az útvonalat, csak a domborzatra igyekeztem ráérezni, amennyire lehet. Mellbe vág, hogy a kitett útnak egyszer csak egy fakapu vet véget. Mögötte kis katlan, s habár egyértelműen állattartásra utal a helyszín, juh egy szál sincs arrafelé. Gondolkodom, mi legyen, noha az út csapásiránya egyértelmű, semmi kedvem idefent crnogorac pásztorkutyákkal ismerkedni, megcsap a visszafordulás gondolata. Viszont ahogy máskor, úgy most is átfut rajtam egy villanás: most vagy itt, a később nem biztos. Balra felfelé lankásabb hegyoldal visz, s a kígyóveszélyt vállalva azonnal megindulok a kisebb-nagyobb sziklatömbökkel telehányt középmagas fűben. Imádom a hegyek kiszámíthatatlan arányait, hiszen amire háromperces – amúgy jóleső – zihálást szántam volna előzetesen, az lesz vagy tizenöt perc, talán több is. Még mindig, még mindig, s még tart… A futócipő alatt valósággal szétnyúlik a hegytest. De a hegytető adótornya egyre közelebb… Végre fönt! Innen már kezdi megmutatni a táj a velejét: északnyugati irányban farkasszemet nézek a Lovćennel, ami iránt azonnal vad vágyat érzek. Hogyan és hányféleképp lehet felfedezni? A csúcs nevét, ahol állok, nem tudom, de semmiképp sem az, amire előzetesen fel akartam jutni, amely pedig a Goli vrh a maga 1087 méterével, s ami légvonalban legalább még nagyjából fél kilométerre van. Idejét sem tudom, mikor voltam 1000 méter felett, így hát a visszavonulás ötletét pökhendien visszautasítva gyorsan felfedezem, hogy egy völgy keresztezése után a keleti túloldalon egy tompa gerinc követésével egyenesen el lehet érni a magyarul Kopasz-csúcsnak nevezhető célpontot. A gerincet a csúcs előtt cserjék szegélyezik, de az út nyitott, engedek a lehetőségnek. Ez az irány is intenzív: magas és változatos a fű, más, mint a tenger felőli oldalon, s habár a kígyók gondolata azért csak megragadt bennem, zavartalanul élvezem a karsztra telepedett füves mező kisugárzását. A tüdőm egyre inkább megfeszül, beleszövődik valami görcsösség a mozdulataimba – egészen addig, amíg már nem mehet így tovább, s átváltani kényszerülök lomhább léptekre, itt-ott kézzel kinyomva a lábaimat, mintha túrabotok volnának. Ez ennek a mozgásformának a veleje: a kis megsemmisülések, az apró megzuhanások, az összeomlás egyre valószínűbb lehetősége. Meg az érzet, hogy voltaképpen elég már ebből az egészből, de mert saját erődből haladsz, s még csak félúton vagy, az út pedig hosszú visszafelé, ezért kívánatos a holtponton való átlendülés… Utóbb – mint egyébiránt mindig – kiderül: ez kell a csúcspanoráma élvezéséhez, vagyis a test biokémiai felfokozottsága, nyakon öntve a vad kíváncsisággal, meg az elcsigázottság kezdetével, az önerő felfedezésével, hogy – miként az fokozatosan tudatomba fészkelődik a hegytetőhöz közelítve – arcbamászó és átható módon lássam a Gorski vijenac helyszínét. Nevetséges is lehet mindez, de minden ellentmondásossága ellenére remekműről van szó, ami épp ezekből a völgyekből, csúcsokból, nyergekből nyerte el formáját.

Fent aztán már csak a pulzus hangos lüktetése marad, minden más néma. Mellettem a Paštrovići törzs 14. században elesett tagjainak emlékére emelt kereszt. Életem egyik legintenzívebb látványa a csúcspanoráma, noha nincs benne semmi különös, csak a bolygó egy darabját látom, még ha kitüntetett helyről is. Északkeleti irányban – mint utóbb kiderült, helyesen – a Durmitor csipkés szegélyei látszanak. Nagyszerű! A másik oldalon az meg ott a Prokletije! Ez a zsebkendőnyi Crna Gora tényleg akkora, hogy egy biztos, magas, zavartalan pontból belátható. Látszik a Morača-kanyon szája és a Skadari-tó is, meg még millió és millió hely, amiről fogalmam sincs, hogy hogyan hívják, mit csináltak az ott lakók, amióta az ember egyáltalán megvetette itt a lábát, de ez nem is lényeges feltétlenül, hanem a dolog súlya abban áll, hogy minden egyes érzékelési tartományom egyszerre, együttesként működik, a dolog őszinte, hamisítatlan. Nem mondhatnám, hogy szándékosan hagytam a kocsiban a telefont és a kamerát, de ez cseppet sem jár bajjal, élvezem, hogy épp itt vagyok elvágva a többiektől, s hogy később a képi emlékek dézsmálására szorulok. A hegyek koszorújából eleddig csak részleteket olvastam, ezután azonban, ha végigböngészem majd, nem kétséges, hogy mi lesz a térbeli vonatkoztatási pont. Utóbb megtudom, a zenére is jól vonatkoztatható ez a perspektíva: ahogy Pavle Aksentijević énekli a Kratima záró részét, az a tudatomban pontosan megfelel a montenegrói táj kies, fennsíkokkal és tengersíkkal dús körképének.

Alig néhány percet vagyok fent, hiszen vissza kell érni a gyerekekhez a sátorhoz, de maradnék itt, ilyen integrált mivoltomban, nem különbözve a tereptárgyak közömbösségétől. Indulni kell, ámde ismét ösztönösen döntök. Nem szeretem ugyanazokat az útvonalakat használni, legyen már akkor kör, ne pedig vonal a fölfedezésből. Idiótább irányba nem is indulhatnék el: egyenesen bele a cserjésbe. Ami csak akkor jelent bajt, ha fallá, gáttá fonódik az arcod előtt, s akkor vége, megszégyenülve lehet visszafele szédelegni. Jó negyed órán át néhányszor ez a veszély is fenyeget, de végül átenged a növényzet, leenged a hegy. És ott az ösvény, amely pontosan oda vezet, ahol az előbb feltértem az úttalan gerincre. Birkák sehol, a kerítést csak át kellett volna ugranom, de ez már nem érdekes. Épp jól jött a nem várt és kívánt kitérő, így aligha szoktak felmenni a Goli vrhre.

Ezt követően már csak vissza kell fejteni a megtett utat. A vadászháznál azonban ismét ott van a fiatal crnogorac. Eldiskurálunk. Rákérdek az ösvény eredetére, hogy az még a Monarchia korából származik-e. Ő vigyorogva nyugtázza a kérdésben rejlő választ, s ugyanígy visszakérdez: „jobb lett volna, ha maradnak, mi?” Erre nem nagyon tudok mit mondani, noha minden bizonnyal kollektív önkritikára futottam rá. Miután szakszerű tanácsokkal lát el afelől, hogy ha ilyen meg olyan vadat látok, úgy hajítsak feléjük köveket, hogy a vadászház irányába kezdjék meg a menekülést – elindulok. Egy kilométer, kettő, és másfél órás út után ismét az erődnél… A sziklateraszról látható a Goli vrh, meg az út fele is. Már érzem az oda- és visszakígyózó vonalvezetést. Nyugtázom, hogy most már tudom, milyen is arrafelé. Edvárd közben szó szerint szétfényképezte az erőd romjait, meg a budvai partszakasz feltáruló mélységeit, s mint mondja, az eltelt időben sehol sem látott belőlem még egy fakó foszlányt sem.

Utánanézek később, s megtudom, Sveti Stefanról is vezet fel út a Goli vrhre a Rustovo és Szent Szpiridon kolostorokhoz tartó hegyoldali út folytatásaként.