Minden pont olyan, mint egy évvel ezelőtt. A tenger hol sötét és felkavaró, hol mediterrán hangulatot áraszt, csak a 16 fokos vízhőmérsékleten tegyük túl magunkat, meg a medúzákon. Az emberek is ugyanolyan kedvesek egymással, mintha mindenki csak azért élne, hogy a másiknak örömet szerezzen. Bájosak a kisvárosok, a falvak és a tanyák, a két és fél hetes elvonulás szüneteiben érdemes volt biciklivel, futócipővel közelebb menni hozzájuk. Megvannak a malacok is, Dániában közel 13 millió disznó él (Dánia az egyetlen európai ország, ahol több a malac, mint az ember), szinte minden kúria, bekötőút, fasor, csalitos és bokorcsoport végén/mögött hosszan elnyúló épületek, malacólak. És leginkább disznószarszag, a telepek melletti kör alakú, ufóra emlékeztető, fedett kupolájú derítők ellenére is. Ezzel együtt itt továbbra is minden tökéletes. Bosszankodom, amikor két tanya között belehajtok egy gödörbe az úttesten – másnap már ott áll benne a narancssárga bója, vigyázat, emberek, itt egy gödör! Több gödör nincs is, csak keskeny utak, keresztül-kasul a Jütland-félsziget északi részén. S bár Dánia legmagasabb pontja csupán 170 méter körüli, a táj dimbes-dombos, bucka buckát követ. A tanyaszerű képződményeket és farmokat összekötő úthálózat sűrű, mint egy pókháló, s időnként felbukkannak a mintában nagyobbacska települések is, mint amilyen a 25 ezer lakosú Hjörring.

A városban különös nosztalgia tör rám: gyerekként kétszer jártam itt, amikor még a Ferencváros serdülőcsapatában futballoztam. 1988 és 1990 nyarán is itt voltunk, a világ harmadik legnagyobb ifjúsági focitornáján, és az a két út, illetve az akkori élmények, utazásunk körülményei siralmas képet mutattak rólunk és a társadalomról, ahonnan jöttünk. Ne szépítsük, olyanok voltunk, mint a csóró keleti rokon, aki egy kommunista országból érkezett. Ámulatba ejtett bennünket a nyugat-európai gazdagság, a corn flakes és a Coca-Cola. A hüggéről, a híres dán nyugiról semmit sem tudtunk, és valójában azt sem értettük, hogyan lehetséges az, hogy ezeken a pályákon nők is futballoznak. Ezekben a kérdésekben a felnőtt stáb tagjai (edzők, szervezők, VIP-apukák) sem segítettek, számukra ez a kaland inkább fedősztori volt egy nagyszabású csempészakcióhoz.

Mindez akkor jutott eszembe, amikor a hjörringi focipálya mellett üldögéltem, és kíváncsiságból rákerestem az eredményeinkre a Dana Cup honlapján. Ott állt: 1988-ban egy angol, 1990-ben pedig egy brazil csapattól kaptunk ki a kupa döntőjében. Közben egyencopfos kamaszlányok jöttek vissza az edzésről, fehér lábszárvédőben és gumipapucsban. Néztem a nagy füves placcot, ami harminchárom évvel ezelőtt, gyermekléptékkel nézve olyan nagynak tűnt, mint az Alföld, pedig csak hat-nyolc pálya volt rajta, ezek közül több 7+1-es játékra méretezve. A lányok egykedvűen gurigáztak a tökéletesre nyírt gyepen, a mögöttük lévő pályán kisfiúk szaladgáltak a labda után. A Dana Cup applikációja szerint itt néhány napon belül 45 ország húszezer résztvevője rúgja majd a labdát összesen 2500 mérkőzésen (utóbb ellenőrzöm: 11 595 gól született). Nem tagadom, megmozdul bennem valami, nem tudok ellenállni a kísértésnek: három évtized után újra itt vagyok Hjörring közelében. Ugyanúgy a futball körül forog minden, igaz, most csak néző leszek, és nem focista.

Néhány nap múlva aztán tényleg ott állok. A kapkodás miatt összekeverem a programot: 14 éves iráni lányok helyett 14 éves indiai kisfiúkat nézünk egy norvég csapat ellen. A norvégoknál két fekete védő, mint a szikla, fiatal koruk ellenére is kimagasló játékintelligenciával. A középpályán egy lomha mozgású szőke srác irányít, ő lövi az első gólt, nem csodálkozom. Az indiaiak arra rúgják a labdát, amerre állnak. Van velük egy piros ruhába öltözött, fekete napernyőt cipelő anyuka, aki végig sokkal hangosabb, a túloldalon AC/DC-pólóban ácsorgó figura, az edző. Az AC/DC különben is nagyon népszerű, főleg pólókon, illetve lemosható tetoválások formájában, kamaszlányok combjain. Egyszerre figyelem magamat és ezt a kavalkádot. A különböző helyszíneken 4-10 pályán zajlanak a meccsek egyidejűleg, rengeteg a szurkoló, mindenfelé gyerekfocisták (cserejátékosok, bemelegítők, pihenők). Az indiaiak meccse unalmas, sétálok egyet. Az árusoknál egyentermékek: bluetooth-os hangszórók, telefonkábelek, fülhallgatók. Van rá kereslet: egy norvég csapat (megjegyzés: rengeteg a norvég, a norvég kocsi, amiből minden harmadik Tesla) játékosai norvég mulatósra melegítenek be, de igazából táncolnak, a közönség nevet, a háttérben a Celtic női csapata küzd, túlsúlyos védők próbálnak emberfogást alkalmazni. A büfésor mellett ugyancsak lányok tengóznak, az egyik sátor leghátsó padján pedig két 17 körüli szőkeség szürcsöli az üdítőjét. A hangulat meghitt köztük, kicsit olyan, mintha a szerelmi bánatukat osztanák meg egymással. Furcsa, hogy focimez van rajtuk.

Kíváncsi vagyok egy meccsre a legidősebb korosztályból, a 18 évesektől. Ehhez néhány kilométert kell autózni a szomszédos Bjergbybe, ahol egy fenyőfákkal határolt területen helyezkednek el a pályák. A büfé után következik pár legelésző tehén, aztán egy orosz csapat, majd el is érjük a 63-as pályát, ahol a ghánai Greenen FC és a norvég Loddefjord fiataljai játszanak. Az afrikaiak kicsattannak az erőtől, de hiába tartogatják a labdát, a norvégok szervezettebbek, tudatosabbak. A ghánai edző a szünetben fojtott hangon szidja a játékosait, akik néma csendben merednek a földre. Jó lenne érteni, mit mond, mindenesetre szép az a nyelv, amelyen beszél, és van ezekben a ghánai srácokban is valami természetes szépség. „Let’s go! Let’s go!” – biztatja társait a csapatkapitány, miután útjukra bocsátották őket, de a második félidő elején a fekete mezes ghánaiak hiába futballoznak rámenősen, már-már a durvasággal határosan, nincs gól, a tizenegyeseket követően pedig a norvégok jutnak tovább. Hősük az eszkimó kapus, szivárványos csapatkapitányi karszalaggal, három tizenegyest is kivéd. Amikor megfogja az utolsót, úgy örülnek a társaival, mintha megnyerték volna a vébé-döntőt, mindenki egymás nyakában. Pedig csak bejutottak a legjobb nyolc közé a korosztályukban (utólag látom: ott rögtön ki is estek). Ekkor jutnak eszembe újra a számok: kétezerötszáz meccs öt nap alatt. Kétezerötszáz alkalom az örömre és a boldogságra. Visszamegyek a büféhez, útközben elfelejtem, hogy le akartam fényképezni a teheneket. Jönnek a szomorú arcú ghánai srácok, az edzőjük mintha megnyugodott volna. Szerintem érzi a hüggét, jobb, mint a dobozos kóla.
 

*

Havasréti József
Széljegyzet a partvonalról

Elkísértem Noét a focimeccsre. Ha van a világon valami, ami abszolúte nem érdekel, az a futball. Ennek ellenére élvezem az ünnepi hangulatot, a lelkes sokaságot, ami leginkább az egyik helyszínről a másikra masírozó játékosokból, és persze – ifjúsági bajnokságról lévén szó – a szülőkből áll. Pár nappal korábban már jártunk errefelé, akkor kihalt volt minden, néhány ifi lézengett a pályákon/a pályák körül. Most pezsgés és tömeg.

Ahogy Noét emlékezésre készteti a helyszín, úgy engem is. A perspektíva más. Apámra gondolok, aki futball-megszállott volt – talán ennek visszahatása, hogy engem hidegen hagy, sőt, olykor taszít a foci. Ebben persze, most már, benne van az is, ami így vagy úgy (a közösségi médiából, főleg) eljut hozzám a mai futballból. A mai magyar futballból. Korrupció, züllött politika, erőszak, botrányok, balsikerek. Minek a futball, ezt látom máshol is.

Vissza az apámhoz. Ő maga nem játszott, legfeljebb a haverokkal néha. Felvillan egy emlék: feltűrt pantallóban, mezítláb csattognak ide-oda a fűben, valami rosszul lenyírt falusi pályán. Talán Szakácsiban (Belső-Somogy), ahol a sógora – Lajos bátyám, nyugdíjas bányász – egy darabig a helyi edző volt.

Öt-hat-hét-nyolc éves vagyok. Apu dolgozott a pécsi labdarúgó-szövetségben. Apu járatta a Népsportot. Apu kívülről fújta az összes csapat névsorát, mint valami mantrát. Apu követte a mérkőzéseket, hol televízión, hol kint a pályán. Sokszor magával vitt a meccsekre. PMSC-pálya, Uránváros. Apu sörözik, szurkol, a cimboráival beszélget (Gyuri bácsi, Nándi bácsi, Bandi bácsi, Henrik bácsi, na ezt a névsort én is kívülről fújom). Leginkább a jégkrémárusok érdekeltek. Egyetlen fajta jégkrém, nagyon finom, csoki-vanília, rögtön átvizesedő szögletes papírdobozból, kanál alakú fapálcikát adtak hozzá.

Apu rádión hallgatja a meccset. Abban az időben még általános volt, hogy az emberek a fülükhöz szorított kisrádióval járkáltak az utcán. Apu a szőlőnkben valamelyik betonkaró tetejére állította a Sanyo kisrádiót, amit még Los Angelesben vett 1971-ben, mikor a rokonoknál járt. A riporter (Szepesi és a többi) torz bádoghangon kiabál, a Holló dűlő zeng, apu szőlőt kapál, vagy azt a valamit csinálja a szőlővel, amit éppen kell, szezontól függően. Apunak ez a másik mániája, a futball mellett, a szőlő. Ez se érdekelt, sőt, ez is taszított inkább.

Apu meccset néz. Ha otthon nézi a meccset, az ócska Kékes televíziónkon, kristálycukorba mártott fél citromokat rágcsál. Egyszer halálüvöltés harsant fel a nagyszobából. Lábdobogás, apu berobbant a konyhába, és nagy ívben a mosogatóba köpte a citromot. Sóba mártotta véletlenül. Anyám a tűzhely előtt, leeresztett karral, csak nézi apámat, nem szól semmit. Tragikus póz, néma szemrehányás, női pátoszmunka, amit az ilyen jelenetek számára tartogat.

Mikor egészen kisgyerek voltam, a Mártírok útján laktunk. Az udvar hátsó része már a pályaudvar kietlenebbik, ipari részéhez kapcsolódott. A pályaudvar mögött a PVSK-pálya (lehet, hogy most is ott van, fogalmam sincsen) és a PVSK ökölvívó terme; utóbbi nyomott, lapos barakképület. Boksz- és focimeccsekre egyaránt jártunk apámmal, emlékszem, egyszer kiütöttek valakit, az ipse tűzpiros mezben feküdt a ring padlóján, összekunkorodva. Ez belém égett.

Még mindig a Mártírok útja. Mikor apa a házban lakó öregúr társaságában átmászott a hátsó kerítésen, mert az állomáson átvágva egyszerűbb volt megközelíteni a pályát, az öregúr felesége kiállt a ház elé és elordította magát: Papa, a bérleted megvan? Meg, ordított vissza az öreg a kerítés tetejéről. A következő kérdés: Papa, a pénzed megvan? Az is megvolt.

Ezt követte a fő műsorszám.

Papa, a fogsorod megvan?

Talán így volt. Talán nem. Erre már nem nagyon emlékszem, de anyám gyakran felemlegette később, mint családi legendát.

Szintén kisgyerekkor: Bayern München–Dózsa mérkőzés a Népstadionban. Vállalati kirándulás. Pécsi vágóhíd, apu raktárvezető, gyak. osztályvezető, mindössze pár elemivel, később kiderült, hogy soha nem szerezte meg a szakmunkás-bizonyítványát, minek az. Egy self-made man. Busszal megyünk a fővárosba. A vezérigazgató egy-egy rúd gépsonkával a hóna alatt száll fel a buszra. Elvegyül a dolgozók között. Mindenki részeg, már az induláskor. Megérkezünk, ott várakozunk a bejutásra a Népstadionnál. Csődület. Lovas rendőrök. Ricsaj. Bájermüntyendószazászlót-tessék, üvöltik az utcai árusok.

Állítólag láttam Beckenbauert. Valaki kideríthetné, hogy ott volt-e akkor a Császár. Egyszer kirúgták a pályáról a labdát. Pont engem talált el. Talán Beckenbauer volt az. Engram. A Császár lábnyomával. Vagy az egy másik meccs volt? Talán ott kezdődött minden. Egy enyhe agyrázkódással.  

Ezek jutottak az eszembe, míg kint őgyelegtem a hjörringi pályán.