190610. Megérkezésemkor vendéglátóm, Vladimir többek között azt is említette, hogy itt van közel az Újvidéki Színház, amiről mindenki nagyon jókat mond, mert jóval progresszívebb, mint a Szerb Nemzeti Színház. Nem vagyok nagy színházba járó, de valahol el kell kezdeni a város felfedezését, és miért ne a magyar színházzal kezdjem, ha egyszer itt van az utcában.

A havi játékrend első címe alapján tudom, hogy jól döntöttem. Esterházy: Kis Magyar Pornográfia (rendezte Nikita Milivojević). Kár, hogy a cím csalóka: valójában a Javított kiadás egyfajta dramatizálásáról van szó, amelybe azonban finom, ám az összképet tekintve annál hangsúlyosabb ellenpontként a Harmonia Caelestis pozitív apaképe is bele van fésülve. Így aztán a Javított kiadás ügynöksztorija, ha a háttérbe nem is szorul, jóval árnyaltabban tárul fel a néző előtt. Ez a megoldás egyébként érzelmi hullámvasutazásra is invitálja a nézőt: a narrátorral/Esterházyval (Sirmer Zoltán) együtt nekünk is elszorul a torkunk a rádöbbenés szomorúságától, máskor nevethetnékünk támad, vagy minket is elönt a szégyen, kínosan feszengünk, és így tovább. Abba most nem mennék bele, ez mennyire Esterházy és mennyire a rendező és a társulat erénye, az bizonyos, hogy mindannyiuknak van hozzá köze.

Mindez puritán, ám annál markánsabb eszközkészlettel jelenik meg a színen. A díszlet legfontosabb része a három – egy mini, egy normál és egy óriás méretű – hivatali íróasztal. Ezeknél látva az apát (Balázs Áron) vagy a narrátort primer módon válnak megérthetővé az alá- és fölérendeltségi viszonyok, a munkának való kiszolgáltatottság (legyen szó jelentésgyártásról, levéltárazásról vagy a nagy sikerű HC dedikálásáról, amit megkeserítenek az apáról megtudott új információk). Egy másik hatásos elem az írógépek használata, amelyek hol kaotikus, hol ritmizált, hol katatón kattogásukkal stimulálják a nézőket, és veszik ki így a részüket a jelentésalkotásból. Az írógépes jelenetsor egyébként csak a jéghegy csúcsa: a társulat mindenkor összehangoltan, jól koreografáltan mozog – legyen szó a díszletek mozgatásáról vagy a rendszer éppen ügynökjelentések révén működtetett halálgyárát szimbolizáló körforgásról, egyfajta haláltáncról: egyikük megáll, szembefordul a következővel, a következő lelövi, ő a padlóra esik, arrébb gurul, feláll, beáll a sor végére, a következő a helyére áll, szembefordul gyilkosával, és így tovább.

Talán még megjegyezhetem: látva, hogy mik szerepelnek még a havi játékrendben, sejteni véltem nagy előítéletesen, hogy mire kíváncsi a szerb és mire a magyar közönség. Csak félig jött be. Meglepetésemre a 70-80 emberből (a jegypénztárnál félfüllel elkapott adat, ennyien voltunk kíváncsiak az Esterházy-darabra, ami nagyjából teltházat jelentett a színpadra behelyezett lelátószerű nézőtéren) becslésem szerint kétharmada, talán háromnegyede is szerb volt, ami kissé meglepett.

190613. A legrosszabbkor lépek utcára, délidőben, de nincs más választásom, meg kell látogatnom Vladimirt az irodájában. Úgy döntök, ha már így alakul, elmegyek a Duna-park felé, és megnézem a Vajdasági Kortárs Képzőművészeti Múzeum kiállításait is.

Odaérve kissé félszegen méregetem az épületet, mivel az oldalában tank parkol és ágyúk sorakoznak, de a homlokzati molinók bátorítására belépek. Se pénztárt, se portást nem találok, de szerencsére egy homokszőke fickó és egy teremőr útba igazít, utóbbitól azt is megtudom, hogy ez egyben hadtörténeti múzeum is.

Kevin Jerome Everson The Abstract Ideal (Az absztrakt eszmény) című videoinstallációkból álló kiállítását nézem meg először. Bár értem a jelentőségét, nem mondanám különösebben emlékezetesnek, a nyolc óra hosszú, az amerikai gyárakban, szerelőüzemekben dolgozó afroamerikai és ázsiai munkásokról forgatott dokumentumfilmjébe öt percre belenézve annyit azért felírok, hogy „a szétszerelés aprólékos művészete”, talán a művész dekonstrukciós eljárásából is megragad valamicskét.

Átmegyek Szabó Benke Róbert kiállítására: Gentle Strategies of Resistance, vagyis az ellenállás gyengéd(?), szelíd(?) stratégiái. Először a kiállított művek nagy részében témává tett homoszexualitás, transzszexualitás, genderkérdések hangsúlyossága nyilvánvaló. A kiállítást utólag végiggondolva látszik csak egyértelműnek, miként gravitál az összes mű a címhez: így például a díner fölé akasztott mázas tányéron a magyar nyelvű házi áldás a vajdasági otthonban, avagy az underground szcénában megélt fiatalkori kalandok fotódokumentumai (például a haj taréjba nyírásáról). Vagy a kedvencem, amely a legfrissebb munka, a Most (2017): egy videó, amelyen az alkotó a lichthofban szertartásosan megmetszi, majd a metszés után meglocsolja a majdnem teljesen elszáradt szobanövényét, egyetlen ágat hagy meg, amely még hajt, a tévé előtt, amelyen a vetítés megy, ott van kiállítva a növény, amely abból az egy ágból ismét nagyra nőtt, szép zöld levélzetben pompázik. Az csak a hab a tortán, amikor a vetítést nézve, aztán az (erősen sminkelt) önarcképeket alaposabban újra megvizsgálva rájövök, hogy a homokszőke fickó, aki a földszinten nagyon ajánlotta, hogy megnézzem a kiállítást, nem más volt, mint maga a művész. Sajnos kifelé menet már nem találom ott.

190616. Végre sikerül helyi irodalmárral találkoznom: összekötnek Stevan Bradićtyal. A Café Izba nevű helyen találkozunk. Bár a belvárosban van, cégér híján nehezen találom meg. Ez meglep, mivel a belvárost uraló utcára kiülős, kvázi kerthelyiséges műintézményre számítok. Egy sorház kapualjába kell belépnem, és annak belső udvarába jutva a fénykorát élő pécsi Zöldhöz, illetve a Ti-Ti-Tához hasonló romkocsmába jutok. Stevan említi is, hogy ez az alternatív művészszcéna kedvelt helye.

Miután két körben sem sikerül fröccsöt szereznem, csupán bort és ásványvizet (olyan pohárban, amelyben magamnak sem igazán tudom összeönteni), Stevan jó Vergiliusként a belváros bejárására invitál. Tulajdonképpen nem nagyon járunk olyan környéken, ahol addig ne fordultam volna meg, Stevan kommentárjaival azonban jobban látom a várost.

A belváros épületei hangsúlyosan a monarchia korának neobarokk, szecessziós jegyeit viselik. Ebben nagyon hasonlít Pécsre (legtöbbször a Ferencesek utcája jut eszembe), ám mivel az eltérő domborzati viszonyok miatt itt az utcák java széles, hosszú és egyenes, az egészet hűvösebbnek, idegenebbnek találom, hiányolom a zegzugosságot. Bár magával a belváros történelmi építészetével természetesen nincs gondom, az mégis elgondolkodtat arról, miként és meddig lehet őrizni egy városképet, amikor hasonló, utánzó, historizáló stílben, újabban épült házakat látok.

A sugárutakat ugyanakkor a huszadik századi modernista épületek uralják, ám a szocreál helyett a fennköltebb, nagy levegőjű jugoszláv brutalizmus nyomai felismerhetők. Ennek kapcsán Stevant a köztéri szobrokról kérdezem: mindenütt a történelem nagy férfiúinak szobrait látni (királyét, nemzetvezetőét, politikusét). Ezekből inkább a nacionalista (kultúr)politika süt, nem a művészeti vízió. Azt mondja, ennek a helyzetnek két oka van: az egyik, hogy Újvidék ’60-as, ’70-es évekbeli fejlődése nyomán úgy alakult, hogy az akkor épülő városrészekben koncentrálódnak a kortárs művészet köztéri alkotásai, a másik ok viszont politikai, a belváros arculata – elmondása szerint – hűen tükrözi az uralkodó művészet- és emlékezetpolitikát (amely kísértetiesen hasonlít a magyarra, teszem hozzá). Egyetlen kivételt azért egyik sétám során találok: egy szökőkúton álló szobrot, Jovan Soldatović Három alak című munkáját (1964), amelyet a Duna-park közelében fotózok le.