Amióta a februárban esedékes Forma-1-es tesztekre járok, még sosem volt ennyire markáns a katalán öntudat jelenléte, gyakorlatilag mindenütt. És érdekes módon talán épp azért nem, mert a korábbi alkalmakkor Barcelonában volt a szállás, és az idő nagy részét is ott töltöttem, amikor nem voltam kint a versenypályán. Barcelona pedig akármennyire is Katalónia fővárosa, vagyis azt gondolhatjuk, sőt tudjuk, hogy „minden itt történik”, mégiscsak multikulti metropolisz, ahol minden irányzat és eszme feloldódik egymásban. Ráadásul azokon a kiemelt helyeken, ahol a külföldi látogató forgolódik, nem az aktuálpolitika tolakodik előtérbe, mert vélhetőleg az orosz, kínai, japán és amerikai turistaseregeket inkább érdekli a Sagrada Familia vagy a Güell-park, mint az, hogy miképp is áll a katalán nemzeti ügy.

Vidéken más a helyzet, legalábbis felületes szemlélőként úgy tűnik. Egy biztos, érdemes Barcelonán kívül is csatangolni kicsit, mert akad látnivaló bőven.

A turistáskodáshoz persze kell némi szerencse és improvizációs képesség. A még otthon kinézett első (nem Forma-1-es) úticél Manresa volt, és a kellemes február délelőtti verőfényben oda igyekeztünk, amikor egy táblán feltűnt Montserrat neve. Előbb gyorsan elmeséltem hajdani „találkozásomat” Montserrat Caballé operaénekesnővel, ami annyiból állt, hogy mivel az 1996-os, a rendszerváltás után első ízben megrendezett Operabál sztárvendégeként érkezett hozzánk, ott ücsörögtem az első sorban a Hiltonban rendezett sajtótájékoztatón.

De aztán csak előkerült a Wikipédia, és nem kellett sok győzködés, hogy máris letérjünk Montserrat felé: elvégre egy ezer éve alapított, természetesen bencés kolostorról van szó. Viszont Napóleon szinte porig romboltatta valamiért, úgyhogy újjá kellett építeni, ami éppenséggel sikerült, de mégis érződik, hogy a falak alig 150-200 évesek.

Cserébe van egy 1307 óta működő fiúkórusa: az Escolania a legrégebbi Európában. (Az már csak ennek a bűnös világnak a vétke, hogy néhány keresetlen mondat erejéig szinte azonnal arról kerül szó, hogy szegény énekes fiúcskák vajon milyen útravalót kaptak az atyáktól ennyi évszázadon át...)

Elképesztő csipkézettségű hegyre kapaszkodunk fel, ami nem olyan, mint, mondjuk, az Alpok, hanem mintha egy sakktáblát toltak volna a hegygerincre, és a sakkfigurák sorakoznának ott fent, még viszonylag a játszma elején, de már nem az eredeti helyükön.

A fő baj, mint minden turistaattrakcióvá előlépő hely esetében: a kolostori csöndet, elvonultságot még nyomokban sem lehet felfedezni a hordákban vonuló, kíváncsi, tételezzük fel, hogy kultúrára szomjas népségtől. Hirtelen arra gondolok: 1307-ben is volt február 17-e, volt délelőtt fél 12, és a kórus tán ugyanígy énekelt. És nem járt itt egy lélek sem a szerzeteseken, egy-két falubélin és esetleg kósza zarándokon kívül.

Most meg? A mobillal voltaképp vaktában fényképezgető internacionális tömegen túl mindaz, amit ez az életforma kitermelt: tucatnyi szuvenírbolt, ahol a nyilván Kínában gyártott hűtőmágnestől a legkülönbözőbb méretű Szent Szűzig minden (is) kapható. Meg a kézműves sátrak a helybéli ilyen-olyan specialitásokkal, a fűszerekbe hempergetett kecskesajtoktól a különlegesen kandírozott napraforgómagig (lásd még: katalán szotyola). Mivel kis tányérkákba raknak ki kóstolót, eléggé el nem ítélhető módon a sátorsoron félig megebédelünk, így állunk tovább. Lefelé menet csak bámulunk, hogy a kocsioszlop, ami érkezésünkkor, két órával korábban nem volt hosszabb tíz-tizenkét autónál, most sok-sok kanyaron át várakozik – hol fognak ezek parkolni? De ez már tényleg nem a mi bajunk, talán a Szűzanya ebben is segít.

Igazából a közeli Manresába érkezvén figyeltünk fel először a középkori híd legnagyobb íve alá felfüggesztett óriási sárga szalagra. Hogy az mi a csuda is? Valamiféle fesztivál logója (mert lóg), netán a város jelképe?

És itt, ezen a voltaképp isten háta mögötti kis helyen látjuk, hogy minden, némi képzavarral élve, sárga szalagban úszik. A vasárnap délutáni sziesztát követően (vagy esetleg helyett) a városka él, zsibong. A főtéren a kellemes napsütésben tömve az egymást érő néhány kávézó; mint egy hatvanas évekbeli olasz filmben, kizárólag napszemüvegben feszítő ifjak cseverésznek, és nézik azt a pár fiúcskát, akik a tér közepén lelkesen kurjongatva rúgnak egy labdát, minden bizonnyal arra gyúrva, hogy a Barca kölyök-menedzsere is erre jár esetleg, és meglátja bennük a jövendő fociistent.

És itt vesszük észre, hogy a büszkén lengő katalán zászlók (sárga-piros csíkok, és egy kék háromszögben a fehér csillag) mellett gyakorlatilag mindenütt ott díszlik a sárga szalag. A házakra festve, a villanyoszlopokra aggatva, a boltok kirakatában, kilincsén. A katalán függetlenséget szimbolizáló szalagokat 2018-ban kezdték használni, és mint kiderült, naná, hogy akadtak brigádok, akiket „valakik” azzal bíztak meg, szedjék le őket – ebből kerekedett is néhány heveny verekedés, csakhogy aztán maga a rendőrség jelezte: a szalagok leszedése a szólásszabadság megsértése… Ilyen is van!

Úgyhogy burjánzanak, és a legfőbb dekor-elemmé léptek elő.

Lehet, hogy nem a megfelelő személyeket szólítottam meg a témát illetően, de sárga szalag ide vagy oda, nagyon vehemens szakadárokkal nem találkoztam. Miriam, a Forma-1-es pálya sajtófőnöke felettébb diplomatikusan csak annyit mondott, hogy neki egy a fontos: legyen békesség és jólét (mondjuk, ez kapásból két dolog már). A B&B Hotel recepciósa pedig azzal hárított, örül, hogy van munkája, neki ennyi elég, mert tudja, hogy lent délen, Andalúziában a hozzá hasonló korú fiatalok körében 60–70 százalékos a munkanélküliség. Ez persze a függetlenségre vonatkozólag nyomokban még tartalmaz utalást, de mit lehet tenni.

A Forma-1-es teszt viszonylag hektikus és főképp zajos gyakorlata közben kifejezetten nyugtató a katalán városkák álmos csöndje. Manresa, Girona és Terrassa mind olyan helyek, ahol fene sok látnivaló nincs: csak egy-egy kora gótikus katedrális kerengővel, kék-fehér mintázatú csempével kirakott kávézó, ja, még egy katedrális, sikátorok, és elképesztő sonkahegyeket kínáló békebeli hentesüzletek. Tökéletes helyek a céltalan lődörgésre az irigylésre méltó kék ég alatt – de hát kitől is irigyelnénk, hiszen itt vagyunk!

Vagyis, már megyünk haza, négy nap hamarabb elrepül, mint mi magunk. Az jut eszembe, otthon nekem is van egy Kata lányom – sárga szalagot nem szokott hordani, de így vagy úgy, egykettőre független lesz tőlem.

És – caramba! – nem örülök neki!