– Ez a hűtőmágnes itt nem hiteles – közli megfellebbezhetetlenül egy magas úr a mellette álló hölggyel. A szereplők magyarok, a helyszín Róma, egész pontosan egy, a Pantheon mellett nélkülözhetetlen csecsebecséket árusító üzlet. Két euróért kaphatók a velencei karnevál apró maszkjai, amelyek, s ez friss hír számomra, itt nem hitelesek. Persze, kár gúnyolódnom, meglehet, a Nemzeti Hűtőmágnes Hitelesítő (NHÜH) elnökéhez van szerencsém, csak inkognitóban utazik.

Antonio del Duca, vagy közismertebben Lo Luca, aki a reneszánsz idején szerzetesként élte le életét (darab ideig Palermo székesegyházában a kórusmesteri teendőket is ellátta), öregsége hajnalán álmot látott. Megjelent neki a Madonna a hét arkangyallal, hogy alakítanák át templommá a diocletianusi fürdő maradványait. Egy másik látomásában, egy nyári hajnalon a hét mártír szentet vélte látni a fürdő romjai között, elmondása szerint vakító fehér fényben. Álmával, látomásaival több pápát is következetesen gyötört (III. Pál például többször fogadta), mígnem IV. Piusz megrendelte Michelangelótól a terveket (1563–66). A derék szerzetes különös álmának megfelelően az egyik oldalon hét kápolna épült az arkangyaloknak, a másik oldalon hét a mártíroknak. Egyébként Michelangelo utolsó munkáinak egyike volt ez.

A templom mellett, az egykori épületegyüttes romjai fölött utcát is nyitottak. A fürdő további maradványaiba pedig az évszázadok alatt más-más funkciójú intézmények kerültek – az egyik mainapság kiállítóhelyként működik. A Museo Nationale Romano a világ legnagyobb antik művekkel foglalkozó gyűjteménye. Ezzel együtt a Szent Péter után a Santa Maria degli Angeli e dei Martiri lett Róma második legnagyobb bazilikája. Képzelhető, hogy mekkora lehetett eredetileg a fürdő!

Ha már Michelangelo szóba került: a San Pietro in Vincoli legfőbb nevezetessége II. Gyula síremléke, amelyet ugyancsak a reneszánsz zseni tervezett. Mondjuk, a terv torzóban maradt, de ami elkészült belőle, azt ma is csodálja a világ. És persze, a Mózes-szobor a legfőbb látnivaló. A főalakot abban a pillanatban ábrázolja a művész, amikor az a Sínai-hegyről lejövet értesül a bálványimádásról. A különös indulatú szobor különös indulatot váltott ki Michelangelóból is: amikor befejezte művét, hozzávágta a kalapácsát, a legendás felszólítással:

– Szólalj már meg!

A történet folytatása egy most tizenöt évvel ezelőtt bemutatott, a templomban forgatott film, amelynek digitalizált változatát az évforduló alkalmából idén többször is levetítik a katedrálisban. Antonioni rövidfilmjéről van szó, a Michelangelo tekintete címűről. Az akkor már nagyon idős rendező utolsó alkotása furcsán ér véget; Antonioni maga is a szobor térdére teszi a kezét, és ugyanazt kéri tőle, mint az alkotó:

– Szólalj már meg!

A jelenet drámaiságát az adja, hogy tudjuk: a rendező agyvérzése miatt akkor már húsz éve nem tudott beszélni.

És akkor még egy Mózesről: Róma egyik nagy szökőkútja, a Fontana dell’Acqua Felice főalakja szintén a próféta. Hanem ez már barokk szobor, és óhatatlanul is adódott az összehasonlítás Michelangelo művével. Vagy inkább fogalmazzunk úgy: az eredeti alkotás fényében az utóbbi eltörpült. A legenda szerint a barokk mű megálmodója és megvalósítója, Prospero da Brescia a rendkívül sok kritikától gyakorlatilag alkotókedvét veszítette, és soha többé nem fogott vésőt és kalapácsot a kezébe. A történetnek ezt a részét nem tudtam ellenőrizni, de annyi bizonyos: a szerencsétlen sorsú szobrász nem sokkal a szökőkút átadása után karddal öngyilkosságot kísérelt meg, és bár kudarcot vallott, valamivel az eset után mégis elhunyt. A legenda folytatása: a bánat vitte sírba. Létezik egy szűk csoport az olasz fővárosban, amelyik halála napján Mózes áldozataként emlékezik rá. (Egyébként a kutat éppen fölújítják. A sziklából vizet fakasztó próféta alakja pár napja eltűnt az állványok jótékony takarásában.)

Rómában amúgy szép számban találunk szökőkutat; kevés kivétellel a nyár folyamán is működnek, enyhet adnak a forróságban arra sétálóknak. (Ellentétben például Firenzével. A toszkán város szinte egész évben vízhiánytól fuldoklik.) A legnevezetesebb kutak persze a Piazza Navona közönségének örömére tüsszentenek bőséges patakokat: a három közül kettő köthető Bernini nevéhez. A Fontana dei Quattro Fiumi négy férfialakja négy kontinens nagy folyóit jeleníti meg: a Gangeszt, a Dunát, a Rio de la Platát, valamint a Nílust. Utóbbi kettőhöz rövid magyarázatokat kapcsol az olasz legendakincs. Bernini 1648 és 51 között készítette alkotását. Akkoriban még nem ismerték a Nílus forrását. A történet szerint a művész ezért úgy határozott, hogy az afrikai folyót jelképező alak fejét lepellel (persze, elnyújtott kőlepellel) borítja; ahogy az ma is látható. A Rio de la Plata alakja talán még érdekesebb. A szobor védekezőn emeli a szomszédos templom felé a kezét, mintha attól tartana, hogy az épület rádől. A bazilikát Borromini tervezte ugyanis. Bernini és Borromini rivalizálása, súlyos ellentéte közismert volt. Magára a szökőkútra Borromini kapta először a megbízást, de elvették tőle, viszont megépíthette a templomot, a Sant’Agnese in Agonét. Egyébként Bernini kritikájának (ha tényleg tudatos volt) lehetett, illetve van is némi alapja. Tudniillik a látványos homlokzat megtekintése után a templomba lépve egy kis nyomoronc fogad.

És akkor még egy szökőkútról, a Villa Medici előtt álló ókori medencéről, valamint a beépített golyóból előbuggyanó vízről. Pontosabban magáról a golyóról, ami a meglehetősen furcsa szokásairól ismert, különc svéd királynőhöz, Krisztinához köthető. Miután katolizált, és unokatestvére javára 1654-ben lemondott a trónról, sokáig Rómában élt, majd csavargott a világban, de meghalni az Örök Városba tért vissza. A Vatikánban temették el, kissé túlméretezett és harsány emléktáblája ma is látható a Szent Péterben. Szóval, Krisztina meglehetősen férfias alkat volt, férfias szokásokkal. Meglehetősen botrányos életvitele miatt eléggé terhessé vált VII. Sándor pápa számára, így az egyházfő az anekdota ellenére valószínűleg nem volt jelen, amikor a királynő az Angyalvár bástyáján sétálva római előkelőségek előtt hadászati, tüzérségi ismereteivel hencegett. Mikor észrevette a jelenlévők arcán a hitetlenkedő mosolyt, az egyik ágyúhoz lépett, beirányozta, és elsütötte azt. A golyó átrepült a város fölött, és döngve nekicsapódott a Villa Medici hatalmas bronzkapujának. Lyukat nem ütött rajta, de behorpasztotta. A kapun ma is ott látható a becsapódás nyoma.

A golyó épen maradt, és hamarosan fölváltotta a Villa Medici előtt álló, ókori medencét díszítő kőliliomot. A népnyelv attól fogva hívja Ágyúgolyó szökőkútnak a nevezetes, Goethe által is lerajzolt emlékhelyet. Különben az anekdotának fölleltem egy durvább változatát is: a királynő így akarta tudatni haragját a villa tulajdonosával, amiért az nem küldött neki meghívót egy vadászatra.

352. augusztus 5-ére virradóan Liberius pápa és egy előkelő patrícius, bizonyos Giovanni ugyanazt az álmot látták. A Madonna arra kérte őket, hogy tiszteletére emeljenek templomot, mégpedig azon a helyen, ahol másnap havazik majd. És láss csodát! Az egyébként forró nyári napon az Esquilinus-domb Cispius nevű részét elborította a hó. A bazilika megépült, a dátum azóta minden évben Havas Boldogasszony ünnepe, és augusztus 5-én, a havazás emlékére a templom Paolina-kápolnájának mennyezetéről fehér rózsaszirmokat szórnak alá.

Ne kérdezzék, milyen, mert nem láttunk belőle semmit a nagy tömeg miatt, de hoztunk egy hűtőmágnest a nagytemplomról.

És ez legalább hiteles.