A határ átlépése után alig haladtunk néhány kilométert, amikor feltűnt, hogy mások, élesebbek, hidegebbek a fények, s valahogy mintha tisztább lenne a levegő. Az autóút mentén álló sebességkorlátozó táblákat mindenki komolyan vette, nyolcvannal, se többel, se kevesebbel haladtunk együtt konvojban a lankákon. Láttunk néhány falvat, vagy inkább házakat, gazdasági épületeket, visszafogott eleganciájú kúriákat elszórva a tájban. Kerítéseket sehol, csak karámokat, teheneket és szélerőműveket. Érintettünk népesebb településeket is, az elővárosokban fasorok szegélyezik az útvonalunkat, csak néhol bukkannak elő nagyobb épületek a fák közül. A lakóházak itt egyszerű téglaépületek, a különböző cégek pedig egyszerre puritán, mégis dizájnos, ízléses üvegkalickákban bújnak meg. A kikötőkben kéklik a fjord vize, a távolban kémények és vitorlás hajók. Kétszáz kilométernyi autózás után döbbenünk rá, hogy lassan átszeltük a fél országot, de nem láttuk azokat az iszonyatos különbségeket, amelyeket idehaza, Közép-Kelet-Európában megszokhattunk. Még szinte ki sem szálltunk a kocsiból, nem beszéltünk senkivel, de ez az ország, Dánia, máris otthonosnak és barátságosnak tűnt, ahol mintha mindent az ésszerűség és a környezettel való harmónia uralna. Egy hónappal az utazás után pedig már azt is látom, hogy ebben a néhány órás autóútban szinte minden benne volt, ami erre az országra jellemző.

„Norvégiába utaztunk, Prágát, Drezdát, Berlint, Hamburgot, Vejlét és Aalborgot érintve. (…) Becsüld meg magad, fiam, lehet, hogy soha többet nem jársz majd ezeken a helyeken, figyelmeztetett egyszer apám a Wartburgban. Igaza lett” – ezeket, az Inkognitó című könyvemben szereplő mondatokat többen is felidézték nekem Dániában, vagyis apámnak mégsem lett igaza. 2018 szeptemberében az Aalborgi Magyarok Társaságának meghívására közel egy hetet töltöttem Aalborgban (és egy napot Koppenhágában), a Varga Zsolt által szervezett irodalmi olvasókör tagjai előbb megvitatják a kiválasztott könyveket, majd időről időre egy-egy magyarországi szerzőt vendégül is látnak a városban. Így juthattam el Csabai László, Kun Árpád, Szvoren Edina és Tompa Andrea után én is Aalborgba.

A tenger vonzása

Amikor aalborgi házigazdáim a kirándulási terveim iránt érdeklődtek, szinte azonnal rávágtam: a tenger. Látni akartam a tengert, a tenger lehető legtöbb arcát, érezni az illatát, hallgatni a hullámok zúgását. Első este „csak” az erdőig jutottunk, a Rold Skovban tettünk rövid sétát, a nyolcezer hektáros terület Dánia második legnagyobb erdősége. Egykor vad vidék volt, az 1830-as években a dán hatóságok több mint száz haramiát fogtak el az erdőben. A roldi erdőben rablókkal ma már biztosan nem találkozunk, annál több viszont a birka. Az állatok szabadon sétálgatnak a lankás dombokon, gyanakodva méregetik az embert, egykedvűen csámcsognak és bégetnek. Néha feltűnik valaki, ezen a puha, mohás talajon élmény lehet a futás, a friss levegőről nem is beszélve. A birkákon kívül él még itt egy boszorkány, vele akkor lehet összetalálkozni, ha éppen fát gyűjt. De a kuruzsló könnyen feltűnhet valamelyik környékbeli Aldi parkolójában is – állítólag egy régimódi bogárhátúval közlekedik.

A tenger csodálatos. Jártunk a Skagen-foknál, ami Dánia legészakibb pontja, itt folyik össze az Északi- és a Balti-tenger, a távoli homokfövenyekről látszik, hogy előbbi vize szürkéskék, utóbbié zöld, a két vízfelület mintha nem is keveredne egymással. A homokos tengerparton kavicsokat és kagylókat gyűjtök, rengeteg a turista, hideg a szél. A csúcsnál hatalmas traktor pihen, utánfutón gyűjti össze az embereket, nem mindenkinek van kedve visszasétálni a parkolóig. Aztán átkocsikázunk a Rubjerg Knude nevű világítótoronyhoz, amelyet nemrégiben újítottak fel utoljára, mert a legutóbbi (2016-os) felmérés szerint az erózió miatt a világítótorony nagyjából tizenöt év múlva úgyis beleomlik a tengerbe. Itt már kevesebb a turista, és ezen a helyen új értelmet nyert számomra a „szélvihar” kifejezés. A világítótorony felé vezető séta eleinte kellemes, a nap hétágra süt, Szepke kutya a birkákkal barátkozik, az építmény csodálatosan mutat a sivatagot idéző homokdűnék tetején. Aztán közeledünk a világítótoronyhoz, és egyre nehezebb a haladás, leforgathatnák velünk a Delta főcímét, csak éppen nálunk nincs síbot. Nagy nehezen felmászunk a világítótorony kupolájába, ahol már olyan erős a szél, hogy fényképet is lehetetlen készíteni, rázkódik a kezem, képtelenség megtartani a kamerát. Házigazdánk, Renáta az arcomba üvölt: „Szvorenéknél csak egy kis szél volt, Tompa Andi pedig szépen eljátszogatott a kisfiával dűnéken”. Hát, kösz. Még napokkal később is dől belőlem a homok, a fülemből, a szememből, mindenhonnan. Az időjárás egyébként is megszokhatatlan. Az egyik pillanatban süt a nap, tíz perccel később szitálni kezd az eső, aztán jön a köd, a szélvihar, és ezek különböző variációi. Esőkabát/széldzseki nélkül senki se induljon Dániába.

Ellátogatunk egy üdülőtelepre, a Hals nevű falucskába, amely Aalborgtól keletre, a fjord torkolatánál található. A tenger csendes, a távolban teherszállító hajók várakoznak, Fredrikshavn kikötője előtt. Megjelenik egy férfi, a kutyáját sétáltatja a homokos parton. A fövenyen magas fű nő, éppen csak kilátszanak a víkendházak. A vízben csónak imbolyog, egy másik a partra vetve pihen. Hals elhagyatottságához képest az utolsó tengeri célpontunk, Bulbjerg maga a világ vége. Estefelé érünk oda, a parkoló a tengerszint felett hatvan-hetven méterre található. A víz sötétszürke, az ég fekete, pedig még nappal van. Leereszkedünk a vízhez, engem szinte magához vonz az Északi-tenger nyomasztó, borzongató ereje. Leülök a sziklákra, legszívesebben egész éjszaka ott maradnék, hallgatnám a hullámok fülsiketítő zaját. Nem tudom, mennyi idő telik el. Elered az eső, lassan, de biztosan sötétedik, indulnunk kell. Ahogy kaptatunk felfelé az emelkedőn, minden lépésnél visszanézek a tenger felé. A színe: fekete.

Az átalakuló Aalborg

Aalborg, a közel százhúszezer lakosú kikötőváros a negyedik legnagyobb település Dániában, ahol a közelmúltban radikális átalakítás vette kezdetét. Aalborg lassacskán munkásvárosból a tudásalapú társadalom követelményeinek megfelelő modern várossá alakul. A folyamat része a városi terek átalakítása: a bezárt gyártelepeket elbontották, így a hangulatos belváros közvetlen összeköttetésbe került a tengerparttal. A legnagyobb intézménnyé az Aalborgi Egyetem vált, amelynek épületéből ugyancsak szép kilátás nyílik a fjordra és az annak túloldalán fekvő városrészre, Nørresundbyra. Ugyanitt kapott helyet a 2014-ben átadott Musikkens Hus, amelyben bérlő az Aalborgi Szimfonikus Zenekar, a Királyi Zeneakadémia és a Dán JazzCenter mellett maga az egyetem, vagyis az intézmény nemcsak szórakoztatási, hanem oktatási szerepet is betölt. Az épület egyetlen szépséghibája, hogy a pletykák szerint a tervezők csak az utolsó pillanatban jöttek rá, hogy az alagsori mosdókból az üvegplafon miatt alulról látni a földszinten sétáló embereket – s bár betilthatták volna a szoknyák viselését, az épületet inkább újratervezték…

A város egyszerre békés, ugyanakkor mégis lüktető. A hangulatos városközpont néhány óra alatt bejárható, kedves kis terekkel és olyan utcákkal, amilyeneket a mesekönyvekből ismerünk: picike ajtók és ablakok, rózsabokrok és biciklik. (Dániában biciklik mindenütt, Koppenhágától a legutolsó tengerparti parkolóig, bicikliutak, biciklikölcsönzők, a jelzőlámpáknál kapaszkodókorlátok a bicikliseknek.) A sétálóutcákból árad a gazdagság, de ez nem Bécs vagy Párizs pompája – egyszerűen csak egy dán város, ahol ez a polgári jómód szinte mindenki számára hozzáférhető. De mielőtt belefeledkeznénk a nagy dán nyugiba, időről időre felhangzik valami ütemes kopácsolás, a belváros melletti építkezésen hatalmas gépek dolgoznak – mint később megtudom, ez a nyolc-tízemeletes, magyar szemmel fényűző épületekből álló tömb kollégium lesz az egyetemisták számára.

A város változásában ugyanakkor az a legszimpatikusabb, hogy nemcsak építkezésről és rombolásról, hanem valódi átalakításról beszélhetünk. Ékes példája ennek a Nordkraft története. A városközpontban álló épület korábban erőmű volt, amely 1999-ben végleg bezárt. Aalborg városa 2004-ben megvásárolta az egykori gyárat, elbontatta a kéményeket, majd kulturális és szabadidőközpontot hozott létre. Felsorolni is hosszadalmas, mi minden található ma a Nordkraftban: mozi, színház, kávézók, éttermek, konferenciatermek, koncerthelyiségek, zenekari próbatermek, különféle vállalkozások irodái, sportolási lehetőségek a mászófaltól a tollaslabdáig. A lista nem teljes. Adja magát a Pécs-párhuzam, a baranyai város épp’ csak nagyobb Aalborgnál, s ugyancsak az egykori iparosítás torzító hatásaival küszködik – olyan mértékű beruházás, mint a Nordkraft Projekt, Pécsett csak az EKF-projekt keretében valósulhatott meg. A Nordkraft honlapján közölt adatok szerint a beruházás összköltsége 23 milliárd forintra tehető, az EKF-programban lezajlott építkezések (Zsolnay Negyed, Kodály Központ, Tudásközpont, közterek átalakítása) 35 milliárd forintba kerültek. A működtetés módja azonban eltér: Magyarországon nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen méretű intézményt a helyi kisközösségek és bérlők által delegált bizottság üzemeltessen.

Jó dán holtig tanul

Ez a szövetkezeti forma szimbolikus: Dániában az együttműködésre való törekvés, a másik ember iránti tisztelet és bizalom kifejezése alapérték. Nem elvont fogalmakról beszélünk, ezek az értékek a mindennapi élet egészét átszövik, jelentősen megkönnyítve az emberek együttélését. A dánok alapfelfogása szerint az országukat közösen építik, és ez mindannyiuk számára azonos jogokkal és kötelezettségekkel jár, a szabályokról pedig mindenki evidens módon tudja, felnőtt korára legalábbis biztosan megtanulja, hogy azért vannak, hogy megkönnyítsék és racionalizálják az emberek életét, nem pedig azért, hogy betartsanak nekik. Oldalakon keresztül hozhatnék példákat arra, miként jelennek meg a társadalmi élet legkülönbözőbb területein azok az értékek, mint a közösségi szellem, a szolidaritás vagy a bizalom. A számomra legmegdöbbentőbb példával egy bevásárlóközpont mélygarázsában találkoztam. A kijáratnál lévő sorompó mögött kifüggesztett felirat így szólt: „Ha elfelejtette kifizetni a parkolási díjat, azt negyvennyolc órán belül megteheti a következő módon…” Apró figyelmesség is lehet, hogy az üzemeltető azt feltételezi, feledékenyek voltunk, persze, de a huszadik ehhez hasonló élmény után az ember széttárja a kezét, és csak irigyli azt a társadalmat, amely (alighanem hosszú és kemény munkával) eljutott a fejlettségnek erre a fokára.

A dánokra (vagy talán a skandináv népekre összességében is) jellemző mentalitást a Jantelov (Jante törvénye) foglalja össze. (Kiegészítés: azért lehet kapni „Fuck Janteloven” matricákat is.) A tíz pontba szedett „útmutató” egy 20. század eleji dán regényből származik, s mindjárt az első szabálya így szól: „Ne gondold, hogy különleges vagy”. A további kilenc pont egyenesen ebből következik, s megmagyaráz annyi mindent: hogy miért nem láttunk az utakon hatalmas, fekete Audikat; hogy miért nem láttunk kacsalábon forgó palotákat. A protestáns etikából eredeztethető munkamorálra nem lehet panasz Dániában, de senki sem esik túlzásba: ciki a kivagyiság, ciki menőzni a gazdagsággal, és ciki az adócsalás is. De legfőképp az a ciki, ha valaki állandóan dolgozik, mert ez azt jelenti, hogy nem tölt elég időt a családjával. Innen, Magyarországról nézve mindez értelmezhetetlen és utópisztikusnak tűnik, Dániában azonban ez a valóság. Hogy mitől működik mindez ilyen magától értetődőséggel a dán társadalomban, arról csak elképzeléseim vannak.

Talán az oktatási rendszer működése lehet a kulcs. A dán modell (ha van egyáltalán ilyen) lényege a nyitottságra, empátiára, pozitív életszemléletre való nevelés. A rendszer lényege, hogy a fiatalok kreatív, autonóm személyiségként lépjenek át a felnőtt életbe – azaz tizennyolc éves korukra valóban felnőtté váljanak. De Dánia nemcsak a gyermekeké és a felnőtteké, hanem az időseké is. Sehol nem láttam még az utcákon, a kávézókban, üzletekben vagy a tengerpartokon ennyi aktív idős korú embert, mint Dániában. Az irodalmi est helyszínén (egy külvárosi könyvtárban) este hétkor is nyüzsögtek az emberek, és a bérelhető termek közül kettőben is továbbképző kurzusokat tartottak nyugdíjasok számára – az egyik talán méhészet volt, a másikat nem kérdeztem. S hát, persze, a hügge, a magyarországi képes magazinok egyik kedvenc kifejezése. A hügge tényleg létezik, mindenki nyugodt, kedves és udvarias. Az aalborgi tengerparton forgatható nyugágyakon pihenhetünk, a városi könyvtár konyhájában pedig senki sem néz ránk hülyén, ha megmelegítjük a mikróban az ebédünket vagy egyszerűen főzni kezdünk – ez ott teljesen természetes. Dániában szinte minden szabályozott, mégis szinte mindent lehet – hogyan lehetséges ez?

Kicsit el kéne dánulni

Az utolsó dániai napunk reggelén elindultam futni Roskildében. Alig tíz perce haladtam a tengerpart felé, de már négy szembejövő mosolygott rám reggel nyolckor úgy, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. És ha belegondolunk, tényleg ez a legtermészetesebb dolog a világon. Ahogy a korábban említett pláza egyik reklámja hirdette: „A mosoly a legszebb dolog, amit viselhetsz”.

Amióta hazajöttem Magyarországra, sokszor eszembe jut az, ami talán a legszimpatikusabb volt számomra Dániában. Hals homokos tengerpartján sétáltunk. A föveny mögötti ritkás erdőben húzódtak meg a víkendházak, szinte teljesen beleolvadva a környezetbe. Azért voltak ilyen messze a tengerparttól, mert Dániában létezik egy törvény, amely szerint a tengerparttól százméteres körzeten belül senki sem építkezhet. A tengerpart sehol sem kisajátítható, mert a tengerpart a dán emberek közös tulajdona.

Olyan jó lenne néhány dolgot eltanulni a dánoktól. A mosolygást. A bizalmat, mert a kölcsönös bizalom mindenkit felemel. De leginkább talán annak a tudatát, hogy mi, itt, mindannyian egy közösséget alkotunk.

(Köszönettel tartozom vendéglátóimnak, az Aalborgi Magyarok Társaságának, kiváltképpen Varga Zsoltnak, Kis Renátának, Kovács Zoltánnak, Kovács Gerdának és Szepke kutyának, valamint útitársamnak és jóbarátomnak, Munkácsy Marcinak.)