Biztosra veszem, hogy nem vagyok egyedül a generációmból az Amerikához fűződő ambivalens viszonyommal. Amire most utalok, az nem a viszolygástól a rajongásig tartó skála végpontjai között helyezkedik el, hanem az otthonosság és idegenség tengelyén. 

Mindannyiunknak, akik nem tettünk különösebb erőfeszítést az ellen, hogy így legyen, Amerika szinte elsődleges (de legalábbis másodlagos) kulturális közegünkké vált, még úgy is, hogy sosem jártunk itt. Ez a különös folyamat valahol a Cartoon Network, majd a Nickelodeon rajzfilmcsatornák előtt töltött végtelen órákkal kezdődött, és folytatódott a kilencvenes években induló sorozatok (Jóbarátok, Szex és New York és egyéb ide behelyettesíthető bűnösnek érzett vagy büszkén vállalt élvezeti cikk) végig- majd újranézésével, és kulminálódott az új kedvenc sorozataink mértéktelen habzsolásában, amelyekről már egyre kevésbé kínos megnyilvánulni, tekintsünk csak végig a Jelenkor Online visszhang rovatának friss kínálatán. Mindennapjaink hátteréül nagy valószínűséggel Amerikából származó könnyűzene szolgál (nálam például az utóbbi hetven év minden évtizedéből), és persze az internet legkülönfélébb fórumai és portékái, amelyek többnyire mégiscsak az Államokból kiindulva hálózzák körbe a glóbuszt. Noha korábban sosem voltam Targetben, Sephorában, Taco Bellben vagy Wendy’sben, egészen pontosan tudom, miket árulnak ezeken a helyeken, és ezért a tudásért semmiféle erőfeszítést nem kellett tennem: feltartóztathatatlanul jöttek szembe a reáliák a Facebook-falamon felbukkanó Buzzfeed-posztokban, reklámokban és az imént említett sorozatok referenciakészletében (akár az Upper East Side-on, akár a Litchfield börtönben, akár egy reklámügynökségben vagy városfejlesztési osztályon, akár egy Boston-környéki disztópiában, akár a mennyországban játszódnak). Gondolkodás nélkül tudom, hogy a 911-et kell hívni, ha baj van, és hogy mely hírességek posztolják a legszellemesebb tweeteket a regnáló amerikai elnök ballépéseiről (pedig nincs is Twitterem). Hiába kapálóztam ellene egy ideig, mindezeknek köszönhetően az angol nyelvet is amerikai akcentussal beszélem, és nem úgy, mint az angol királynő – pedig az Egyesült Királyság (Brexit ide vagy oda) sokkal közelebb van a szülőhazámhoz, jártam is ott néhányszor, és az iskolában is brit angolt tanultunk.

Erre a nemzedékjelenség kultúrszociológiai vizsgálatának álcázott önvallomásra azért volt szükség, mert innen gyökerezik az alapvető New York-tapasztalatom is. A világ másik felén bóklászva várnánk az elkerülhetetlennek hitt kultúrsokkot, de New Yorkban egyedül az a sokkoló, hogy valóban létezik.

Manhattanben – a Broadwayen, a Wall Streeten, a Madison Avenue-n vagy a pedánsan számozott utcákon – sétálgatva folyamatosan tudatosítani kell magunkban, hogy nem hollywoodi díszletek között mászkálunk, hanem egy igazi, lélegző, milliók által lakott és használt város központjában. Az említett utcák tábláiba pedig nem csupán akkor botlunk bele, ha célzottan, turistaként feléjük vesszük az irányt, hiszen például engem a campusra is a Broadwayen keresztül visz a busz. Akármennyire is koncentrálunk, mégis minden újabb kultikus épület (Rockefeller Center, Empire State Building), zöldövezet (Central Park, Washington Square Park) megpillantásánál – vagy csak akár a recsegve bemondott metrómegálló első meghallásánál – menthetetlenül virtuális valóságban érezzük magunkat, nem is beszélve az ingyenesen igénybe vehető Staten Island Ferryről nyíló kilátásról, amely magában foglalja a Szabadság-szobrot és Manhattan kultikus, oly sok filmben felbukkanó, felhőkarcolókkal szegélyezett látképét. A fikcióban létezés nyugtalanító érzését fokozhatja, ha a valóságunkban (és közvetlen személyes terünkben) olyan szereplők bukkannak fel, akiket korábban kizárólag a képernyő túloldalán láttunk. Ennek a pillanatnyi tudatzavarnak köszönhetően léptem majdnem egy száguldó, sárga taxi elé, mikor a SoHo negyedben a zebránál várakozva megpillantottam előttem 30.48 cm (egy láb) távolságra a kedvenc szereplőmet egy szívemhez igen közel álló hollywoodi termékből (illetve az őt alakító színésznőt). A valóságérzékelést tovább bonyolítja, hogy a szóban forgó sorozat a túlvilágon játszódik.

Ez a különös ismerősség – ha mégoly csalóka is – igen jól hasznosítható. Neki köszönhetően például bármiféle útikönyv nélkül tudjuk, miket szeretnénk első turistakörutunkon végigpásztázni. Ám még ennél is többet lehet profitálni a New York-fikciókból. A Columbia Egyetemre, ahol éppen Fulbright-ösztöndíjas kutatóként töltöm az őszi szemesztert, minden beláthatatlan (mind tér-, mind presztízsbeli) hatalmassága ellenére úgy érkeztem, mintha jól ismert terepre tértem volna vissza. Ennek az oka az lehet, hogy itt – és az utca túloldalán lévő Barnard College-ban – játszódik Paul Auster 4321 című regényének jelentős hányada, amely sokszáz oldalának és négy történetváltozatának köszönhetően hetekig bolyongtam olvasóként (ráadásul családommal együtt) a tekintélyt parancsoló márványfalak között.

Hasznosabb, persze, ha a tájékozódásunkat elsősorban nem fikciós művekre alapozzuk – hanem egyéb könyvekre. Például önéletrajzi ihletésűekre. Mondanom sem kell, ilyen is rendelkezésemre állt. Néhány hónappal New York-i kalandom megkezdése előtt egy kedves ismerősöm kezembe nyomta Donáth Mirjam Mások álma című kötetét (azzal a felszólítással, hogy mindent hagyjak félbe, amit éppen olvasok, most erre a könyvre lesz szükségem), amelyben az én-elbeszélő beszámol New York-ban töltött éveiről, melyeket szintén Fulbright ösztöndíjasként, szintén a Columbia Egyetemen kezdett meg. Noha nem hoztam magammal, és ezt kicsit bánom is, Donáth Mirjam mondatai azóta is elsődleges útmutatóként és survivor’s guide-ként visszhangoznak a fejemben, annak ellenére, hogy a Mások álma inkább az illúzió- és kultuszrombolást tűzte ki elsődleges céljául. A könyv nem fikciós mű, mégis valamiféle diegetikus határátlépésnek éltem meg, mikor az egyik, számomra a kötet lapjain keresztül megismert szereplővel ültem le teázni, ráadásul ugyanabban a lakásban, amelyről még pécsi albérletemben olvastam nagy kedvvel.

Zárásként álljon itt az érkezésem története, hisz minden valamirevaló amerikai narratívának része, hogy az első generáció földet ér a szabadság hazájában. Miután leszállt a gépem helyi idő szerint éjfélkor a newark-i repülőtéren, és a bőröndömet is kiöklendezte magából a táskatekerő gépszörny, hívtam egy Ubert, hogy elvigyen Cecilia lakásához. Oda, ahol erre az egy éjszakára foglaltam Airbnb-szobát a reptér közelében, hogy azzal a tudattal indulhassak útnak, legalább az első New York-i éjszakámat tudom, hol fogom tölteni (még ha New Jersey-ben is). Mikor Magyarországot elhagytam, még nem volt eredménye a májustól augusztusig tartó, körülbelül napi huszonnégy órát és minden létező internetes fórumot igénybe vevő távlakáskeresésnek. Eliel, a nekem sorsolt sofőr megállt a bediktált cím előtt, és megkérdezte, biztosan ki akarok-e szállni az autóból; ez nagyon rossz környék. Mire odaértem, Cecilia már aludt, de másnap reggel találkoztunk, és megkérdezte, mi járatban vagyok, és merre tartok innen – mindezt spanyolul. Addigra már ismerősök ismerősein keresztül sikerült találnom egy elbűvölő lakástulajdonost, aki hajlandó volt kiadni nekem egy szobát öt hónapra one-year-lease, credit score és egyéb kivitelezhetetlen feltételek nélkül. Jóllehet, akkor még ebben sem lehettem biztos, hiszen csak néhány barátságos e-mail szolgált az aznap kezdődő lakásbérletem törékeny tanúságául, azért mégis magabiztosan rávágtam: Bronxba, vagyis a Bronxba, így, névelővel. Ceci elsápadt, és arra kért, ne menjek oda, az nagyon rossz környék.

Mégis itt vagyok.

(A slider-fotót Hahn Zsófia készítette.)