Az első napokban nem tudom eldönteni, hogy Pittsburgh nagyváros vagy kisváros. Eleinte azt gondolom, ez csak az amerikai arányokra nehezen átálló európai szemem bizonytalansága. A látkép nagyvárosiasan impozáns a három folyóval, a rengeteg híddal, a felhőkarcolókkal, az emeletes autópályákkal. A hotel kisbuszának sofőrje elégedetten büszkélkedik a látvánnyal, miközben visz a központ felé. Paulie-val – mint minden amerikaival – nagyon könnyű összehaverkodni, érdeklődésemet látva minden reggel maga mellé ültet a kocsiban. Közelről viszont kisvárosnak tűnik Pennsylvania második legnagyobb települése. Amikor kiszállok, és Paulie otthagy, kiderül, hogy a felhőkarcolók tövében alig van forgalom, kevés az ember, az utcák tiszták, a múzeumok üresek. Húsz percig fotózom a várost az Andy Warhol hídról (ez kb. olyan furán hangzik, mint otthon a József Attila lakótelep), ez idő alatt az egyetlen jármű, amely áthalad rajta, egy kicsi, piros veterán autóbusz.

Sok az elhagyott épület. Egyes neighbourhoodokban teljes utcák állnak üresen, de a Downtown-ban is (pittsburghiül: ’dáádán’) látni tízemeletes történelmi háztömböt befóliázott ablakokkal. Miután rááll a szemem, kiderül, hogy nem sok, hanem rengeteg az üres ingatlan, csak vigyáznak az utcaképre, a homlokzatokat nem hagyják lepusztulni. Bolt, fodrászat, mosoda a földszinten, de a felette lévő emeletek üresek. Van külváros, ahol a látszat óvására sem futja. A Hill District igazi, elszomorító gettó, düledező, koszos házakkal, sokgyerekes, szegény fekete nőkkel, fogatlan, beesett szemű junkiekkal. A Youtube-on találni „urban jungle” videókat, amelyekben a fiatalok néhai ötcsillagos hotelbe, gyárcsarnokba, vidámparkba, kibelezett bevásárlóközpontba törnek be, a nagytemplom tócsás, üvegszilánkos padlóján táncolnak.

A válasz tehát egyszerű: Pittsburgh nagyváros volt, de összezsugorodott, és a nagyváros váza, mint túlméretes kabát, megmaradt. Emily King útikönyve azt írja, hogy az 1950-es években még 677 ezer lakosból mára 304 ezer maradt. Döbbenetes mértékű fogyás, miközben az amerikai összpopuláció persze rohamosan nőtt. Tudjuk, hasonló görbék rajzolhatók a rozsdaövezet többi hajdani ipari központjáról (Buffalo, Cleveland, Chicago, Detroit, Toledo stb.). A nagy északi gyárvárosok a katasztrofális mértékben környezetpusztító ipari fénykoruk után rosszul jöttek ki az ismétlődő gazdasági válságokból. A felívelő szakaszban munkaerőigényüket milliószámra kelet-európai, köztük magyar bevándorlók elégítették ki. Úgy történhetett, mint Fritz Lang Metropolisában: parasztarcú, delejezett munkások hosszú menetoszlopban masíroznak az acélkohó Moloch-szájába, hogy az eleméssze őket. Lengyelek, ukránok, magyarok, szlovákok. Andy Warhol papáját még úgy hívták, Ondrej Warhola. A gyárak munkavédelmi üzenetei hat-nyolc nyelven, köztük magyarul vannak kiírva. Nem véletlenül lakott Oravecz Imre trilógiájának „amerikázó” Árvai családja sokáig az ohióbeli Toledóban, és nem véletlenül hívták Clevelandet a két világháború között úgy, mint ma Londont: „Pest után a második legnagyobb magyar város”.

A pittsburghiek visszafogott lelkesedéssel fogadják, amit innen-onnan összeszedek a városukról. Paulie például pontosan az a józan, evilági gondolkodású pittsburghi, akire Emily King felkészített. Csak legyint, hogy ne károgjak, Pittsburgh (ahogy ő ejti: ’pixbőg’) csodálatosan fejlődik, nézzek körül. Na tessék, mondja, amikor kiderül, hogy a British Airways közvetlen járata hozott Londonból, ilyen nem volt korábban. Teli van a város élvonalbeli kórházakkal, high-tech cégekkel, a Google is nyitott itt központot, és bajnok a baseballcsapat. Mi kell még? Épp a Monongahela River fölött, a magas rakparton húzunk, szép sárga hidak és üvegfalú felhőkarcolók között, hát jó: hiszek neki.

Másnap reggel Paulie azzal fogad, hogy ma a busz tetején utazom, a menetszél majd megfésül. A csipkelődés a csapzott hajamnak szól, aztán az anyósülésre tessékel. A város híres focicsapatának (Steelers) esti meccsét ajánlgatja, de nálam sajnos hiába próbálkozik amerikai focival. Inkább az Andy Warhol Múzeumhoz vitetem magam, erről meg neki lenne meg a véleménye, elnyúlt arccal hümmög. „He was before his times”, „megelőzte korát” mondja óvatosan Paulie. Ez a legtöbb, amit az udvariasság kicsikar belőle erről a témáról. Warhol ősz parókáját mégiscsak szóvá teszi. Paulie hajviselet terén, úgy látom, erősen hagyománytisztelő. Aztán afféle „józan pittsburghi”-ként ezzel zárja le a témát: tudtam-e, hogy Warhol rokonai azóta is csirkét tenyésztenek, itt, a város mellett? Kezdem érteni, miért ment el innen New Yorkba, mondanám, de inkább csak mosolygok és a sportra terelem a szót.

A Warhol Múzeumról külön cikket kellene írni, megérdemelné. A lényeg egy mondatban a következő: Pittsburghben, ahol százhatvan évig minden a termelés optimalizálásáról szólt, jobban érti az ember, hogy a város nagy művésze miért a sokszorosító- és a reklámgrafikát választotta fő kifejezési formájának. A következő kiállítás a ketchup-gyáros Heinz várostörténeti múzeuma, ahol szerencsére nemcsak leveskonzervekkel és szójaszószokkal találkozom, hanem drámai adatokat tudok meg Pittsburgh nagyságáról és hanyatlásáról. Nehéz elhinni: a negyvenes években állítólag a város egymaga több acélt termelt, mint Németország és Japán együtt. A háború után jött a válság, több hullámban. Az acélgyárak bezártak, körülbelül százezer munkást eresztettek szélnek. 1950-ben Pittsburgh a 12. legnagyobb amerikai város volt, 2016-ban viszont csak hatvanötödik.

Mégis, hova tűnt ez a sok ember? Jó öreg Paulie vendégbarátságát nem akarom már próbára tenni újabb kérdéseimmel. Szerencsére megismerkedem az egyetemen Peggel, aki másodgenerációs magyar, és ahogy ez lenni szokott, percek alatt kiderül, hogy vannak közös ismerőseink Pécsen. Peggel óriási szerencsém van, végtelenül kedves, elvisz egy hamisítatlan steak house-ba, ráadásul évtizedeken keresztül az volt a munkája, hogy külföldi diákokat kalauzolt Pittsburghben. Elmondja, hogy környezetvédelmi aktivista, így végre lelkiismeret-furdalás nélkül tehetem fel neki a „Füstös város” múltjára vonatkozó kényes kérdéseimet. Elképzelni sem tudom, milyen volt a levegő az acélművek idején, meséli Peg. Nappal is égtek az utcalámpák és az autók fényszórói, mert nem lehetett látni a füsttől. Reggel le kellett söpörni a szélvédőről a kormot, hogy kiláss. Itt volt a legmagasabb a halálos tüdőbetegségek száma az USA-ban. A folyókban nem lehetett úszni, annyira mérgezők voltak. Ha kiöntöttek, a Downtown ivóvizét is beszennyezték, úgyhogy ott álltak combig a vízben, de nem volt mit inni.

Peg mutatja meg a könyvtárat is, ahol a következő barátomat szerzem. A könyvtárosnő, amikor meglát minket az ajtóban, türelmetlenül, alig visszafojtható lelkesedéssel várja, hogy végre odaérjünk a pultjához, hogy segíthessen nekünk. Akármit kérek tőle, segítőkészsége nem meríthető ki, másnap már annyira otthon érzem magam, hogy szórakozottan magyarul köszönök el tőle. A könyvtárban a Hill District – az első nap látott gettó – múltját bújva találkozom a történelmi fotóval: óriásplakáton hirdetik, hogy „No redevelopment beyond this point”. A városfejlesztők az ötvenes években a Hill District egyharmadára építettek egy stadiont, a nagyrészt afroamerikai lakosság kitelepítése árán. Úgyhogy ők köszönik szépen, nem is kérnek több fejlesztést, erről szólt a plakát. Az ötvenes-hatvanas években vagyunk, Malcolm X, Martin Luther King, a Fekete Párducok és a Black Arts Movement Amerikájában, és az ipari válság Pittsburghben is etnikai konfliktussá élesedett. Ennek a negyednek lett Amerika-szerte elismert drámaírója August Wilson (a Hill Districtben játszódó Kerítések szerzője), akit korábban nem ismertem, és sajnos a róla elnevezett, afroamerikai kulturális központ sem volt most látogatható.

Este, hazafelé gyalog megyek át Oaklanden, az egyetemvároson. Negyven percig baktatok egyetemi épületek – könyvtárak, sportpályák, kutatóközpontok és kollégiumok – között, pedig Pittsburgh hét egyeteméből „csupán” három van itt. A campus tehát akkora, mint Kecskemét vagy Szekszárd városközpontja. A parkos főteret a Cathedral of Learning uralja. Először furcsállom a nevet, aztán kiderül, hogy nem túlzás, a Lomonoszov Egyetem után ez a legmagasabb oktatási épület a világon. Kívülről kicsit Gotham City, belülről pedig a Hogwarts csarnokára emlékeztet, csak itt nem baglyok repkednek az épület körül, hanem Erie és Dorothy, a 16 éve itt fészkelő vándorsólyom-pár. Olyan országból jövök, amelyben szisztematikusan korlátozzák az egyetemek és az Akadémia lehetőségeit, úgyhogy tetszik, hogy itt kultusza, sőt égig érő katedrálisa van a tudásnak. Oaklandben van egyébként a már itthon is ismert, zseniális Michael Chabon Pittsburgh Mysteries című regényének legendás épülete, a Felhőgyár. Az egyetem régi hőközpontja magába sűríti a város lényegét: a kéményfüstöt, az egyetemet és az ipartörténeti furcsaságot.

Oaklandben nekem a Carnegie múzeumok tömbje a legnagyobb meglepetés: a művészeti, a természettudományi múzeum és a könyvtár. A képtár akármelyik nyugat-európai nagyvárosban versenyképes lenne. A filantróp acélbárónak, Andrew Carnegie-nek köszönhető gyűjtemény a teljes európai festészeti kánont felvonultatja. Oakland nyüzsgő városrész, a negyedben valóban modern, vonzó nagyváros Pittsburgh. Különböző bőrszínű és nemzetiségű fiatalok egyetemi egyenpólókban piknikeznek a múzeumparkban, koreográfiát próbálnak a füvön, sálat kötnek a Carnegie Múzeum brontoszauruszának nyakába, tanulnak a „Hogwarts”-csarnokban vagy az étterem-utca kávézóiban. Az élhetetlen, pusztító acélipari központ helyén így építettek fel egy kutatásra, egyetemre, klinikákra, kultúrára alapozott várost. „Pittsburgh Renaissance”, ők így mondják. Jó látni, hogy ilyen is van a világon.