Die Hard
„Egy hónap Washingtonban. Hat lett volna, de nagyjából egy vagy másfél héttel a kiutazásom után robbant be igazán a vírus”. Kisantal Tamás az üres washingtoni nemzetközi repülőtérről.
Kisantal Tamás írásai a Jelenkor folyóiratban>
Washington Dulles International Airport, 2020. március 28., szombat, este hét.
Furcsa érzés. Ismerjük a repülőtereket, aki valaha volt, tudja, mire számítson. Zsúfoltság, hosszú sorok, unalom, hangzavar. Mindenféle nemzetiségű, furcsa ruhájú rohanó vagy bámészkodó alakok. Egy csipetnyi világ. Nem is kell elutazni, kimész a reptérre, és telibe kapod a multikultit.
Hát, ez most nem ilyen. Nagyon nem. A check-in pultnál senki, egy perc alatt elintézem a poggyászleadást. A hölgy mosolyogva mondja, hogy a legtöbb hely nem lesz nyitva, szóval, ha akarok enni valamit, menjek le a mozgólépcsőn, ott van még néhány üzlet. Lemegyek, tényleg van egy újságos meg egy büfé. Újság nem kell, így a másiknál veszek egy tonhalas szendvicset meg egy csokit. Tizenegy dollár, hatvan cent, mondja az eladó, előkaparok tizenkettőt. Nincs rajta kesztyű. Rajtam sem. Igyekszem úgy elrakni az aprót, hogy ne érjek hozzá (persze nem sikerül), aztán gyorsan elmegyek kezet mosni. Amióta itt vagyok a reptéren, harmadszor mosom meg. A víz hideg, háromszor szappanozom be a kezem, a szárító persze nem önműködő, meg kell nyomni rajta egy gombot, próbálom könyökkel. Bénázom, elindul, száradok. Aztán eszembe jut, hogy miután kijöttem a büféből, csináltam egy fényképet, megfogtam a rohadt mobilomat. Nem nyúlok az arcomhoz, gondolom, miközben már indul is a kezem, hogy megvakarjam az orromat.
Aztán megkeresem a biztonsági ellenőrző kapukat, itt is viszonylag gyorsan megy minden, persze mögöttem a nyakamba áll valaki. A tisztviselőkön van gumikesztyű, de szerintem egész nap ugyanazt hordják.
Aztán felszállás a szerelvényre, ami a kapukhoz visz. Rajtam kívül még egy fickó van a kocsiban. Bizalmatlanul méregetem, ő is engem. Jó távolra állunk egymástól.
Most már a kapuknál. Az egyik széksornál van konnektor, odaülök, előveszem a laptopot, és elkezdem írni ezt a szöveget. Megjelenik két kisgyerek, láthatóan nagyon jól érzik magukat, az egyik, lehet vagy hároméves, tőlem pár méterre megáll és vidáman gagyog. Milyen szépen fröcsög a nyála! Vajon elég messze van? Hogy tudnám diszkréten elkergetni? Nem akarok vidám kisgyerekeket elkergetni, nem akarok félni. Ő nem fél. Kicsit arrébb megy, futkos egy darabig, közben nagyokat köhög.
Két kapuval messzebb keresek inkább egy konnektort, és folytathatom az írást. Az előbbi hely nagyon csendes volt – legalábbis amíg nem jött a gyerek, csak a légkondi zúgását lehetett hallani. Itt kicsit zajosabb, de ezt most nem bánom. Nagyon nem.
Mindenem fáj, hol itt, hol ott. Győzködöm magam, biztos csak pszichoszomatikus, valójában nincs semmi bajom, csak ráparáztam a dologra. Nem vagyok lázas, ha elkaptam volna, lázas lennék. A rohadt életbe, az előbb fogtam meg az arcomat! Háromnegyed nyolc, tíz után megy a gépem. Addig itt, a többi lézengő ember között. Talán nem kéne ezt írnom, inkább nézni valami buta filmet, közben elmajszolni a tonhalas szendvicset, és nem gondolni semmire.
Jó nagy ez a repülőtér. Mielőtt leültem, azért sétáltam egy nagyot. Elég apokaliptikus érzés, minden üres, kihalt. Megtalálom a helyi kápolnát is, zárva van, az ajtón még kint a felirat: „Open 24 hours”.
Ezen a reptéren játszódott a Die Hard 2. Ha hazamegyek, megnézem újra. Most nem olyan, mint a filmben. Amúgy sem lenne olyan, olvastam, hogy nem is itt forgatták, szóval teljesen mindegy.
Egy hónap Washingtonban. Hat lett volna, de nagyjából egy vagy másfél héttel a kiutazásom után robbant be igazán a vírus. Nem, nem errefelé, otthon, Európában és Amerika más részein. Első hétvégén még simán elmentem a természettudományi múzeumba, speciális kiállítás volt a vírusokról, picit scary, de érdekes. Aztán nem sokkal később, következő héten, talán pont a születésnapomon Trump bejelentette, hogy jó darabig nem jöhetnek európai gépek. Az egyik ösztöndíjas társam, egy osztrák srác két nappal később hazarepült, egy kanadai nő úgyszintén.
Én maradtam. Nem tudom, miért. Nem azért, mert így gondoltam jónak, egyszerűen lustaságból, úgyis megoldódik minden, majd pont hazamegyek, miután életemben először nagy nehezen kijutottam Amerikába.
Aztán fokozatosan szűkültek a lehetőségek. Bezárt a múzeum, ahol dolgoztam, innentől home office – vagy teleworking, ahogy itt mondják. Nem gond, hazahoztam hét könyvet, a gépemen is van egy rakás, elleszek ezekkel egy, talán másfél hónapig, addig biztos rendeződik a helyzet. Meghúzom magam, végül is futni lehet, kaptam kölcsön egy biciklit, a házigazdáim kedvesek. Nem lesz gond. Tényleg jókat futottam, bicikliztem, kétszer betekertem D. C.-be is. Megnéztem a cseresznyevirágzást. Szép volt (valószínűleg most is szép), viszonylag sok ember sétálgatott, alig győztem kerülgetni őket. Social distancing – annyit hallottam ezt. Ők sajnos nem.
Nyolc óra. Azon gondolkodom, már csak azért is abba kéne hagynom ezt a szöveget, mert egyrészt nem túl érdekes, másrészt egyre jobban elidegenedem az egésztől. Teljesen skizofrén érzés, itt ülök, parázom, és arról írok, hogy itt ülök és parázom.
Közben megy a tévé mellettem, én pont nem látom, néhányan nézik. Viszont hallom, miről beszélnek. Koronavírus, New York, karantén, Trump. Reggelente a kávé és a gabonapehely mellé a házigazdám mindig odaadta a Washington Post egyik felét, azt olvasgattam. Kezdetben jókat röhögtem, igazi amerikai életérzés, édes cereal magas zsírtartalmú tejben, nagy bögre híg kávé és Washington Post. Az első héten inkább a két demokrata elnökjelöltről szóltak a cikkek, valamelyik hétvégén még a vitájukat is megnéztem a tévében a házigazdáimmal. Aztán egyre nagyobb helyet kapott a vírus, nemcsak a világban terjedt, hanem a híreket is megfertőzte, sőt ott dolgozott igazán hatékonyan. Mindent elárasztott, egy idő után már teljesen megfertőződtünk, állandóan az interneten lógtam, otthon szólt a rádió, a reggeli Washington Post is csak erről írt. Meg Trump aktuális agymenéséről. Hogy a vírus csak a demokraták fikciója. Hogy kínai vírusnak nevezi, a maga finom módszereivel azonnal megtalálva a külső-belső ellenséget. Hogy ő már akkor tudta, mennyire komoly a helyzet, amikor még senki. Hogy majdnem részvétet nyilvánított Tom Hanks családjának, ugyanis Hanksék is elkapták a vírust, aztán megírta az ügynökük, hogy kiengedték őket a kórházból, Trump pedig félreértette a tweetben a „discharged” szót. (Még jó, hogy nem guglizott rá a jelentésére, mert az első öt találat a „vaginal discharge”-ről szól). Hogy nem hiszi, hogy a kórházaknak annyi lélegeztetőgép kellene, hiszen eddig sem volt sok, mégis tudtak működni. Hogy másnap már hiszi.
Megint az arcomat kaparászom.
Persze otthonról is jöttek közben a hírek, de azokat nem sorolnám, mindenki tudja, jobban is, mint én.
A könyveim vészesen fogyni kezdtek, kettőről rögtön kiderült, hogy csak pár oldal használható belőle. Háromról, hogy nagyon jó, de csak néhány tanulmány vág a témámba, azok is inkább csak távolról. Viszont a hivatkozásaikban jó szakirodalmakat találtam, mind megvan a múzeumi könyvtárban. Kár, hogy zárva.
Most épp a homlokomat piszkáltam. Kéne valaki, aki néha rácsap a kezemre.
A házigazdáim birkatürelemmel hallgatták, ahogy napjában párszor elmeséltem, hol tart az ügy, maradok-e, vagy inkább megpróbálok hazajutni. Washington, D. C. még nem olyan veszélyes, de alig pár száz kilométer New York, ahol már sok ezer fertőzött van. Ide fog érni, idő kérdése. Aztán amikor eldöntöttem a hazaindulást, persze azzal is őket traktáltam, hogy éppen hol tart az ügy, törölték-e a járatomat, bezárt-e a magyar határ. Tegnap búcsúzóul megnéztük a Terminál című filmet. Arról szól, hogy Tom Hanks a New York-i reptéren ragad és évekig ott él.
Most itt ülök, Washington Dulles repülőtér. Die Hard, mondogatom magamnak, és igyekszem nem nyúlni az arcomhoz. Ez valami bevezetője lesz a karantén- és Amerika-blognak, amit otthon írok majd. Persze, ha hazajutok.
És ha nem betegszem meg.