Egy főváros mindig kirakat. Főképp Baku, ahol azonnal észlelhető az arra való törekvés, hogy megmutassák úgy istenigazából, hogy a fejlett, civilizált és főképp európai világ részeként azonosítják magukat. Ezért kell mindig elmenni vidékre.

Észak irányába, az orosz határ felé ajánlanak barátaink két helyet, amiket e röpke vizit során érdemes meglátogatni. Az egyik Quba városában a „zsidó falu”, illetve még tovább menve egy aprócska település, Kninaliq, ami 2300 méter magasan fekszik a hegyekben, ahol nemcsak hogy megállt az idő, hanem nagyon el sem indult…

Elhagyva a fővárost, valóban egy másik Azerbajdzsán tárul a szemünk elé. Egykettőre eltűnnek a luxusterepjárók, és a harminc-negyven éves ZIL-ek és Kamazok között vagy levedlett Opelek és Volkswagenek pöfögnek, de egyre sűrűbben Zsigulik, szétesőfélben lévő Volgák.

Az út szinte nyílegyenesen visz észak felé az ismerősök által „sivatagnak” titulált vidéken, ami ugyan nem tiszta homok, de tény, nem sok növényzet él rajta. A települések meg… Egy-egy csoport házat látni; ha kevesebbet, akkor falu, ha többet, esetleg dzsámival és minarettel, akkor kisváros. De voltaképp nincs semmi, se utcák, se járda, csak a sárgásszürke, vakolatlan téglákból épült házak egymás hegyén-hátán. Köztük a füstöt eregető autók, biciklizők és leginkább a végtelen porban gyalogló emberek, akik cipelnek valamit. A bakui csillogás messze van innen – akár ötven kilométerre is… Itt-ott árulnak gyümölcsöt, ami leginkább szépen feltornyozott alma, mert errefelé ez terem meg. Ami dermesztőbb, de mindenképp érdekesebb, hogy a helyi mészárosok itt, az út mellett vágják az állatokat, birkát, kecskét, egy asztalon feldarabolják, és egy hálóba csomagolva a fára akasztva várják a vevőket. Hát, ürücombot sem vettünk…

A hegyi faluba vezető út Qubától nincs hatvan kilométerre sem, ám odajutni majdnem három órába telik. Egyre meredekebb, egyre kanyargósabb és egyre keskenyebb az úttest, még szerencse, hogy nincs forgalom, csak ritkán kell elengedni egy szembe igyekvő kocsit. A táj lenyűgöz, minden kanyar után egy teljesen más formájú és színű hegy bukkan elő, a szakadék egyre mélyebb. Félúton érünk Cekbe, és ez már sejtet valamit, mi várhat ránk odafent, a csúcson. Nem tudom, hogy nézhetett ki Cek kétszáz éve, de valahogy sejthető, hogy a pár villanyoszlopról tekerődző drótot és sáros Lada Nivákat leszámítva nagyjából ugyanígy.

Viszont Kninaliqot tényleg nem lehet felülmúlni, nem véletlenül van ez legfelül.

Az, hogy Európa legmagasabban lévő településére értünk, enyhén szólva is vegyes érzelmekkel tölt el. Kunyhók kiismerhetetlen szövevénye egymás nyakára épülve. Sár, trágya, és mint Indiában is volt, megbecsült trágya, szépen felstócolva, fűtőeszközként. Errefelé valószínűleg nincs a híres azeri gázból, ami lent, a síkon magától gyullad meg a földeken és lángol csak úgy. Emberek, gyerekek jönnek, mintha egy Bodor Ádám-regény megelevenedett alakjai lennének. Semmilyen nyelven nem lehet velük (velünk) szót érteni. Itt az oroszt sem értik, viszont van saját nyelvük, a kecs. Kecsül csak itt beszélnek világon, ez a 2000 fős kis közösség, de az állam becsületére legyen mondva, az iskolában kecs nyelven folyik az oktatás, úgyhogy aki kecsül szeretne tanulni, ide menjen.

Végigbotorkálunk az „utcákon”, be-belesünk a nyitott ajtón, ablakon. Bár valamelyest megszokhatták, hogy mindenféle idegenek jönnek szép autókon, csak a tévében látott ruhákba öltözve, fényképezgetve, többnyire szúrósan méregetnek. Tény, hogy bennem is gomolyog ilyenkor némi fura érzés: nem sokkal különb dolog ez, mint a tevét meg vízilovat bámulni az állatkertben, hogy jé, mik vannak. Jövünk, hüledezünk kicsit, elkészülnek a képek, aztán uzsgyi, el innen. El, mert még egy helyi kocsma sincs (legalábbis nem leljük), ahol meg lehetne inni egy kávét. De ahhoz le kéne ülni egy itteni székre és a szájunkhoz emelni egy itteni poharat… Komisz dolog ez.

Qubába visszaereszkedve egy teljesen más típusú „rezervátumba” érkezünk, a zsidó faluba. Első ránézésre nem igazán különbözik az átlagos vidéki városkáktól, bár itt rendes utcák, aszfaltozott úttest van, boltok, sőt, plázaszerű képződmények. De a zsidó rész inkább olyan, mint egy Chagall-festmény sok-sok apró részlete. Táblák mutatják az utat a zsinagógához és a mikvéhez, itt akad egy-egy teázó. A zsinagógában 14 órától ingyenes ebéd várja a betérőt. Csak ember nincs nagyon sehol, mintha mindenki kivándorolt volna Izraelbe. Annál különösebb élmény, ha mégis szembejön valaki, és Salom!-mal köszön. Egy hatvan év körüli férfi a Salom! után próbál szóba elegyedni az idegenekkel, már oroszul, bár mondja, ők amúgy héberül beszélnek egymás között. A jó öreg orosztudásunk megint felbugyog, amikor értésére adjuk, hogy Mü hágyíli iz Vengrii, és Nyet, mü nyet judejszkii… (Ó, az a ragozás és egyeztetés!) A magas férfi bólogat, érteni véli, majd amikor feltűnik egy cimborája, mellé szegődve ballagnak tovább. Halljuk, hogy valóban valami furcsa, egyáltalán nem orosz nyelven diskurálnak a világ, ami számukra a zsidó falu, menetéről.

Mert a világnak menete van, mint ahogy a kóbor utazónak is. Megy, mert mennie kell, bár lehet, hogy az egész illúzió, hogy pontosan hol is vagyunk, mert akárhogy is, távoztunkban is maradunk, illetve Baku, Kninaliq vagy Guba is moccan, jön, utazik tovább velünk.