Romanika és kolhoz

Egy isten háta mögötti Szász-Anhalt-i településen kőfallal körülvéve komor román templom áll. A falban kicsi ajtó, rajta „St. Pankratius” felirat, útbaigazítás semmi egyéb, ott kell bemenni. Az udvarban közönyös fekete pofájú birkák néznek ránk – a legelést egy pillanatra felfüggesztve, az oldalazó rágást azonban nem. Így lépünk rá a tartományon végighúzódó „romanika útjára” (Straße der Romanik) Hamerslebenben, a St. Pankratius templomnál. Egykor Ágoston-rendiek lakták a templom mellett épült kolostort, de aztán rossz idők jártak a katolikusokra Luther színre lépését követően. Előbb a parasztfelkelők fosztották ki 1525-ben, aztán a magdeburgi protestánsok bő két évtizeddel később.

Végül megint parasztok jöttek, de ezek már NDK-s téeszparasztok voltak, és több évtizedig letáboroztak a kolostor épületeiben. A kolhozt Wilhelm Pieckről nevezték el, aki az asztalosságtól az NDK államelnöki tisztségéig vitte, de legnagyobb teljesítménye mégis talán az volt, hogy túlélte a harmincas évek sztálini tisztogatásait a Szovjetunióban. (Nekem az ő neve emlékeket idéz, úgy hiszem, 1979-ben tölthettem el egy-két hetet a schneebergi „Wilhelm Pieck” Pionierlagerben. Hallom, manapság a „Lager” főnevet kerüli a köznapi nyelv. Ahogy utánanéztem, a mi úttörőtáborunk ötszáz fős volt, a kisebbek közé tartozott. Egy másik, a szovjet politikai rendőrség vezetőjéről, Dzerzsinszkijről elnevezett például kétszer akkora volt. Remélem, az ott nyaralók is hazajutottak és rendben felnőttek.) A homo novus jelentősen átfazonírozta a régi épületállományt, így például a nagy méretű traktorok, kombájnok számára óriási vaslemez kapukat szerkesztett a sok évszázados rakott kőfalakba. Láthatólag nem érzékenyültek el az évezredes nemzeti kultúrkincstől. A szentimentalizmus tagadásának jegyében egy pompás barokk kapuzatba szögvasakból olyan tartós téeszkaput hegesztettek, amit mindmáig nem rágott meg az idő vasfoga, sajnos. Ott olvasható vasbetűkkel Wilhelm Pieck neve.

Hamerslebennel kapcsolatban meg kell osztanom frissen szerzett nyelvi ismereteimet is. Az elején zavarban voltam, hova tegyem az e vidéken a települések nevében igen gyakran felbukkanó „-leben” tagot (Aschersleben, Ausleben, Haidensleben, Wanzleben stb.). Miféle életimádat nyilvánul itt meg már a kora középkori névadásban, miközben arról olvastunk sokat, hogy az élet akkoriban a siralom völgyének mutatkozott, s a szász-anhaltiak magukat még nemrégiben is „a koránkelők földje” (Land der Frühaufsteher) szlogennel kívánták identifikálni (aminek elvetését vendéglátónk erősen javasolta Magdeburg készülő EKF-pályázatában). Mielőtt Horváth István-i etimológiával megfejtettem volna a dolog értelmét (vö. Koppenhága: Kappanhágó), fölvilágosítottak, hogy nem az életigenlés jele, nem a dolce vita, az „élet” értelemben áll, hanem a hűbéri birtok megnevezése. Szép gondolat, az élet mint vagyon: vannak is rá vevők sokan ma is, szerte a nagyvilágban. Így már nem is olyan poétikus Andersleben neve – nem ígér másik életet...

Quedlinburgi kirándulás

Hamerslebennel szemben Quedlinburgról legalább már hallottam, de ugyanúgy nem tudtam róla szinte semmit. Itt töltöttük a Magdeburg környéki egynapos túra nagyobbik részét. Homályosan rémlett a jelentősége a korai német időkből. Igen, olvasom: I. Henrik az első tulajdonképpeni össznémet király különböző szállásai között ezt kiváltképp kedvelte, úgy tűnik, állandó királyi udvart akart létrehozni itt. Más idők jártak akkoriban, megválasztása után adót kellett fizetnie a magyaroknak, akik sanyargatták. Aztán jött Merseburg 933-ban, ahol fölkészült belőlünk, és véget vetett az adófizetés arany éveinek. Három év múlva Quedlinburgban temették el, egyszóval a kilencszázas években elég jó kört futott a város. (Megjegyzem Henriknek, akit „Madarásznak” is hívnak, rettenetes mai szoborcsoport állít emléket. A nagy király tulajdonképpen gyengeelméjűként van ábrázolva, aki épp madárfogni indul [miszerint Vogelfang], miközben egy érsek épp rá akarná tenni a fejére a koronát.)

Ezt olvasom, de a látvány másról szól. Egyszerűen szólva Quedlinburg a Fachwerk városa, fantasztikus épségben őrződött meg a XVI–XVIII. századi városszövet, alig lehet betelni vele. A fagerendás épületszerkezetnek és a színezésnek is olyan változatossága látható itt, ami a fennmaradt középkori, kora újkori utcastruktúrával együtt párját ritkítja. Meghatóak a házaspárok nevei, üzenetei és évszámai a földszint és első emelet közötti „födémgerendán”, ahogy üzennek nekünk magukról azok, akik már régen porrá váltak. Mindennek következményeként ízléstelenül sok fotót készítek. Az utcákat járva látom, az egyik házon emléktábla hirdeti: ott lakott Dorothea Christiane Erxleben (1715–1762), az első német orvosnő. Megilletődötten fotózom, de legalább nem dőlök be a romantikus asszociációnak, hogy életet adott sokaknak, mert orvos volt, és „-leben” van a nevében. Ráadásul ez a férjezett neve. Apja is orvosként működött, ő maga pedig értekezést írt arról, hogy a nők is járhassanak egyetemre, s ez valószínűleg meggyőzte a felvilágosult uralkodók mintaképét, Nagy Frigyest, aki megengedte neki, hogy diplomát szerezzen a hallei orvosi fakultáson. A háztartás vezetése mellett sokat praktizált, míg meg nem halt 46 éves korában.

A kilencszázas évek föltárt nyomain túl meglátogatjuk a várat, mert az is van. Az őrtorony belső oldalán bevésés látható, egy őrségben unatkozó katona kéznyoma, bizonyos Nikelaus Framanius (?), aki egy kiolvashatatlan helyről származtatja magát („Jakmericburtis”?), a biztos csak az, hogy „anno 1685”. Unalmas békeévek voltak ezek már arrafelé, túl a harmincéves háborún, amelyben néhány évtizeddel korábban kipusztították Európa lakosságának nagyobbik részét. Ebben az évben nem messze innen, Halléban szász családban megszületett Händel, valamint csak egy kissé távolabb, kevesebb mint 150 kilométerre Eisenachban világra jött Bach. Nálunk eközben azért még hátra volt néhány mozgalmas év, amikor az őrök nem unatkoztak: az ország visszafoglalása a törököktől.

Búcsúzóul megiszunk egy szász sört a Klopstock-házra néző vendéglőben.

Magdeburgi időrétegek: szász romanika és kétféle modernitás

Magdeburgot, ezt a magyar összehasonlításban jelentős lakosságú, 240 ezres várost nehéz összefoglalni. Valamiképpen szórt a struktúrája, néhány városi csomópontja vészelte át a világháborús pusztítást, majd a kommunisták „mindent eltörölni” indulatát. Azért megmaradt jó pár román, gótikus temploma, mindenekelőtt a magdeburgi dóm – már a 800-as évek elejétől említik a várost – és az 1920-as évek modernista épületei, mint például az 1927-ben, a német színházi kiállításra épített nagyszerű Stadthalle. Magdeburg ekkoriban erős versenyben állt a Weimarból a közeli Dessauba költöző Bauhaus modernista törekvéseivel.

A középkorban egy Kelet-Európa-szerte alkalmazott jogrendszer, az úgynevezett „Magdeburger Recht” névadójává vált, amely biztosította a polgárok falakon belüli szabadságát, épségét, szabályozta a kereskedők tevékenységét, továbbá az önkormányzatiságnak is alapja lett. Ebből következően a város és formális hűbérura, az érsekség viszonya a történelem során nem volt felhőtlen, a nyakas polgárok – ad notam: az kevíly nímöt – nemigen akartak behódolni a főpapi erőközpontnak. Ezzel áll összefüggésben, hogy az Elba-parton, az egykori erődítmény védvonalában áll az érsek kifejezett akarata ellenére 1430-ban épült „Kiek in die Köken” őrtorony, amely onnan kapta nevét, hogy az őrök beláttak onnan az érseki konyhára, nyilván árgus szemekkel figyelve, naponta hány sült kappan, töltött fürj és mennyi homár kerül az asztalra a krisztusi szegénység jegyében.

A Dómgimnázium ugyan újabb kori, bizonyára tizenkilencedik századi épületben működik, de maga az iskola több, mint ezer éves, eredetileg I. Ottó alapította 937-ben, s tanulója volt egykor Luther Márton is. A város megszenvedte a harmincéves háborút, ennek lenyomata a dóm egyik mellékoltárának expresszív csatajelenete is, ami a bibliai témát az 1600-as évek köntösében, páncélos zsoldosok küzdelmeként jeleníti meg. Az ez után létrehozott fantasztikus erődítményrendszer ellenére Napóleon csapatai minden ellenállás nélkül foglalták el Magdeburgot, állítólag épp a polgárok korábbi történelmi tapasztalatai miatt, miszerint jobb a békesség. Az erődrendszer védvonalai jelenleg is láthatók, a folyópart ugyanakkor a mai élet hedonista kívánalmainak megfelelően homokos Stadtstranddal, bicikliutakkal és jó kocsmákkal nyújt enyhhelyet. Említésre méltó továbbá a sok plasztika, amelyet főként az NDK-s időkben helyeztek el a köztereken.

Időhíd az Elbán

Napóleonnal szemben mi nem hajón, hanem egy olyan hídon jutunk át az Elba szigetére, amelyen már csak gyalogosforgalom zajlik. Az egykori vasúti híd rozsdás vasszerkezete önmagában is mementó számomra az NDK-időkre, de még inkább azok a különböző emberek nevezetes alkalmait, évfordulóit megörökítő – aere perennius, mondanám, de alumínium – táblák, amelyek kihelyezése sajátos népszokássá vált. Noha az NDK pro forma megszűnt, valahogy ez a híd számomra mégis oda vezet vissza, bár a feliratok a keltezések szerint a máig érnek. Sokan közülük születésnapokat ünnepelnek vagy szerelmesek hosszú együttlétét, illetve ezüstlakodalmakat; az egyiken egyszerűen csak „für unsere Mutti” felirat olvasható. „Liebe kennt kein Alter” hirdeti a másik, azaz hogy a szerelem fittyet hány az életkorra. Természetesen a szerelem/szeretet örök, illetve „Käthe Rakhäte ♡ Liebe bis zum Mond und weiter ♡ Kuss” és egy monogram, azaz hogy a fent nevezett bombázót a végtelenségig, konkrétan a „holdig és tovább” fogja szeretni az, aki őt csókoltatja és a tábla felrakását fizeti. Akad aztán, aki a városnak vall szerelmet: „Magdeburg, meine Heimat & Liebe”.

Mindezek a parányi személyes emlékművek – melyek az itt is fel-feltünedező lakatoknál narcisztikusabb jellegűek – annyira lekötik a figyelmemet, hogy csak egy idő után veszem észre: a járófelületet képező deszkákat is bevésések borítják, ugyanúgy rendezetten, engedélyezett formában, ahogy az előbbiek is szabvány szerint, egységes tábla- és betűmérettel éltették a szerelmet. Az ismeretlen városlakók emlékműve ez, sok-sok névvel és évszámmal, amelyek mind-mind jelet akarnak hagyni valamiről, valami számukra fontosról. A véletlenül idevetődő idegen számára mindez csupán mintázat – vizuálisan és metaforikusan, az emberi magatartást illetően is. „Vagyok, mint minden ember: fenség / Észak-fok, titok, idegenség” – írnám a táblámra-deszkámra nekik, ha lehetne. Az ő deszkáikon a nevek és évszámok mellett, bizonyára a híd mint út motívuma által ihletetten sok az életútra vonatkozó jókívánság („Glück auf den Weg” stb.), de akadnak filozofikusabb megfogalmazások is, mint „Dein Leben – lebe Deinen”, tehát hogy a „te életed, éld valóban a sajátodat”. Az egyéni életbölcsességtől messzebb távolodik már a világ változandóságára intő és klasszikus műveltségről tanúskodó „...panta rhei...” felirat, ahogy a személyesség nullfokát – a weöresi sugallattal egyezően? – közelítő „WAF Bauprojekt GMBH” bevésés is. Igaz, ezek a jelhagyások a híd rekonstrukcióját segítették.

Epilógus

Nagy kérdés, merre vezet Szász-Anhalt útja, milyen identitást alakít ki. Mindenesetre a német gyárak zakatolnak és az állam földjein hatalmas tagokban termesztik a gabonát, krumplit, egyebeket. Más ez a táj, mint a pannon lankák, de a töredezett történelmi múlt, az emlékezet kihagyásai és a jelen feszültsége ismerős a magyar utazónak.