(Nikinek)

Évek óta rendszeresen visszajárok Szlovéniába, s hosszan sorolhatnám, mi az oka ennek a szimpátiának. Imádom a nyugodt tempójú, mégis színes, izgalmas fővárost, Ljubljanát, de tetszenek az olyan nagy hagyományú, jelentős kulturális élettel rendelkező települések is, mint Maribor vagy Ptuj. A természet szépségéről ódákat lehetne zengeni, a Bledi-tó vagy újabban Bohinj népszerű úti célnak számít, ahogy a Júliai-Alpok hegycsúcsai, a világhírű barlangok vagy a tengerpart apró gyöngyszemei, Piran, Portorož és Izola is. De autózhatunk bármerre Szlovéniában, csodálatos helyekbe botlunk. Például: a Száva partján végigcsorogni Ljubljana és Krško között, a vadregényes erdők, meredek sziklafalak, takaros kis falvak, fenyőerdők és az erdőbe rejtett munkás-kaszárnyák látványa megfizethetetlen élmény. Arról nem is beszélve, hogy Trbovljénél (innen indult a Laibach) az utazó váratlanul belefut egy gigantikus gyárkéménybe, amelyről később megtudhatja, hogy az a maga 362 méterével Európa legmagasabb ipari kéménye. A sokadik égbe magasodó templomtorony láttán pedig utólag azon sem csodálkozik, hogy Szlovéniában az egyik legmagasabb az egy főre eső egyházi épületek száma (közel 3000 templom, kápolna és vallási kegyhely található az országban). S ez csak egy emlékezetes, kacskaringós, az autópályát elkerülő útvonal a sok közül.

Szlovénia titka a természetesség és az emberléptékűség. Mindent áthat a természettel való együttélés harmóniája, a városok, a falvak, a mezőgazdasági területek, de talán még a gyárak is mintha a természet részei lennének (például a Savinja partján álló Laško sörgyár). Mindezt a statisztika is igazolja: az ország hatvan százalékát erdők borítják, ezzel Szlovénia a harmadik Európában. A mezőgazdasági területeknek, legelőknek és szántóknak is kultúrjelleget kölcsönöznek a kozolecek (szénaszárítók), a szlovén népi építészet jellegzetes alkotásai, amelyek megoldásai az egyszerűbb, rácsos kerítésformáktól a csűrszerű, zsúptetős formákig terjednek. A szénahárfák a „forgalomból kivonva” pihenőhelyként is tökéletesen funkcionálnak. Szlovéniában a mindennapi élet is valahogy pihentetőbbnek tűnik, túlzások nélkül, derűs nyugalomban zajlik, a fővárosban ugyanúgy, mint az egymást végeérhetetlenül követő, elszórt házakból és szűken kígyózó utak mentén álló aprócska településeken. Szlovénia nyomokban szinte minden szomszédos országból tartalmaz egy adagot. Egy csipetnyi muskátlis Magyarország, osztrák racionalitás és szervezettség már nagyobb dózisban, a tengerhez közeledve olasz-mediterrán építészeti és mentalitásbeli hatások – s persze a Balkán, elvégre az ország évtizedeken keresztül Jugoszlávia része volt.

Szlovéniában sok van, mi csodálatos, de az én szerelmem Koper. A város a görög korban az Aegida nevet viselte (ez nagyjából Kecskevárost jelent), az elnevezést a latin Capris váltotta, majd a kikötője révén megnövekedett jelentőségű települést a Caput Histriae néven illették, ennek modernkori, olasz verziója máig használatos (Capodistria – az Isztria feje). Kopert az 1900-as népszámláláskor még 92 százalékban olasz anyanyelvűek lakták, mára az arányuk két százaléknyira csökkent. A legtöbb olasz akkor hagyta el a várost, amikor az Isztria ezen részét 1954-ben Jugoszláviához csatolták. Ezzel együtt Koper máig kétnyelvű település, az utcákban teljesen természetes, hogy az emberek olaszul beszélgetnek. A történelmi belváros építészetileg gyakorlatilag ugyanolyan, mint az Isztria nagyobb, horvátországi városai (Pula, Rovinj, Poreč). A hangulatos főtéren (amelyet jelenleg is Tito térnek neveznek) egymás mellett áll a Szűz Mária Mennybemenetele Székesegyház (román stílusban épült, majd a 14. században gótikus stílusban építették át) és a velencei gótikát reprezentáló Prétori Palota. A sikátorokban az ablakok között lengedező lepedők, a macskaköveken kitámasztott robogók, az oroszlános díszítőelemek mind-mind utalnak az olasz életérzésre és a Velencei Királyság kitörölhetetlen hatására.

Koper Szlovénia ötödik legnagyobb városa, a hozzá tartozó településekkel együtt nagyjából ötvenezer lakosa van. A szlovén településszerkezetet jól jellemzi, hogy ennek a létszámnak mintegy a fele él Koperban, a többi 25 ezer ember a város közvetlen környezetében, az isztriai dombokon elterülő 104 (!) kistelepülésen oszlik el. A Szlovénia egyik leggazdagabb régiójának számító területen a mezőgazdaságnak egyre kisebb jelentősége van, de az olíva- és szőlőtermesztés hagyománya továbbra is él. Koper gazdagsága (bruttó átlagkereset: 504 ezer forint, 2015) elsősorban a növekvő turizmusból és az ország első számú kikötőjének bevételeiből ered. Koper sokáig versenytársa volt a régió többi nagy kikötőjének, de amikor a 18. században Triesztet és Rijekát szabadkereskedelmi övezetté nyilvánították, Koper elveszítette jelentőségét. A város Szlovéniához csatolása hozott változást, az ötvenes évek végén a kikötőt azonnal fejleszteni kezdték. A kikötőn átfolyó árucikkek típusa folyamatosan változott, egyvalami azonban állandó maradt: Koperen keresztül számos tengerentúli termék jutott és jut el ma is Magyarországra – a déligyümölcstől a kínai boltok árukészletén keresztül a személyautókig. A kikötő rakományáteresztő képessége már tíz évvel ezelőtt csúcsra futott, a megoldást jelentő fejlesztések viszont azóta is éles viták tárgyát képezik Szlovéniában. Idén tavasszal ismét érvénytelen népszavazást tartottak a Divača–Koper vasútvonal 27 kilométeres szakaszának bővítéséről (mint később kiderült, a kormány közpénzekből kampányolt, majd belebukott az ügybe).

Koper szerkezete olyan, mintha rajzasztalnál születtek volna a városfejlesztési tervek. (Érdemes rákeresni a városra a Google Earth-ben.) A különböző városrészek és az egyes funkciókat betöltő területek szinte hermetikusan elkülönülnek egymástól. Olajfinomító, többhektáros konténertelep, mocsaras nemzeti park a város külső részén, aztán a kikötő, a kikötő mellett munkásnegyed, plázák, bevásárlóközpontok és körforgalmak labirintusa, banknegyed, középkori városmag, a hegyoldalban elegáns elitnegyed, fölötte panelzóna – ez mind Koper. Sokarcú város, nehezen hihető, hogy a szűken vett közigazgatási határain belül nagyjából annyian élnek, mint Kazincbarcikán vagy Siófokon – inkább lüktető nagyvárosnak tűnik, elképesztő pörgéssel és forgalommal, miközben, ha akarunk, tízpercnyi autózás után idillikus, mediterrán környezetben, egy olajfaligetben vagy fenyőerdőben bújhatunk el a világ elől. És akkor még a tengerről nem is beszéltünk. A távolban kikötésre váró tankerek horgonyoznak, a mólón sirályok és horgászok figyelik a halakat, a kikötőben kisebb csónakok és nagyobb jachtok ringanak. Még strand is van. A legjobb esti program: a belváros széléről nézni a kivilágított kikötőt, ahol búgnak a gépek, csattognak a rakományok, hatalmas daruk mozgatják a konténereket. Egy ekkora kikötőben az élet soha nem áll meg, és ebben van valami megnyugtató.

Koper méreteiről sokat elárul, ha megérkezik  a kikötőbe egy-egy hatalmas tengerjáró hajó. Ezek a többemeletes monstrumok egészen megdöbbentő látványt nyújtanak a vörös cserepes házak hátterében, egy-egy ilyen óceánjáró mérete a fél belvároséval vetekszik. Kicsike, megkapó város. A történelmi emlékek, több száz éves épületek itt nem a forgalomtól elzárt kulisszák, hanem (ez is olyan olaszos) a mindennapi élet színhelyei. A szűk főtéren télen korcsolyapályát állítanak fel. Emlékszem, felsétáltunk egy pohár forralt borral a Prétori Palota erkélyére, onnan néztük, ahogy a helyiek együtt vannak és egyszerűen csak jól érzik magukat. A piac reggel: újabb csoda. A halárusokhoz szótár kell, de a khaki-szilvát lassan Magyarországon is megismerjük. Anyókák árulják a háztájit, eredeti, isztriai olívaolaj nélkül innen se menjen haza senki. Az emberléptékűségről még annyit, hogy itt a minimalista futballstadion oldalában is kávézó, gyorsétterem, autósiskola és fodrászat üzemel. Amiről pedig Magyarországon csak álmodoznak, az a belváros és a kikötői munkásnegyed találkozásánál található Pandolo Bárban valósul meg: itt egyesül az értelmiség és a munkásosztály (Tito-relikviák között, cigarettafüstben, felesekkel). Nehogy a Marxim gagyi komcsi-nosztalgiáját képzeljük el, a balos értelmiségi és munkásöntudat itt valóban eleven, a hosszú hajú tanárok és a barázdált arcú kikötői munkások elég jól elvannak egymás között. Szemben négyszintes blokkok spalettával, pálmafák, kopott Renault Cliók.

A lakosság nagy része az öböl túloldalán elterülő negyedekben, a dombokon lakik. A városhoz viszonylag közel eső Semedela a koperi Rózsadomb (budai értelemben), elegáns, stílusos családi házakkal, rengeteg zölddel és elhízott macskával. Prisojén panelek nőnek ki a földből, de még mindig úgy érzi az ember, mintha csak az erdőben sétálgatna, padok, buszmegállók, és a rengeteg fa között tízemeletes házak (itt is spalettával), valami nem stimmel. Negyedórányi zavarodottság után tűnik csak fel, hogy sehol nem látni autókat, a főutakon kívül nincsenek autóutak, csak járdák. Aztán egyszer csak észrevesszük az első háromemeletes betonépítményt, ide parkolnak a lakók, ronda szarkofág, de néhol eltakarják a fák, és itt legalább az összes kocsi egy helyen van, jó ötlet. Ezen a lakótelepen egyébként is kicsit más a hangulat, legalábbis úgy képzelem, hogy nem lehet olyan rossz az az albérlet, amelyet „tengerre néző szobákkal” lehet kivenni.

Koperben, ha lehet ezt még fokozni, az a legjobb, hogy karnyújtásnyira találunk tőle olyan helyeket, mint a tengerbe omló Trieszt. Egy kicsit büdös-koszos iparváros, de azért ki ne szeretne sétálgatni egy olyan Andrássy úton, amelynek monarchia-korabeli épületei a tengerre néznek? Ugyancsak ott van a közelben a legszebb szlovén kisváros, Piran. Vagy a Strunjan-félsziget nemzeti parkja, ahol az Adriai-tenger legmagasabb, nyolcvan méter magas sziklafala található. Másfajta, bensőségesebb élményt nyújt a Kopertől húsz kilométerre fekvő, hegyek között elterülő hrastovljei Szentháromság-templom, amelynek különlegességét a teljes belső teret beborító falfestmények adják. A képes bibliaként emlegetett freskók legmeghökkentőbb része az úgynevezett Haláltánc-freskó, amelyen 11 csontváz, illetve emberi alak (bankár, pap, földműves) táncol a frissen ásott sír felé. Miután kifizettük a belépődíjat, az idegenvezető bekapcsolja a magnót, és elindul a magyar nyelvű kazetta. Hallgatjuk az akcentusos szöveget, a néni némán mutogat a falra, hogy ábrázolja, a narrátor éppen melyik freskóról beszél. A pantomim-előadás után kiülünk a templom elé, fütyül a szél, a szeszélyes időjárás meglepetéseket tartogat. A Karszt-hegység szürke sziklafalait és a tavaszi színekbe burkolózó fákat bámuljuk. Nem értem, Kopernek hogyhogy nincs magyar testvérvárosa.