Tübingen az európai kultúra középpontjaihoz viszonyítva kisváros: nincsenek olyan világszerte ismert jelképei, mint például Berlinben a tévétorony, s az ide érkezőt nem ragadja el a vonatról lekászálódva a multikulturális forgatag meg a metróhuzat. Ahogyan azonban szeretném hinni, hogy otthon sem csak Budapest létezik (bár aggódom a gondolatban felmerülő ’de igen’-ek miatt), úgy annak a híve vagyok, hogy Németország sem csak Berlinből áll.

Tübingen a virágos korlátoknak támasztott biciklik városa, és leginkább a történelmére épít. A történelemnek pedig fontos része az egyetem: az Eberhard Karls Universität 1477-es alapítású, ma pedig az egyetem majdhogynem a város szinonimájaként fogható fel – ezt nem én mondom, hanem az itteniek. Még egy kis útikalauz-zsargon: a város a német romantika bölcsője, s mint ilyen, a germanisták kedvelt helye. A 19. századból olyan legendáknak örvendezhetünk, mint például a ma is oktatási intézményként működő Evangelischer Stift történetének az az epizódja, amikor az épület egyik kollégiumi szobájában a fiatal Schelling, Hegel és Hölderlin éjszakánként titokban, a paplan alatt – Kantot olvasott. Nem hivatalos forrásokból lehet tudni azt is, melyik volt Hegel kedvenc kocsmája a belvárosban.

Hölderlin a tanulóévek után életének jelentős részét töltötte Tübingenben: egykori lakóhelye, ahol utolsó harminchat évét leélte, s melyet akkor még valószínűleg nem Hölderlinturmnak hívtak, ma múzeum.

Van valami végtelenül szimpatikus abban, ha egy város a saját múltjából építkezve olyan rendezvényeket hoz létre, amelyeket sehol máshol nem lehet elképzelni. Egy őszi vasárnap délelőtt például a Neckar folyón csónakázva megzenésített Hölderlin-verseket hallgatni gitárkísérettel: az ilyesmi egyszerre provinciálisan abszurd és szeretnivalóan bájos. Ami viszont a csónakázást illeti, pontosítanék: az ún. Stocherkahnról van szó, Tübingen egyik attribútumáról: körülbelül húsz férőhelyes, csónakszerű vízi alkalmatosságról, háttámlás ülésekkel.

A városban természeten megfordult Goethe is. Szeretem a németek Goethe-kultuszát: egyszerre van meg benne a költőóriás tisztelete és az irónia – méghozzá nem néhány mókáskedvű renitens rendbontásaként elkönyvelve, hanem kanonizáltan. Nemcsak Weimarban kaphatunk Goethe-szuveníreket – mint amilyen például a goethei ott-tartózkodást minden német városban kötelezően megörökítő emléktáblák paródiájaként gyártott, tetszés szerinti helyre kiakasztható kis táblák, melyek nagy betűkkel hirdetik: „Hier war Goethe”, míg alatta a kisebb betűk szerényen egészítenek ki: „nie”. Tübingennek is megvan a maga Goethéje. A belvárosi házon, amely Goethe párnapos ottlétével hívja fel magára a figyelmet, az emléktáblán kívül az egyik ablak alatt a „Hier kotzte Goethe” (Itt hányt Goethe) felirat is olvasható.

A 20. századi hírességek közül Hermann Hessét említeném: az író négy évig volt egy tübingeni könyvkereskedés tanonca, s a hely ma is könyvesbolt. Pár hónapja nyílt meg a Hesse Kabinett, vagyis megtekinthető az a korabeli viszonyokat restauráló hátsó helyiség, ahol Hesse inaskodott. 

Tübingenben a kultúra tehát nagyrészt a történelem életben tartása: nem jön szembe mindennap egy új és izgalmas képzőművészeti kiállítás, de cserébe a nagyvárosokra jellemző sok ízléstelen és giccses turistakacat sem. Gyönyörű viszont a belváros a sok régi Fachwerkhaus-zal, a lépcsőkkel összekötött meredek utcákkal és a folyóparti sétánnyal – a macskakövek romantikájáról már nem írok, pontosan érzékelem a kisvárosok giccsveszélyét is.

Egy kisvárosban kevesebben számítanak arra, hogy idegen vagy. Boltban vagy az utcán azzal játszom, hogy próbálom magam minél tovább németnek álcázni – nyilván jobb esélyekkel indulok, mint egy koreai erasmusos, mégis reménytelen. Bevásárlásnál a pénztárosnő kedves „schönen Tag noch” kívánságára rávágott „gleichfalls” talán belefér még (előre készülök minden egyes alkalommal, hogy természetesnek hasson, gyors reakcióidő, vidám hangsúly), de ha a könyvtárból kérek ki egy könyvet, menthetetlenül lebuktam.

A végén álljon itt Tübingen legtipikusabb képe: a Schokoladenseite. Így mondják a németek: a csokoládéoldal általános megnevezése egy dolog előnyösebb, szebb oldalának. Tübingennek ez a legszebb oldala, a képeslap-alapanyag: ahogyan a Neckar folyó vizén tükröződik a Hölderlinturm és a környező épületek. A Schokoladenseite kevesek kultuszhelye, nem a berlini tévétorony, számomra mindenesetre fontos. Tévétoronyból meg úgyis meglesz majd hamarosan a pécsi, az otthonos.