Június folyamán huszonhat napot töltöttem Indonéziában, azon belül is Lombokon, Balin, Sumbán és Jáván jártam. Nagyon különböző volt ez a négy sziget, mindegyik erős hatással volt rám kulturális, kommunikációs vagy akár éghajlati szempontból – ebből a rengeteg élményből emeltem most ki egyet, mely Közép-Jáva legnagyobb városához, Yogyakartához, s a közelében elhelyezkedő Borobudurhoz, a világ legrégebbi buddhista templomához kötődik.

Iszonyatos mennyiségű ember kószál a Malioboro utcán. Ez a több kilométer hosszú betonsáv észak-déli irányban szeli át Yogyakarta belvárosát, és magába tömörít mindent, amitől Indonéziában szerettem volna távol tartani magamat. Persze, ha az ember egy közel ötmilliós nagyvárost látogat meg, ami jóval nagyobb és szövevényesebb, mint az otthona, nem is reménykedhet abban, hogy elkerülheti az emberáradatot. Vagy éppenséggel azt, hogy minden sarkon ugyanazokat a kütyüket akarják rásózni, és meg ne próbálnák szó szerint betuszkolni egy művészeti(nek nevezett) galériába, hogy érzelmileg olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerüljön, amiből vásárlás nélkül talán nincs is lehetőség a távozásra.

Ahogy emelkedik a Nap, és egyre forróbb lesz az aszfalt, úgy ürül az utca, s a kávézó, amit már az egyik vasúti átkelő közelében előző nap fölfedeztem magamnak, nyolc és tíz között közelíthető meg a leggyorsabban. A riksások sorban a járművekbe bújva alszanak. Az idős asszonyok, akik bárkinél jobban bírják az egyre növekvő forróságot, a standokra pakolják ki a Jogja feliratú pólókat, szoknyákat, legyezőket, fa- és műanyag játékokat, papucsokat, műbőr szandálokat, vagyis mindent, amit bárki megvehet, de amire valójában senkinek sincs szüksége. A gyerekek az árkádok alatti árnyékban lökdösik egymást, nevetnek. Számukra mindegy, milyen napszak van, és hogy mennyi is az idő. Fél tízre rendeltek nekem taxit a szálloda elé, tehát a kávét még épp megihatom, hogy aztán egy fél napra legalább kiszabadulhassak a tömegből, mely amellett, hogy hihetetlen módon megdolgoztatja az embert – minden lépésért, minden normális étkezésért meg kell küzdeni –, egyben le is nyűgözi, és olyan koncentrációt igényel tőle, ami a legmélyebb alvásba taszítja, már valamivel éjfél előtt, forróság és hetven százalékos páratartalom ide vagy oda.

Mire visszaérek a szálloda elé, már ott vár a taxis. Húsz év körüli, hidrogénezett hajú srác. Angolul csak annyit tud, hogy yes és no, please és thank you, de ez épp elég, a hatalmas kocsiban amúgy is bömböl a zene. Az első negyedórában főleg idegborzoló popslágerek, aztán, ha jól hallom, valami jávai muzsika szólhat, a különféle fúvós szólamok egészen kellemes harmóniája. Elvétve van csak net, ám a térképet azért nagy nehezen megnyitja a Google, és az útvonalterv azt mutatja, hogy nagyjából másfél óra lesz az út Borobudurig. Ha arányosítok, rendben is van, mert a reptérről nagyjából tíz kilométerre található a szállás, és az közel negyven perc volt két napja a reggeli csúcsforgalomban.

Az út bal oldalán haladunk. Buszok, teherautók, dzsipek, és legfőképp motorok mindenütt, valamint riksák még az országúton is, viszont biciklik sehol. Ezen már Lombokon és Balin is sokat töprengtem a korábbi napokban, hogy vajon ezt a járművet miért nem használják az indonézek, de ahogy bent haladunk a forgalom belsejében, újra és újra rájövök, hogy a saját biztonságuk érdekében jobb, s bizonyára nem is véletlen, hogy így van. Nem bírom a légkondit. Hiába húzok magamra a kelleténél több ruhát, a száraz, kissé alattomos hideg mindig belém mar, és tíz perc után már veszettül prüszkölök. Nem tudom eldönteni, hogy a tömeg kikerülése végett-e, vagy egyszerűen csak azért, mert jobb biznisz a srácnak és azoknak, akikkel kapcsolatban áll, de a belépéshez szükséges jegyet egy kis irodában, már jóval a Borobudurba érkezésünk előtt megvásároljuk, a helyi viszonylatokhoz mérten igen komoly pénzért.

A hatalmas, különféle területekre osztott parkolóban több száz autó állhat, és enyhe szorongás fog el, mikor arra gondolok, milyen rettentő mennyiségű ember állja majd körbe az építményt, tapossa a kőlapokat, veszi körbe a sztúpákat, üvölti különféle nyelveken a magáét, és készít szelfit, háttérben a templommal és a dzsungellel. Akárcsak Uluwatun (Bali), itt is kötelező eltakarnom a rövidnadrág miatt szabadon világító térdemet, úgyhogy a derekamra kötöm a méretes lila kendőt, amit a bejáratnál kapok kézhez. Gyönyörű és elég szövevényes ligeten át közelíthető meg a világ legnagyobb buddhista temploma, mely a 9. század környékén épült, nagyjából 75 év alatt 55 ezer köbméter kőből áll, benne több mint ötszáz szobor ábrázolja Buddhát, és kétezerötszáz dombormű mutatja be a nirvánába vezető megvilágosodási út különböző stációit. Már a fölfelé vezető lépcsőn hömpölygő tömeg igazolást nyújt a korábbi gyanúra, s hiába hatalmas, hét – vagy inkább nyolc – különböző szintet magába foglaló a templom, a szűk feljárókon alig lehet közlekedni, mert szinte senki sem akar a teraszokra lépni, a lépcsőkön álldogálva beszélik meg a ki tudja, mit, és valóban ott készülnek el a mosolygós képek a templomra ültetett kis kőbuddhákkal a háttérben. A szintek értelemszerűen egyre szűkebbek, ahogy fölfelé haladok, és én is elkövetem azt a hibát, hogy a fönti sztúpákat akarom megtekinteni azonnal, ehhez persze át kell hatolnom az embertömegen. Épp angolok állnak mellettem. Arrébb egy, ha jól hallom, svéd pár, franciák is vannak, természetesen rengeteg helyi, ami persze nem feltétlenül jávait jelent, sőt. Egy magyar pár már lefelé ereszkedik az éles napsütésben. Hallom, ahogy szót váltanak, utánuk is szólok, hogy üdvözöljem őket. A nő mosolyogva, mégis aggodalmas arccal fordul felém: azt mondja, Indonézia előtt már Thaiföldön is jártak, nagyon fáradtak, ideje menniük. A fölső szinten rengetegen állnak, és onnan már jól látszik az őserdő, mely körbeöleli ezt a fantasztikus, valóban lélegzetelállító építményt.

Amint körültekintek az erős napsütésben, az jut először eszembe, hogy csak amióta Indonéziában tartózkodom, volt egy négyes és egy több mint ötös erejű földrengés, s hogy vajon miken mehetett keresztül maga a templom, hány vulkánkitörés, földrengés, háború, ki tudja, még mi ostromolhatta, mégis itt ágaskodik 34 méter magasba nyúlva. A fönti részen tíz perc után bosszantóvá válik az álldogálás, mert egyre több ember tartózkodik már ott, hogy belássák a környéket, s ahogy figyelem, nem is a templom izgatja őket igazán, inkább a tágas tér érzete, a magasság; az a látvány, amit a templom fizikai adottságai tesznek befogadhatóvá. Amint az egyik oldalsó sztúpa mellől a környező füves részre nézek, látom, hogy odalent is kisebb csoportokba verődve állnak az emberek, és fényképezik magukat, egymást. Lejjebb ereszkedem, s ahogy elhaladok a különféle domborművekkel díszített szintek mellett, ismételten föltűnik, hogy a templom körül körbefutó, egyébként nem is annyira szűk teraszokon alig lézengenek páran, és már nem is értem, miért siettem előre a legfölső részre, amikor nyilvánvaló, hogy érdemes, sőt illene végigjárni a többit is, mielőtt a fő sztúpa mellé, pontosabban alá odaállna az ember, hogy alaposabban megnézze, és átérezzen bármit is az erejéből.

Leereszkedem a talajszintre, majd a füvön elindulok szép lassan körbe, az óramutató járásával megegyező módon, az építmény körül. Izzasztó a hőség, magas a páratartalom itt is, mégis egyre nyugtatóbb a gondolat, a játék, amint az első és leghosszabb kör kezdetéhez visszaérek, hogy újra lehet kezdeni, mindig egy kicsit másként. A második szint már a templom része. Jóval lassabban haladok a néhol billegő kőlapokon lépkedve, figyelve az egymáshoz rendkívüli módon hasonlító, ám mégis mindig egy árnyalattal összetettebb domborműveket, melyek egyszerre kimerevített képek és egy mozgó, állandóan változó történet szerves részei. Haladok fölfelé. Szintről szintre változnak a körök, és már nem is arra gondolok, hogy el fogok jutni bárhová is, s hogy majd biztos valami különleges, kiszámíthatatlan élmény ér, hanem azt érzem: jó körbe-körbe járni, megnyugtat az úton levés, s hogy ha valamire érdemes koncentrálni most, akkor az a légzés. Hogy egyenletesen lélegezzek, amire olyan kevés figyelmet fordítok máskor.