Lehet egy Budapesttől alig néhány száz kilométernyire fekvő kelet-európai nagyvárosnak egzotikuma, a miénktől jelentősen eltérő érzülete, hangulata, személyisége? A város neve Prága, a válaszom pedig: igen, lehet. A hasonlóságokat a két város között persze nagyon könnyű megtalálni akár egy-két itt eltöltött nap után is. Prágát gyakran szokás Budapesthez hasonlítani, és amikor néhány éve Budán egy ajándékboltban dolgoztam, a turisták – főleg az amerikaiak, akik gyorstalpaló kelet-európai körútjaikon mindig közvetlenül Prága után érintették Budapestet – gyakran emlegették együtt a két nagyvárost. Az összehasonlításból kedvesség, látnivalók és vásárlási lehetőségek tekintetében hol az egyik, hol a másik került ki győztesen. De hogy az ő fejükben ez a két hely egymás viszonylatában létezik, az biztos. Az árakra egyik város esetében sem panaszkodtak. A különbségek felismeréséhez nekem kellett ez a három hónap.

Persze elért engem is az utolsó napok hisztériája: abban mára egészen biztos vagyok, hogy a felét sem tudtam megnézni annak, amit pedig feltétlenül meg kellett volna. Mondjuk, írni jöttem ide, nyugtatom meg magam mindjárt. És igen: Prága remek helynek bizonyult arra, hogy a hetvenes-nyolcvanas éveket, amelyben a regényem jó része játszódik, megidézzem úgy, hogy az ne legyen se túl szentimentális, se az indokoltnál lehangolóbb. Prágában kifejezetten nehéz lehangoltnak lenni. Szentimentálisnak valamivel könnyebb. Mialatt itt voltam, elhunyt Karel Gott énekes és Jana Drbohlavová színésznő, volt egy több százezres tüntetés, számos ’89-es megemlékezés, és miközben én az utcákat jártam, vagy lengyel lakótársammal együtt néztük a tévét és az online közvetítéseket, azt éreztem, én itt akár otthon is lehetnék. Aztán a vége meg mindig az lett, hogy: de nem vagyok otthon.

Kétszer néztem végig alaposabban a város kötelezően bevizsgálandó nevezetességeit a Károly hídtól a Hradzsinon át a Nemzeti Galériáig. Egyszer anyával, aki most volt életében először Prágában, másodszor pedig Cserkesszel, aki nemcsak kicuccolni, hanem hazacuccolni is segít, és a véghajrában itt tölti velem az utolsó napokat. Mindkét körútnak megvannak a maga tapasztalatai. Anya jó néhány év – de inkább évtized – kihagyás után pár éve újra rajzol és fest, ezért a listáján elsők között szerepelt egy Koh-i-noor üzlet meglátogatása. Szeptember volt, a város ilyenkor még sokkal zsúfoltabb, mint most, a karácsony előtti utolsó hónapban. A karácsonyi vásárokat itt is felállítják novemberben, a plázában itt is feszítenek a hatalmas műfenyők, de már könnyebb olyan idősávot találni a Károly hídon való átkelésre, amikor nem ütközünk sűrű tömött ázsiai, amerikai és nyugat-európai turistacsoportokba. Anyával szeptemberben még körülbelül két tucat Károly hidas szelfire rákerültünk akaratunkon kívül, Cserkesszel november végén pedig már szinte lazán lóbált karokkal tudtuk megtenni az utat a Moldva két partja között, és csak egyszer szúrta ki majdnem a szemem egy túl hosszúra állított szelfibot. Lehetne arról keseregni, hogy a látnivalók és az ember közé miért ékelődik manapság mindig egy prémiumkategóriás okostelefon, de ez nem Prága-specifikus panaszkodás lenne. Tulajdonképpen mindenhol ez van, és hát legyek már őszinte, nálunk is állandó készenlétben volt a zsebre dugott mobiltelefon.

A vár alatti Koh-i-noor üzletben az utcai tömeg ellenére csak mi ketten voltunk bent anyával. A tömény ceruzaszag, aminek létezéséről eddig nemigen tudtam, gyerekkori élményeket idézett, az eladófiú pedig, aki Lennon-szemüvegben, hosszú kötött sálban és minimum a nagyapja kordzakójában rajzolta elmélyülten a képregényét, megindítóan közhelyes volt. Remek akvarellceruzákat és ecseteket vettünk. A várban mindenhol durcás ázsiai menyasszonyok és komor tekintetű vőlegények fotóztatták magukat puska méretű objektívekkel. A mosoly ezek szerint nem divat a távol-keleti esküvői képeken, de az impozáns kelet-európai háttér igen. Láttam ilyet a pesti Duna-korzón is.

A kürtőskalács nálunk erdélyi magyar sajátosság, itt cseh. Minden sarkon árulják, és általában meg van töltve jégkrémmel és tejszínhabbal. Nem láttam még embert, aki az egészet meg bírta volna enni. Nem azért, mert nem jó, sőt, átkozottul gusztusos, de annyira tömény, hogy pár falatnál többet enni belőle képtelenség. Vigyázni kell, mert a kockaköveken szétolvadó jégkrém nagyon tud csúszni.

A Nemzeti Galéria épületei a város különböző pontjain különböző kiállításokat ígérnek, de a legnagyobb élménynek számomra a Trade Fair Palace időszakos és állandó kiállításai bizonyultak. A jegyárus nő mindkét alkalommal ugyanaz volt. Amikor meghallotta, hogy anyával magyarul beszélünk, olvadozó tekintettel könyörgött, hogy mondjuk még valamit, mert imádja a magyar nyelvet. Amikor meghallott minket Cserkesszel, gurgulázó nevetésben tört ki a „köszönöm” szó hallatán. A galéria épülete semmihez sem hasonlítható. Az a három szó, hogy hatalmas, modern és monumentális, kevés ahhoz, hogy bármit érzékeltessen az egyediségéből. Van az elrendezésében és a térkezelésében valami, amitől egy egészen másik földrészen éreztem magam, és az aljában található kantin úgy olcsó és családias, mint amilyennek egy elit New York-i játszóházat képzelek. Képtelenség ilyenkor közhelyek és sztereotípiák nélkül nézni arra, ami új, és ebbe a csapdába három hónapon keresztül naponta belesétáltam. Egy darabig még küzdöttem ellene, aztán már egyáltalán nem zavart. Így lettek szembeötlők igazán a különbségek. A Prága 10 kerület csendessége és kiegyensúlyozottsága, a bejárati ajtón kívül hagyott utcai cipők és kis szögre akasztott cipőkanalak, az emeletek közötti közös fregolik a lépcsőfordulókban, a huszonéves többgyerekes anyukák és apukák mindenhol, a boltok előtt higgadtan várakozó fajtatiszta és keverék kutyák tucatjai, a hétfőtől péntekig délután négykor nyitó, este nyolckor záró sörözők az ajtók előtt hagyott babakocsikkal, és a leittasodás nyomainak teljes hiánya mindenütt.

Az Eszmélet című cseh sorozatot csak az utolsó előtti napon kezdtük el nézni. Jó, hogy nem korábban kezdtünk bele. Elég volt csak az utolsó héten szembesülnöm azzal, hogy a ’77 és ’89 közötti Prága mennyire emlékeztet az akkori Budapestre, és hogy a mostani mennyire nem az, ami a magyar főváros. Hazamenni nem kell félnetek jó lesz.