(konyak)

Elsőre elhibázza, a földön csattan, kiröhögik. Aztán ismét átverekszi magát rajtuk, a feje már benn van, a feneke még kilóg; a kabátjánál fogva egy középkorú nő rángatja kifelé. A fél kezében egy térképet szorongat, miközben azt kiabálja, hogy ő hívta az autót. Végül sikerül bejutnia, és elmegy – már ő is vagy félórája próbálkozott kocsit fogni. Hiába a telt házas koncert, a Gran Teatro Geox parkolójában egyetlen taxi sem várakozik: biztos azt gondolják, hogy mindenki autóval érkezik. Az emberek a sztráda szélén állnak, integetnek, és amint megáll egy taxi, csoportosulás támad körülötte. Túlzott szervezettségről, de különösebb felebaráti érzületről sem lehet beszélni, van olyan kocsi, amelyet egyetlen ember visz el. Nektek körülbelül ötven percbe telik kocsit fogni; bár fölírtad a taxitársaság telefonszámát, amelyet a koncertterem honlapja ajánlott, basznak fölvenni. Igaz, legalább az eső nem esik, úgy azért rondábban festene a dolog.

Tíz év alatt hetedszer láttad Dylant, és időközben készre kalapáltad a tetszetős dumát, miszerint olyan volna, mint a jó borok, minden évjárata más és más. Az idei műsorban nincs semmi rock’n roll és semmi rhythm and blues, és szinte semmi a hatvanas évek dalaiból. Ehelyett egy csomó dal a sötét és szomorú Tempestről, valcer meg szving, öregesen, letisztultan. Ami pedig a hőskorszakból való, mint a radikálisan újragondolt She Belongs to Me, az is inkább olyan, mint egy gyászének. A koncert közepén húszperces szünet, kimehetsz inni egyet, aranyárban úgyis ritkán sörözöl. A második rész, ha lehet, még bensőségesebb, nem szükséges hozzá befurakodni a tömegbe, nincs semmi közönségvadítás (noha a közönség persze tapssal és hangos biztatással jutalmaz minden nüanszot), szép melankolikusan szól a Simple Twist of Fate, keringő lesz a Hard Rainből és így tovább. Nem, most tényleg nem működik a borhasonlat, az az érzésed, hogy sokkal inkább valami érett, öreg konyak ez.
 

(két bazilika)

A Szent Antal bazilikában látjátok az ereklyéket, a szent állkapcsát és nyelvét: apró, fekete csomó az aranyozott ereklyetartóban. A hozzá fohászkodó hívek a sírkövénél állnak, fél kezükkel érintve a kőtömböt. A fekete nő jut az eszedbe, akit két éve láttál ugyanezen a helyen: előtte egy nyitott babakocsiban egy kisfiú aludt, furcsán kitekeredett pózban, ő pedig – mit is csinált? Némán fohászkodott volna? Igaz, hogy egy hang nem jött ki a torkán, de mégsem lehet némának nevezni. A babakocsi fölött enyhén előrehajolva fájdalmas arckifejezéssel, a fejét csóválva, harsányan gesztikulált, és csak mondta, mondta, egyetlen hang nélkül. Egyszerre könyörgött, vitatkozott és veszekedett: talán még az alkudozáshoz állt a legközelebb ez a némajáték. És most is ott állnak a hívek a nagy sírkő mögött, a nagy sírkövet megérintve, fotókat, könyörgéseket, felajánlásokat helyezve el. Van az egészben valami számotokra szokatlan, keresetlen, közvetlen testiség, mint ahogy a Santa Giustina bazilika főoltáránál, a lépcső két oldalán elhelyezett ételadományokban is: nagy szőlőhalmok, déligyümölcsök, vekni kenyerek, sonkák, borok szakajtószámra.

(a Szent Antal-bazilika egy hátsó utca felől)

A Santa Giustinába belépve elfog a szédülés, kinyílik a tér. Óriási fehér oszlopok, fölül ablakos kupolák karzatokkal. Kell hozzá pár perc, hogy rájöjjetek a magyarázatra: a főhajó teljesen dísztelen, sehol egy festmény vagy egy szobor, köröskörül csupán az oszlopok ölelte csarnok, odafönn pedig a magasba kanyarodó ívek. Az oldalkápolnák oltárai és oldalfalai persze díszítettek, de maga a belső tér csak és kizárólag a monumentalitást sugározza: aki itt belép, kap egy kiadós tockost föntről, valahonnan. Az altemplomban ott áll az ólomláda, amelyben Szent Lukács evangélista maradványait ideszállították; nem bírod ki, benyúlsz a farácson, és megérinted. A kápolnák közül aztán a Capello della Pietà előtt állsz meg hosszabban, Filippo Parodi oltárszobra (1689) színtiszta barokk őrülettel indázik és hullámzik. Fényképezni persze nem akartok idebenn, sebaj, majd keresel a neten egy linket. Hosszasan elüldögéltek a padban, ízlelgetitek a tockos utórezgéseit. Odajön egy idős apáca, csupa mosoly, egyházi kiadványokat kínál a látogatóknak, kizárólag olasz nyelven, és csak olaszul beszél, néhány udvarias gesztust és széles mosolyokat váltotok.
 

(a Macska-bástya)

Padovát mindkét világháborúban bombázták. 1916. november 11-én német találat érte a vasútállomás közelében álló Macska-bástyát, a Bastione della Gattát. A bástya alatt óvóhely volt, kilencvenhárman lelték ott a halálukat aznap, köztük teljes családok is. 1924-ben aztán a bástya helyére víztornyot emeltek, és a torony aljában kapott helyet a kis kápolna, a Capella della Gatta. Misét nem tartanak benne; hosszú időn át raktárként használták, aztán öt éve nyitották meg emlékhelyként, minden esztendőben csupán pár napon át látogatható a novemberi évforduló környékén. Egy aláírásgyűjtő íven csatlakoztok a felhíváshoz, hogy a város vegye állandó használatba. Körös-körül vörösre festett betonoszlopok, a plafonjáról egy medúzafej tekint alá: a víz elmossa a vért, ez a gondolat hívta életre a kápolnát annak idején. A fejetek fölött persze ott az igazán nem metaforikus, soktonnányi víztömeg.

(a medúzafej a Capella della Gatta plafonján)

Ez már az utolsó nap délutánja, tesztek egy nagy sétát belvárosban, megbámulva még egyszer az utcákat, a házakat, este pedig buszra szálltok. Trieszt előtt utolér az eső, a városba érve úgy szakad, mintha tényleg mindent el akarna mosni. Az öböl, tudod, ott van valahol, de visszafelé más utat választ a sofőr, és ezúttal tényleg nem látsz belőle semmit.