Ha valaha, akár csak néhány évvel ezelőtt is bárki azt kérdezte volna, el akarok-e menni Azerbajdzsánba, valószínűleg nemmel felelek. Amíg nem voltam Írországban vagy Finnországban – miért pont Azerbajdzsánba mennék? De a dolgok nem így működnek, ezt már tudhatom a japán és indiai utazások óta, amikkel ugyanez volt a helyzet. Voltaképp bárhol jó és minden nagyon érdekes.

Bakuba két ügy csalogatott. 2016 óta rendeznek a városban Forma1-es nagydíjat, továbbá itt dolgozik Bedecs László, kritikus, irodalmár magyar lektorként, és az ő közvetítésével a Pécsi Íróprogram számára nagyon is izgalmas lenne vendégül látni egy azeri szerzőt. Akad is egy kiválasztott, aki egy kicsit vonakodik, bizonytalan, de – így szól az előzetes haditerv – közös erővel, a helyszínen rontunk rá és meggyőzzük, hogy jöjjön.

Hosszas levelezgetés, egyeztetés után lépünk ki a hipermodern reptér várótermébe, ahol, már tudjuk, a taxis Ali fogad minket, és fuvaroz be vendéglátóinkhoz. Az első pillanattól fogva világos: akárcsak a posztszovjet államokban többnyire, az autópark a kőgazdagok luxusterepjáróiból és az előbb a németek–svájciak, majd esetleg a magyarok, lengyelek, románok által is levetett 20-30 éves járgányokból áll. Ali Mercedese az utóbbi kategória, egy irgalmatlan lepukkant batárral vágunk neki az ébredező fővárosnak.

Ami első látásra, az első napfényben is döbbenetesen különleges.

Egyrészt azonnal érezhető a pénz szaga, hogy itt aztán nem spórolnak semmivel. Sugárutak és paloták, felhőkarcolók és stadionok minden harmadik sarkon, amiket, úgy sejtjük, tegnap fejeztek be – vagy még be sem fejeztek. Alival mindezt nem nagyon tudjuk megtárgyalni, mert csak oroszul lehetne, és sajnos, hiába a sok-sok évnyi tanulás, gávárity nyimnóska párusszki…

De most három napig autóverseny van, fedőtevékenység gyanánt ezért jöttünk. Monacóhoz semmi sem hasonlítható, de Baku vízparti fekvése azért kölcsönöz némi bájt az utcákból és sugárutakból kialakított pályának. Három hete le van zárva a fél belváros, amint hallik, a kezdeti nagy lelkesedés azért nem korántsem jellemző, elvégre a F1 itt sem a nép sportja, inkább a gazdagnak számító nyugatiak és oroszok jönnek nézőként. Rendőr van elég, tehát rend is – az biztos, hogy az erős kézzel kormányzó Aliyevek ebből a szempontból, vagyis most nagyon önzően: a turista szempontjából jól teszik a dolgukat. Az immár második generációs elnök és köre irányítja az országot, de ez állítólag nem kellemetlen az istenadta népnek. Azerbajdzsánban ugyanis a gazdagokat és hatalmasokat nem irigylik, hanem tisztelik. A megélhetés pedig alapvetően olcsó és nagyjából mindenki számára adott, miért morognának. Ugyan iszlám országban vagyunk, ennek alig látni jelét, és ez is a politika része: nincs szakáll, burka, semmi extremitás, mert az állam nem szeretné, hogy bárki, akár csak az egyház is, konkurenciaként jelenjen meg a mindennapi életben. Persze vannak szomorú történetek, főképp a lánynevelés és házasságkötés terén, ami gyakorlatilag nem sokat változott a középkor óta – az apa, a családfő mondja meg, kihez, mikor menjen hozzá gyermeke, azzal slussz.

Baku maga igazi metropolisz, ahol főképp a földgázból származó hatalmas bevétel nyomán az utóbbi húsz évben leradírozták a régi várost – egy-két szűk, villanydrótokkal végképp kaotikussá tette utcácskára mondják, hogy ilyen volt Baku korábban. Paloták, paloták, paloták, majd felhőkarcolók, felhőkarcolók és felhőkarcolók. És bizony némelyik eléggé lenyűgöző, főképp a Három fáklya, amik magát a várost, a tüzet szimbolizálják toronyházi minőségükben; kár, hogy az egyik azonnal megsüllyedt, ezért meg sem nyitották. Egészen fantasztikus (és csak azért nem mondom, hogy futurisztikus, mert ugyan mit is jelenthetne ez a jelenben?) az Aliyev Központ: merő hófehér hullámzás egy hatalmas park közepén – itt sem sajnálták a pénzt, de szerencsére az invenciót és az esztétikai érzéket sem.

Azt már rég tudom, ha egy várossal, idő híján, mégis valamennyire meg akarunk ismerkedni, menjünk ki a piacra. Ott megtudjuk, mi a helyzet. Az nem kirakat. A bakui nagycsarnok, a rinok erre a célra maga a tökély. Itt egyesül a posztszovjet miliő a végül is valamennyire működő piacgazdaság attribútumaival, és teszi ezt egy különös keleties báj és egyben zordság keretein belül. Számunkra külön mulatság, hogy mivel angolul senki sem tud, kénytelenek vagyunk valahai orosztudásunk forgácsainak segítségével kommunikálni, ami hol megy, hol kevésbé. Érzékelvén „nyugati turista” mivoltunkat, egy derék, teljes aranyfogsort villantó úr széles mozdulattal csak ennyit mond, Bitte schön, wunderbar! Nagyokat nézünk, sokat fényképezünk, de végül nem merünk venni semmi különösebben egzotikusat, csak egy kiló kumkatot (mininarancs)…   

Persze Bakunak is megvan a maga ősi belvárosa, a Szűztoronnyal és némi várfallal körítve, ami amolyan „rendes” turista terep: külföldieket kopasztani igyekvő árusok, hűtőmágnes- és pólóhegyek. Az árak nem vészesek, de a legolcsóbb a taxi, ami nem csoda, mivel 150 forintnyi manat egy liter benzin. Egyébként Ali aztán állandó sofőrünk lett, egyre kedélyesebben ment az orosz nyelvre hasonlító társalgás, még azt is felajánlotta, hogy mivel az Aliyev lány elvált, elég jó parti, vegyem el… Ő jót derült rajta.

A nagydíj másnapján még jött egy fellépésem az azeri állami tévében. Történt, hogy a verseny szervezői megkeresték a nagykövetségeket, ki mivel tudná eredményesebbé tenni a nagydíjat, és a mieink engem ajánlottak. Így történt, hogy hétfő este, élő adásban, mintegy egymillió néző előtt fejtegettem angolul a lezajlott futam eseményeit. A nézőszámon nem kell csodálkozni: csak állami tévé van, úgyhogy ezt nézi mindenki, mint nálunk negyven évvel ezelőtt.

Innen fogva azonban végképp átvedlettünk irodalmi menedzserré, és nem kevésbé izgalmas missziót vállaltunk: meggyőzni Rasim Muzaffarlit, jöjjön el Pécsre az Íróprogram vendégeként. Amit tudtunk róla, hogy lefordította azerire Az ember tragédiáját, majd egy kötetnyi Radnóti-verset – igaz, hogy oroszból, de azért ez nem kis produkció, nem csoda, hogy kapott is érte állami kitüntetést. Rasim a régi Baku egyik csöndes utcácskájában lakik, ott fogadta kis delegációnkat. A kezdeti elfogódottság után hirtelen elemébe lendült, és előbb hosszan értekezett a falon lógó szocreál festményről, ami egy vasútállomást ábrázolt, majd a laptopjához ülve Youtube-zeneszámokat kezdett vetíteni. Kiderült, hogy a 61 éves Rasimban az azeri rockzene atyját tisztelhetjük, aki a ma már felettébb mókásan ható felvételeken vastag keretes szemüvegben, báránybőr kucsmában a helyi népi hangszer, a tar elektronikus verzióját pengetve dalolt, többek között az első azeri rock’n’roll-számot.

Csoda, ha egyöntetűen győzködtünk, ugyan jöjjön már el hozzánk… és két bögre tea meg valami zöld cukormázzal bevont sütemény mellett végül is beadta a derekát. Nagy-nagy barátságban váltunk el.