Ombra della serának, miszerint Esti árnyéknak Gabrielle d’Annunzio nevezte el Volterra egyik legfőbb vagy legalábbis leghíresebb nevezetességét. Tekintsünk most el attól, hogy mit gondolunk amúgy a tiszavirág életű Carnarói Olasz Kormányzóság egykori államfőjéről, Mussolini politikájának elvtelen kiszolgálójáról, szögezzük le inkább: az elnevezés roppant szellemes. Az Esti árnyék egy nagyon vékony, magas bronz etruszk szobor, amelyet 1879-ben talált meg egy városkörnyéki földműves. D’Annunzio szerint az alkotás a naplementénél földre vetülő emberi árnyképre emlékeztet. Mivel sem ruházatot, sem ékszereket nem illesztett a szoborra alkotója, nehéz behatárolni, hogy hány éves és kit ábrázolhat. Ráadásul a test valóban nagyon elnyúlt, de a fej arányai teljesen normálisak. Érdekes, azt sem tudjuk egész pontosan: eredetileg hogyan nézhetett ki. Amíg ugyanis föl nem fedezték nála, a derék földműves piszkavasnak használta.

Sokáig vita tárgyát képezte nemcsak a különös alakú fiúcska, hanem a mű eredete is. Fölmerültek olyan elgondolások, amelyek szerint a sajátos tűzkaparó csak valamiféle XVIII. századi hamisítvány lett volna. Végül segített a tudomány. A kormeghatározást a mögöttünk hagyott néhány évben a firenzei Alkalmazott Fizikai Kutatóintézet végezte lézerindukált plazma-spektroszkópia segítségével, Salvatore Siano vezetésével. Véleményére alapozva ma úgy gondolja a tudományos világ, hogy a szobor a III. századból való. Mindenesetre a kislegény mostanság békésen tekintget körbe a legnagyobb itáliai etruszk gyűjteményt magába foglaló Guarnacci Múzeum üvegpáncélja alól.

A bőséges anyag amúgy Volterra központi helyén található. A város, amely Velathri néven a tizenkét legjelentősebb etruszk város egyike volt, hatszáznál valamivel több urnát mutat be az említett kiállítóhelyen. (A néhai lakosok latin neve torzult egyébként Toszkána tartomány ma használatos nevére: Etrusci – Trusci – Tusci.) Ennyi urnát, most közlöm, képtelenség végignézni. Illetve nézni lehet, de látni egy idő után már alig lát az ember. Ahhoz heteket kellene Volterrában tölteni. (Volna rá igény.) Amit rövid összefoglalásul mégis elmondhatunk: a korai darabok égetett agyagból készültek, de később megjelent a faragott kő. Mindegyikre jellemző azonban, hogy az elhunytat az urna tetején, fekvő helyzetben vagy félkönyékre támaszkodva ábrázolták. A Kr. e. V. századtól az urnák oldalát domborművekkel ékesítették. Ezek – különösen néhány márványból készült példánynál – egészen káprázatosak.

A múzeum udvarában Greg Wyatt kiállítása fogad. Az amerikai szobrász műveivel Itália több pontján is találkozhatunk, így San Gimignanóban, Pisában, Júlia sírjánál Veronában és egy komolyabb kollekcióval Firenzében, a Dante-házban. Tudomásom szerint ez a mostani az egyik leggazdagabb anyag, ami átkerült tőle Európába.

Mielőtt búcsút intenénk a Krisztus előtti nép nagyjából kilenc évszázados hagyományainak, történelmének, illetve a kiállításnak, idehozom a két esztendeje elhunyt olasz nyelvész, Mario Alinei nevét. Bolognában, 2003-ban kiadott műve, az Etrusco: una forma arcaica di ungherese, amely előmagyarként állítja be az etruszk nyelvet, nagy visszhangot váltott ki. A könyv Ősi kapocs címen itthon, az Allprint Kiadónál is megjelent. Kőkori folyamatosság-elméletbe illesztett hangzatos téziseit azonban tételesen cáfolta Csepregi Márta, Dusnoki Gergely, Klima László, sőt, Danilo Gheno, a Padovai Egyetem finnugor és magyar szakának akkori vezetője is.

Volterra amúgy egy alig-alig hamisított, középkori hangulatú város, itt-ott (például a városkapuk kőbélleteinél) további etruszk elemekkel. Leginkább a firenzei Pallazzo Vecchióhoz hasonlítható a főtéren álló Pallazzo Priori, de annál valamivel régebbi. Tornyából nem túl izgalmas kilátást élvezhetünk – leginkább a környező tetők és antennák rengetegére esik a tekintet.

A főtértől nem messze, egy kis utcában, a Via dei Sartiban lelhetjük föl mostani legfőbb úti célunkat, a Persio Flacco színházat. Szerény belépő ellenében aprócska múzeumával együtt napközben is látogatható. Az intézmény nevét (a város szülötte) Persius Flaccus ókori római szatíraíróról kapta. Sokak szerint a legszebb teátrum a régióban, ráadásul idén éppen kétszáz éves. A jubileum esztendejére erős programmal készülnek. Az első kiemelt műsor mindjárt (a város szülötte) Paola Cigna koncertje volt január végén. A milánói Teatro alla Scala mainapság talán legkeresettebb szopránja (Gilda a Rigolettóban, Lucia a Lammermooriban) Verdi, Donizetti és Rossini áriáiból válogatott. Persze, közvetítette valamelyik televízió, sőt, ha igaz, koncertfilm is készült. Nyilván várnának valamiféle kritikát. Kérem szépen, Paola Cigna (elsőrangú zongorakísérőjével, Elisabetta Sepével egyetemben) teljesen rendben van. Mentes a nagy sztárok allűrjeitől, de teljes értékű estét kap az, aki a legnagyobbaktól remélt programra ül be.

Városi barangolásaink során ugyanakkor hiába keresnénk fel az amúgy szűk mellékutcában meghúzódó Dómot. A III. században emelt épületet az utóbbi esztendők esőzései erősen megrongálták, így fölújítása nem volt tovább odázható. A tőszomszédságában álló keresztelőkápolnába ezzel szemben bekukkanthatunk: szép arányaival firenzei rokonát idézi.

A várfalból egy körülbelül nyolckilométeres szakasz még áll. Éppen a falakon kívül esik a római színház. Az I. században épült, és bár a XIII. században sorsára hagyták, az 1950-es évektől gyakorlatilag folyamatosan kutatják területét és környékét a régészek. A századok alatt a volterraiak, sajnos, kőbányának használták – a nagyobb darabokat a közeli építkezésekre hordták el. Ezzel együtt bizonyos részei meglepően jó állapotban maradtak ránk. Ha már arra járunk, mindenképpen érdemes leszurkolni a néhány eurós belépőt. Az árban nincsen benne a kis torony, a Torre Maschio látogatása, ez még egy pár picula. Egyszerre tízen mehetnek föl, valamilyen megfejthetetlen okból viszont csak vasárnap délutánonként.

Engedelmükkel még egy döbbenetes élményről beszámolok. Szállásadónk érkezésünkkor közölte, hogy amit feltétlenül föl kell keresnünk, az a Chiesa dei Santi Giusto e Clemente. Az utasításnak megfelelően már első nap ott sertepertéltünk a templom körül, és vártuk, hogy kinyissák. Késő reneszánsz, az 1600-as évek elején emelt homlokzata gyönyörű enteriőrt sejtetett. Végre föltárult a kapu, mi pedig beléptünk Sztálinváros vasútállomásának hetven évvel ezelőtti padokkal möbilírozott, brutálsárga kultúrvárótermébe…