Látni vélek valamiféle kétségbeesett erőfeszítést a katolikus egyházfők körében, amivel nevük fönnmaradásáért küzdenek. Nálunk, a családi legendáriumban XI. Piusz a halhatatlan. Apám, amikor kisiskolásként a legfőbb egyházi méltóság végnapjairól értesült, kétségbeesetten jelentette édesdajkámnak, hogy meghalt a pápa, és – hogy a helyzet drámaiságát fokozza – a hírt megtoldotta azzal: két kis árva maradt utána.

Ferenc, sok egyéb mellett, azzal kívánt kedveskedni az utókornak, hogy néhány esztendővel ezelőtt megnyitotta a mindenkori pápa nyári rezidenciáját a látogatók előtt Castel Gandolfóban.

Castel Gandolfo hangulatos, barátságos, aluszékony kisváros. Reggel tájt érünk oda, vonat, busz, gyalogszer, nem távolság Rómától, de sokáig elhúzódó út. A település mellett, a völgyben tó, a tóban víz, a parton felváltva erdő és strand, a strandon a tengerparti képeslapokról ismert, szokásos olasz napernyő-erdő. A tó fölött éttermek, trattoriák. A rezidencia csöndes. Az ablakok megnyugtató, főleg zöld tájképeket közvetítenek, az emeletről tiszta időben ellátni a Vatikánig.

Az udvarban kiszolgált pápamobilok (közöttük az is, amellyel II. János Pál Pécsett járt), személygépkocsik, öreg BMW-k, Mercedesek – akár valamely veteránautó-találkozó díszletei. Elég messzi, távoli díszletek amúgy, közel menni, bekukucskálni nem lehet. Kicsit elhanyagoltak, kicsit porosak, alítom, egy vérbeli gyűjtőnek akadna munkája bőven. A földszinten galéria, az utolsó ötszáz év pápáinak arcképeivel. Elég hullámzó színvonalú, szokatlan tárlat, a jobb képek (Tiziano, Raffaello munkái) csak másolatok. Ha az eredetieket szeretnénk látni, vissza kell mennünk oda, ahonnan jöttünk, Rómába.

Egyszer csak gyanús sietséggel fölterelnek minket az emeletre, valaki érkezik, nyilván nem szeretne látogatókkal találkozni. Nem vagyunk sokan, de idegenvezetőt kapunk, végigkísér bennünket a szobákon, termeken, íme, itt szokott szundikálni a pápa, itt szeret üldögélni a könyvtárszobában, itt fogadja a vendégeit. Ez kérem egy ágy, emitt áll az íróasztal, és vannak székek. A paplanhuzatot nem látni, elfedi az ágytakaró. Valahogy túl sok ez nekem; ennyi intimitás már-már bántó. Vannak szép részletek persze, az egyik ablak félhomályában II. János Pál szobra, meg aztán egy keresztelőkút.

A kertbe külön jeggyel lehet bekukkantani. Ha már ott járunk, nekivágunk. Egy francia nővel hármasban indulunk a sövénysorok meghódítására. Nem hisz a szemének, nagyon kevesli, amit a borsos összegért kap. Mi sem érzünk másképp, így hát otthagyjuk a kertet. Alkalmi sétapartnerünk azonban nem adja fel ilyen könnyen. Néha arra gondolok, hogy az a marseille-i asszony máig ott ődöng valahol a borókabokrok, bukszusok között, és keresi a kezében lobogtatott prospektus golfkocsijait.

Jóval romantikusabb az Angyalvár. Tudjuk jól: az eredetileg Hadrianus császár síremlékének szánt épületben V. Miklós kezdte meg pápai lakosztály kialakítását. Békeidőben az épület nyári lakként szolgált, de például a 11. században itt lelt menedékre VII. Gergely, amikor IV. Henrik császár Canossát akarta megbosszulni rajta.

III. Miklós utasítására 1277-ben az erőd és a Vatikán közé titkos alagutat építettek. V. Károly elől ezen az alagúton keresztül menekült el VII. Kelemen. A nyolcszáz méter hosszú Passetto di Borgo tizennégy méter magas falban húzódik. A rejtekút státusza nagyon érdekes. Az Itália és a katolikus egyház viszonyát rendező, 1929-ben kelt lateráni egyezményben egyszerűen elmulasztották megemlíteni. Állaga attól fogva folyamatosan romlott, mígnem II. János Pál diplomáciai jegyzékváltás keretében elismerte az olasz állam jogait. Ezzel együtt a Szentszék máig ellenőrzése alatt tartja a folyosó Vatikánból induló első nyolcvan méterét. Az olaszok időről időre, de mindig csak átmenetileg megnyitják a maguk szakaszát a látogatók előtt – a mögöttünk hagyott nyáron alkalmunk nyílt egy rövid betekintésre. Hiába tárul föl azonban az ajtó az Angyalvárban, a Passetto olyankor sem látogatható teljes hosszában. Továbbra is féltve őrzött titok, hogy a Vatikánban hol van a bejárat.

Egyébként néhány éve nyaranta megnyitják az Angyalvár luxuscelláját. A pápai állam ugyanis börtönként is használta az épületet. Itt raboskodott például Giordano Bruno. Ugyanakkor nem csak föld alá süllyesztett, nyirkos cellák várták az elítélteket; a fölső emeleten a nemesek és főpapok elzárására valóságos lakosztályok álltak rendelkezésre. A termeket a fekete mágia és a szabadkőművesség vádjával letartóztatott Giuseppe Balsamo, közismertebben: Cagliostro grófja nyomán Cagliostrának nevezik. A falakat reneszánsz freskók díszítik; ha valaki vatikáni látogatást tervez, érdemes kivárni az időpontot, amíg a lakosztályt és a folyosót újra megnyitják.

Az Angyalvárat az 1911-es világkiállításra alakították át múzeummá. Akkori leírásaiban Balla Ignác még arról adhatott számot, hogy rekonstruálták a borbélyműhelyt, a patikát, az alkimista műhelyt – ezeket ma hiába keresnénk. Viszont folyamatosan látogatható a kincstár és Cellini börtönszobája. Megfoghatatlan, hogy Perszeusz Firenzében látható szobrának alkotója miképpen szökhetett el innen.

A Szent Péter bazilikában Michelangelo Pietáját állják körbe legtöbben. Már amennyire körbeállható persze. Ugyanis golyóálló üvegfal védi, amióta 1972 pünkösdjén egy ausztráliai magyar geológus, Tóth László zavart elmeállapotában fölmászott a szobrot tartó oltárra, és kalapácsával nekiesett, hogy szétverje a Mester fiatalkori művét.

– Én vagyok Jézus Krisztus, aki föltámadt a halálból! – ordította. Tizenöt csapással letörte Mária szemhéjának és orrának egy-egy darabját, le a bal kezét. Érdekesség, hogy épp egy szobrász, a nászúton lévő amerikai Bob Cassilly rángatta le a szerencsétlen férfit az oltárról. Mindketten a sikoltozó szemtanúk tömegébe estek. A szétrepülő, apró szilánkokból a jelenlévők jó néhányat magukhoz vettek, és bár párat visszaadtak, a Madonna orrának például nyoma veszett. A restaurálás során a szobor hátoldalából kivágtak egy minimálisan szükséges márványdarabot, és abból pótolták az eltűnt részeket. (Apró mellékszál: Cassilly utóbb megalapította a máig roppant sikeres Városi Múzeumot St. Louisban. Hatvanegy évesen hunyt el. Egy elhagyott cementgyárban, vélhetően kalapáccsal agyonverték.)

Vasari anekdotájából tudjuk, hogy miért szignálta művét Michelangelo. Röviddel azután, hogy a Pietát fölállították eredeti helyén, a Szent Petronilla kápolnában, fültanúja volt ugyanis egy beszélgetésnek. Lombard zarándokok arról vitatkoztak, hogy vajon ki készíthette az alkotást, és arra a meggyőződésre jutottak, hogy csakis Cristoforo Solari lehetett. A fiatal művész (huszonnégy éves volt akkor) dühében szerszámot ragadott, és a Mária mellkasán végigfutó keskeny szalagra odavéste: Michelangelus Buonaruttus Florentinus Faciebat, vagyis: a firenzei Michelangelo Buonarotti készítette. Vasari arról is beszámol, hogy a Mester később keservesen megbánta büszkeségkitörését, és megesküdött, hogy soha többé nem szignálja egyetlen művét sem. Így is történt.

A Vatikáni Múzeumok számára amúgy közel másfél évtizede ígérnek már új, földalatti bejáratot. Az eredetileg három évre tervezett beruházás határideje a föllelt régészeti leletek miatt mégis újra és újra tolódik. A metróhoz és a Szent Péter bazilikához is jóval közelebbi, a jelenleginél jóval kulturáltabbnak ígért bejárat máskülönben a Piazza Risorgimentón lesz. Kotorásznak is ott, a maguk kényelmes tempójában egynémely olaszok, de nem nehéz megjósolni, hogy a nagyközönség még sokáig a Viale Vaticano oldalában kap majd hőgutát, vagy éppen ázik-fázik az esőben, ha egyáltalán be szeretne jutni. Évente ötmillió embernek sikerül egyébként…

A végére még egy kis érdekesség. Létezik egy vatikáni cég, a Fabricca di San Pietro (Szent Péter Gyárnak fordíthatnánk), amelynek a bazilika fenntartása, megóvása, karbantartása a föladata. Pár esztendeje a Zenit hírügynökség interjút közölt a gyár irodavezetőjével, a művészettörténész Maria Cristina Carlo-Stellával. Az újságíró föltette a kérdést: vajon mi okozza a legnagyobb nehézséget munkájukban?

– A rágógumi – jött a válasz. A kifejtő részben azután kiderült, hogy rengeteg rágógumit nyomnak a látogatók a padok, székek ülőlapja alá, és a márványpadlóról is nap mint nap százszámra távolítanak el ragadványokat.

Úgy látszik, a rossz példa is ragadós.