Először megrémülsz. Csak állsz a zebránál, merre szabad nézni. A vélt volánnál senki sem ül. Még az aszfalt is más. Valahogy repedezettebb, mint kátyús. Persze a legolcsóbb hostelben foglalsz szállást, 1 szoba, 15 négyzetméter, 15 ágy, 14 vadidegen, 1 reggeli, 3 lekváros kenyér. A falakat összetartó acélrudakba minden reggel bevered a fejed, nem tudod megszokni a háromemeletes ágy felső szintjét. Ugyanúgy, ahogy az ízeket, az esőket, a teákat, a tömeget, a pénznemet. A kerekded idomú, halovány tekintetű, vizes bokájú, zsibbadt homlokú angol nőket. Méltatlankodsz, károgsz, ciccegsz, fejet csóválsz, fohászkodsz, átkozódsz (persze csak sunyiban, magyarul). Ráadásul az északkeleti városrészekben minden közel-keleti gyorsétteremnél összerezzensz, mert fényorgonál rád a felirat: HALAL. Még jó, hogy megrémülsz.

Majd megpróbálod. Lelépsz az útra, ahogy mindenki más, később már a piros lámpát is megkockáztatod. Megveregeted a vállad: megy ez. (A biztonság kedvéért azért persze mindkét irányba lesel.) Bemész a kajáldába, gyorsétterem, fél óra és kész, nem baj, felajánlja az arab pénztáros, hozz sört a boltból, idd meg itt, míg vársz. Ez is megy. Bátorkodsz megkérdezni a HALAL szó jelentését, a fehér fogak közül ez pörög ki: muzulmán kóser. Kacsint.

Egy középkorú, hatalmas mosolytól gyűrött arcú fekete hölgy kihozza az eszpresszót, ami kapucsínó lett. (Nem hitted, hogy van annyi szín összesen, mint amennyit a ruháján felfedezel.) Mondod, nem ezt kérted, ő múlhatatlan vigyorával közli, négy éve így csinálja az eszpresszót. Megköszönöd, szürcsölöd. Finom?, bólogatsz. Keskeny a terasz, kutyák és babakocsik engedik egymást előre, hogy elférjenek a járdán. Szemben kicsi előkertes házak, téglából az összes, a kukák körül tornyosodik a szemét. Látod magadat az egyik tetőtéri ablakban, onnan pont rálátsz oda, ahol épp vagy. Megzavarnak, nyolc rohamrendőr száll ki egy furgonból, a házhoz sétálnak. Először csengőnyomogatás, majd dörömbölés, épphogy emelt hang, nehogy zavarjanak valakit így reggel. Sajnálkozva néznek egymásra, mert nem nyílik az ajtó. Az egyik visszabattyog a furgonhoz, elővesz egy ajtótörőt, negyed óráig ki sem jönnek. Feszülten vársz, nézed, hátha megmozdul egy függöny, esetleg a szomszédoktól elcsíphetsz egy-egy mondatot. Drog, adócsalás, fegyveres rablás, túszok? Nem leszel okosabb, mindenki nyugodt körülötted, megszokott ez így reggel nyolc-tizennégykor. Kijönnek, nem találtak otthon senkit. De nem ülnek vissza a kocsiba, inkább átjönnek a kávézóba, csak úgy golyóállóban. Kérik a teát, a kávét, leülnek melléd, csak hallod, hogy viccelődnek, nevetnek, mert rájuk nézni nem mersz. Aztán amikor bemész fizetni, észreveszed, hogy óvatosan félretolva (nehogy átessen rajta valaki), a bejárat jobb oldalán letették az ajtótörőt, nehéz azt hurcolni, amíg az ember rendel meg fizet, megvárja őket.

Aztán belejössz. Szembejön az utcán egy narancssárga bőrű nő. Először sokkol, utánanézel hitetlenül, legközelebb már, mint a többiek, észre sem veszed. Itt mindenki megbocsát, minden meg van bocsátva. A hangszerboltos forma úgy tűnik, ha nem is a Led Zeppelin tagja, de mindenképp az akar lenni: trapézgatya, frufru, veszkó csizma. Lelök egy megfizethetetlen szintetizátort a polcról. Csak felhúzza a vállát, mosolyog, a főnök is megbocsát.

Végül hagyod inkább. Nem pakolsz be minden reggel két pulóvert, esőkabátot, esernyőt, váltás zoknit, hidegélelmet. Elkezdesz bízni a városban. Bemész egy ruhaboltba, hat perc alatt tudatosul, női. Megfogod a hasonlóan elveszett, hasonlóan külföldi srác kezét, kimész. Így már észre sem vesznek, meg vagy bocsátva. Ettől te is megbocsátasz. Az ízetlen ízeket, a forgalmas forgalmat, a drága pénzeket, a napi rutinos esőket, a keserű teákat és a nőket. A hibájukat magadban keresed, miért nem vagy angol. Ez itt London, Bébi. Van még kérdésed?