Kremsről korábban a mustár és a Duna jutott eszembe, továbbá annyit tudtam róla, hogy Ausztriában fekszik. Aztán az internet és a barátok segítettek: megtudtam, hogy Krems a Wachau kapuja, a Wachau pedig az osztrák Dunakanyar. Megtudtam, hogy a kremsi borok fantasztikusak – kár, hogy nem iszom bort. Fantasztikus a kremsi sárgabarack és a kremsi székesegyház is, az emberek viszont magyar biciklitúrázók tapasztalatai alapján maguknak valók, borongósak, nem különösebben kedvesek.

Este érkeztem meg a szálláshelyemre, majd rögtön tettem egy sétát a városban. Az első meglepetést az jelentette, hogy a telefonos applikáció által jelzett hőmérsékleti értéknél legalább 5 fokkal hidegebb volt, a szél pedig egyszerre csípett és tépett – két héttel később már meg sem lepődtem ezen, csak tetőtől-talpig becipzárazva mentem ki az utcára. A második meglepetés: kedd este kilenckor üresek voltak az utcák. A Wikipédia szerint Kremsnek 24 ezer lakosa van, de én nagyjából kettővel találkoztam a háromnegyed órás mászkálás során, pedig akkor, február elején a koronavírus még csak egy egzotikus kínai betegségnek tűnt. Az osztrákok (szemben, mondjuk, az olaszokkal vagy a szlovénekkel) mintha mindig önkéntes karanténban élnének. Ez a benyomásom egy hónap alatt semmit sem változott, leszámítva azt a tényt, hogy az a néhány étterem vagy kocsma, amely nem zárt be este hatkor (?!?), teli volt élettel. A Duna mentén fekvő Piano Bárban a helyi erők gyülekeztek, volt itt mindenki fiataltól idősig, melóstól filoszig – Nyugat-Európában valahogy több az olyan hely, ahol különböző társadalmi hátterű emberek összeverődnek. A Piano Bar tipikusan ilyen, tradicionális, otthonos, egyszerű, minden flanc nélkül – bárki kellemesen érezheti magát benne. Gasztrovonalon dicsérhetem még a Café Hagmann süteményeit és a Corleone pizzériát, de én inkább főztem magamnak, az apartmantól két percre lévő Hoferben (itthon: Aldi) első nap még friss mángoldot is sikerült vennem, az abszolút kedvencem pedig a magyar boltokban csak perec formában, Ausztriában viszont bagettként is kapható bajor péksütemény lett.

Lássunk néhány tényt Krems városáról. Krems hivatalosan három városrész (Krems, Und, Stein) közigazgatási egysége. A város első írásos említése 995-ből származik, a plébániatemplomot pedig 1014-ben alapították, de emberek már az őskorban is éltek ezeken a déli fekvésű, napsütötte dombokon. Itt találták a legrégebbi régészeti leleteket – egy 27 ezer éves csecsemőtetemet, amelyet mamutlapockával takartak el, s a környékről származik egy 32 ezer éves nőszobor, a Galgenbergi Vénusz, amely néhány ezer évvel idősebb willendorfi társánál is. A középkor vészterhes éveiben Krems volt a reformáció egyik központja (a 16. század végén a teljes lakosság protestáns volt, most ez az arány három százalék), elfoglalták a svédek, a náci időkben erőtejes iparosítás következett, a huszadik század végére pedig Krems kulturális központtá fejlődött. Ebben segített a Kremsi Duna-Egyetem megalapítása, számos kulturális intézmény és fesztivál létrehozása – ezek sűrűsége a lakosság lélekszámához képest elképesztően erős. A város természeti adottságai is szerencsések, egyik fontos állomása a Donaueschingentől Bécsig vezető Duna-bicikliútnak, emellett négy kikötőjéből sétahajók indulnak – s akkor a szőlő (zöld veltelini) és a sárgabarack (pálinka) vonzerejéről még nem is szóltunk. Stein és Krems óvárosa (a teljes Wachau vidékkel együtt) 2000-ben az UNESCO világörökségi helyszíne lett, a sikátorok, macskaköves utcák, cégérek, kis üzletek, templomok (különösen Steinben) középkorias hangulatot árasztanak, ami nemcsak a turistákat nyűgözi le, hanem a művészeket is, lásd például Egon Schiele művét (Stein an der Donau, 1913).

*

A rezidens programba a Pécsi Íróprogram ajánlásával kerültem, előttem olyan magyar alkotók töltöttek el néhány hetet vagy hónapot a Top22-es apartmanban, mint Szabó T. Anna, Bartis Attila, Bódis Kriszta, Végel László, Darvasi László, Parti Nagy Lajos, Tóth Krisztina, Vörös István – az ezt megelőző évben pedig Térey János… A többszintes irodaépület (az Artothek Niederösterreich) ad otthont több városi, illetve tartományi (alsó-ausztriai) kulturális szervezetnek, ezek egyike meghívóm, a Literaturhaus Niederösterreich. A tetőtérben apartmanokat alakítottak ki az egyes kulturális szervezetek meghívottjai számára – szerencsére csak az utolsó napok egyikén vettem észre, hogy a képzőművészek és zenészek számára biztosított összes többi lakás minimum kétszer akkora, mint az enyém, ráadásul mindegyikhez tartozott egy galéria és egy erkély is, amely a városra nézett.                              

Én egy hónapot töltöttem Kremsben, s ezalatt volt időm megismerkedni, szervezett és kötetlen programokon részt venni rezidenstársaimmal: lengyel, örmény és perui képzőművészek mellett egy ukrán zeneszerző lány volt ekkor az Artist in Residence program vendége. Bár az ösztöndíjas időszakot a regényem befejezésére szántam, néhány kellemes estét együtt is eltöltöttünk. A velem nagyjából egykorú lengyel és ukrán lányokkal (illetve utóbbi orosz barátjával) hamar egymásra hangolódtunk. Újra és újra meglep, hogy kiskamaszként átélni a szocializmus utolsó éveit, majd együtt felnőni a kelet-európai demokráciákkal, mennyire hasonló tapasztalatokat jelent Szentpétervártól Gdańskon keresztül Budapestig. Fanyar iróniát, hajlamot a melankóliára.

Vendéglátóimban viszont semmi jelét nem tapasztaltam a melankóliának. Ausztriában még a kulturális intézmények is olyan szervezetten és pontosan működnek, mint a svájci óra, a rezidensprogram és a Literaturhaus munkatársai mindig mindenben a rendelkezésünkre álltak. Magyar szemmel már-már komikusnak hatott, amikor egy ötperces délutáni vízelzárás miatt a szervezők több e-mailt is küldtek, sűrű bocsánatkérések közepette. Éppen annyi közös programot, bemutatkozó estet és tárlatvezetést szerveztek nekünk, amennyi az ösztöndíjprogram idejébe belefért, se többet, se kevesebbet. A legizgalmasabb esemény rögtön az első héten várt ránk, az irodaépület egyik emeletét elfoglaló Susanne Wenger Alapítvány kiállítása. A Grazból származó képzőművész 1950-ben költözött a nigériai Oshogbo városába, ahol egészen különleges világot épített maga körül. Spirituális ihletésű művészetében batikolt textilekkel kísérletezett, a hagyományos joruba ábrázolásmódot keverte a szürrealizmus jegyeivel, de lélegzetelállítók voltak hatalmas betonszobrai is (a dzsungelben található szoborcsoportja is az UNESCO világörökség része).

Krems lenyűgözően gazdag a képzőművészeti élet területén. A városban több galéria található, s ezek közül kettőben (Landesgalerie Niederösterreich és Kunsthalle Krems) színvonalas kiállításokat láthattam. Minimalista tájképfotókat; a Krems környékéről származó világhírű műgyűjtő (Franz Hauer, 1866–1914) gyűjteményét, benne Kokoschka róla készült portréjával; egy albán médiaművész elveszett közösségeket kutató alkotásait. A rezidensprogram vezetője, Sabine Güldenfuß személyesen vezetett végig Teresa Margolles megrázó tárlatán, s közben elárult néhány kulisszatitkot a korábban ugyancsak a rezidensprogramban résztvevő művészről. Abban még volt valami mulatságos, ahogyan a decens osztrák kultúraszervezők nagy nehezen kerítettek egy transzszexuális prostituáltat Bécsben, aki egy performance-szal megnyitotta a művésznő kiállítását – az viszont morbid fordulat volt, amikor kiderült, hogy a Margolles által Kremsig cipelt két hatalmas bőröndben nem a személyes tárgyai vannak, hanem a kiállításhoz kapcsolódó emberi maradványok, vér és testnedvek. De a Piano Bar akkor is segített.

*

És a természet. Kremset a Wachau kapujának is nevezik. A Wachau a Duna völgyének legszebb ausztriai szakasza, hasonlít a Dunakanyarhoz, csak a Duna itt még folyó, és nem folyam, mint a Prédikálószékről nézve, a táj pedig vadregényesebb. Meredek szőlőhegyek, sebes patakok, várromok, kastélyok, apátságok és középkori templomok – ez a környék ideális a kirándulásokra. A Duna-menti falvak bármelyikéből elindulva megmászhatunk egy sűrű erdőségekkel borított hegyet, amelynek tetejéről csodálatos kilátás nyílik a tájra. Biciklizésre is ideális a terep, a Duna mellett kúszva nincsenek emelkedők, csak haladni nem lehet, helyette folyton meg kell állni, és nézni a házakat, a színeket, a víz gyors folyását. Az osztrák rendezettségbe ezekben a falvakban már spleen vegyül, a nap alig süt be a házak közé, a középkori épületek ódon hangulata zavarba ejtően autentikus, a kocsmák és éttermek ablakai sötétek, a bútorok a hetvenes évekből maradtak itt, műbőr és falambéria, a pult fölé akasztott sörös korsók, az asztalok mellett a világ peremébe büszkeséggel kapaszkodó férfiak és megkopott nők, mindegyikük történetét meg kellene írni, látszik az arcukon, hogy elmondanák. Felfelé autózni a szerpentineken, fenyvesek és traktorok között. Észre sem veszed, hogy a GPS már 900 métert mutat, tizenkét perc alatt felérsz a Kékestetőre. Aztán kiszállsz a kocsiból, leszállsz a bicikliről, leülsz egy padra, összehúzod a kapucnidat, nem futsz tovább a Duna partján, csak nézed a víz gyors folyását, csak tép a szél.