Tizenöt évvel ezelőtt kezdtem el útleírásokat olvasni. Talán Percy Harrison Fawcett könyve, A Mato Grosso titka volt az első, amit képtelen voltam letenni. Az ezredes egész életében az „elveszett várost” kereste a Mato Grosso ősvadonjában, majd 1925-ben fiával és útitársával együtt nyoma veszett a dzsungelben. Többek között róla mintázták a híres filmkaraktert, Indiana Jonest. Azóta néhány kivételtől eltekintve a Világjárók sorozat összes kötetét megszereztem, több tucatnyit el is olvastam közülük, még felsorolni is nehéz lenne a kedvenceimet. Ha csak egyet kellene mondanom, Vlagyimir Klavgyijevics Arszenyjev mesterművét említeném, a Derszu Uzalát. Az először 1923-ban megjelent könyv „ábrázoló ereje” Gorkijt is lenyűgözte, aki szerint a szerző egyszerre idézte Brehmet és Coopert. A könyvből készült film, Kuroszava munkája (1975) is egészen hardcore, kelet-szibériai sátántangó, ötpercenként egy mondat, merev katonazubbonyok, fütyülő szél, lovak a hóban, és a lassan megöregedő, egyre rosszabbul célzó nanaj vadász, Derszu Uzala története. Persze, ezek a könyvek a belső filmet hívják elő, a képzeletemhez képest Kuroszava világa tényleg szürke volt. De a képzeletnek is megvannak a maga határai, a világ mint hely nem bejárható, és van valami szorongató abban a ráismerésben, hogy lényegében ismeretlen marad a számunkra. Aligha jutunk el Új-Zélandra vagy az Amazonas felső folyásához – marad a képzelet, a kihajtogatható térkép és a Google. Ráhúzom a sárga figurát az úthálózat egyik pontjára, aztán nyomkodom a gombot, megyek előre a semmiben. Néha megelőzök egy tyúkokat szállító motorost. Átfut előttem egy őz, a lovas kocsiról integetnek a kislányok, elhúz mellettem a mozgóboltos kocsi, a hangszóróból a Beverly Hills-i zsaru zenéje szól, recsegve, diszkóritmusban. A bicikli kerekei surrognak a betonon, szeretem ezt a hangot, az izzadást, a harminc fokot, a menetszél süvítését, a bogarakat a számban. Minden utazás. Elhagyni a mindennapi valóságot, máshogy figyelni. Sokadszor bejárni a környéket egy fényképezőgéppel: utazás. Végigmenni a pécsi Király utcán, csak az épületek homlokzatát tanulmányozva: utazás. Biciklizni az Ormánságban: utazás. Zsömlét és kolbászt venni a kisboltban, visszaköszönni a helyieknek, meghallgatni a falu történetét, megnézni a fakazettás templombelsőt, nekidőlni a templom oldalának, megenni a szendvicset, visszamenni egy jégkrémért, elnyalogatni a napon, meghallgatni, hogy a falunak vége, nosztalgia, delírium, no future. Agropunkok kezeslábasban, néma tekintettel, kezükben sör, arcukon borosta. Asszonyok bő szoknyában, fejkendővel, egymás mellett a lócákon, a férfiakon kalap. Izomtrikós fiúk a templomkert kerítésén, a biciklimet nézik, matekoznak, gyűlölnek. Látják rajtam, hogy nem vagyok környékbeli, nem vagyok idevaló. Tudják, hogy megfigyelem őket. A mozgóboltos kocsi megáll a kereszteződésben, tinilányok ugranak elő az árnyékból, messziről csillog rajtuk a nejlonharisnya, a lábukon elkoszlott szandál. Arról álmodnak, hogy a mozgóboltos fiú egyszer magával viszi őket. Nézem a mosolyt az arcukon, és arra gondolok, hogy valami nagyon közös bennünk, talán mindannyiunkban: az elvágyódás.

(Fotó: Kiss Tibor Noé)