Ülünk Siena főterén. De jó leírni ezt a mondatot… Iszom a sörömet, nézzük a járókelőket, a galambokat, meg a sok-sok turistát, akik a térre vezető lépcsőn földbe gyökerezett lábbal kattintgatják fényképezőiket, és bámulják a középkori épületeket. Kissé megvetően nézem őket, már-már a helyi szemével – nem csoda, egy napja itt vagyok, meg tavaly is jártam erre, nekem már nem akkora újdonság, csak egy tágas hely, ahol megihatom a boltban vett dobozos sörömet. Valami dobverés hallatszik mögöttünk, lustán hátranézünk, nem látni semmit, de egyre többen gyűlnek oda, az egyik kis utcát nézik, onnan jön a dobszó. Ugyanaz az ütem, egyre hangosabban, kicsit úgy hangzik, mintha egy középkorban játszódó filmben lennénk, és jönnének a zarándokok, vagy egy rakat lovag a Gyalog galoppból. Pár perc múlva elő is bukkannak, ekkor már a téren bámészkodók nagy része ott áll az utca kijáratánál, bőszen fényképezik az előjövőket. Középkorias ruhába bújtatott alakok, olyan mintha a francia kártya valamelyik figurájának öltöztek volna, páran dobolnak, mögöttük Szűz Mária képet cipelnek, kék-fehér kockás zászlókat lengetnek, utánuk pedig egy csomó helyi alak, ők már hétköznapi ruhákban, de a nyakukban selyemsál, szintén kék-fehér, amit, hogy még eklektikusabb legyen a dolog, sokan egy cumival fűztek össze.

Szépen elvonulnak előttünk, én meg azon gondolkodom, tulajdonképpen milyen jó is az, hogy halvány fogalmam sincs, kik ezek, miért vonulnak itt, és igazából nem is akarom tudni. Pont ezt szeretem a legjobban abban, ha külföldön járok: az idegenség érzését. Itt van valamilyen népszokás, nyilván nagy múltra tekint vissza, bizonyára nagyon érdekes, de mennyivel jobb ülni, sörözni, és bámulni őket. Idegenek, szépek, ismeretlenek. Maradjon is így… Lassan eltűnnek, a söröm is elfogy, mindenki megy a dolgára.

Hazafelé, a hotelünkbe menet aztán észreveszem, hogy az utcán minden háznál ugyanaz a kék-fehér zászló, fölötte pedig egy szobrocska, ami egy meglehetősen ideges delfint ábrázol. Ezekre az alakokra nehéz nem felfigyelni itt, az óvárosban minden utcán van valamilyen jelkép, és azt is tudom (azért útikönyvet olvasok), hogy a különböző városrészek más és más színnel és szimbólummal jelölik magukat. Szóval mi a kék delfineseket láttuk, akik bizonyára jó okkal vonultak fel, gondolom, évszázados tradíciók, miegymás.

Másnap estefelé megint ülünk a téren, sör, galambok, turisták. Dobpergés, jönnek a kék-fehér zászlós kártyafigurák, mögöttük a cumis kendős helyiekkel. Hm. Miért pont ők? Tegnap óta azért figyeltem a szimbólumokat, vannak mindenfélék, elég sok. Miért nem a zöld színű libások jönnek, vagy a piros unikornisosok? Miért csak a mérges delfin vonul fel?

Mindegy, helyi szokás, idegen vagyok, az idegenség lustaságának élvezetét akkor is megőrzöm…

Másfelé megyünk haza, a delfines kerület egyik utcájában ki van rakva egy csomó asztal, ott ücsörögnek a kék kendős cumis helyiek, boroznak, nagy hangon magyaráznak valamit, és egy papírra írják fel a nevüket. Tegnap korán reggel már jártunk erre, az asztalok akkor is ki voltak rakva, azt hittük, valami helyi piac. Egy csomó embernél egy fénykép, amit az utca végén újra láthatok: egy kék-fehérbe öltözött lovas fickót ábrázol, aki épp valamilyen versenyt nyert meg. Az utca végi képben az a legszebb, hogy egy Szent Családot ábrázoló régi festmény alatt van, ami így együtt elég vicces, de valahogy mégis kezd összeállni a kép: Szűz Mária, a lovas fickó, az ünneplők. Akkor beugrik a dolog, bármennyire közönyös idegen akarok is lenni: hát persze, pár nappal érkezésünk előtt tartották a Paliót, a helyi lóversenyt.

Akkor még nem tudtam pontosan, mi ez, de még az alatt a pár nap alatt párszor belefutottunk a kendős-cumisokba, így aztán – milyen jó, ha a szállodában van wifi – utánanéztem. A Palio a helyiek tradicionális lóversenye, amit nyáron kétszer is megrendeznek. Valami olyan, mint ami nálunk a nemzeti vágta akar lenni, csak nem izzadtságszagú kőgazdag celebek lovagolnak itt, hanem a helyi kerületek versenyzői. A 16. század óta minden évben megrendezik a nyár két Szűz Mária-ünnepén. Megnéztem az idei versenyt is videón, kicsit a Ben Hur kocsiverseny-jelenetére hasonlít, három kört mennek, egész Siena ott szorong a főtéren, a dicsőség pedig a győztes kerületéé – még akkor is, ha a lovas nem ért be, csak a ló (ilyen is előfordul, idén például egy ló lett a második, lovasát valahol a verseny közepén elhagyta). Szóval olyan, mint a nemzeti vágta, csak nem nemzeti, meg valahogy működik a dolog, tényleg látszik az embereken, hogy ez valódi esemény, tétje van. Komolyan veszik, mégis játék, büszkék arra, hogy most ők győztek, de mintha annyira nem zavarná őket az sem, hogy jövőre talán majd a baglyosok, a sünösök, vagy ne adj isten a libások fognak nyerni.

Ülünk Siena egyik utcájában, pár nappal később, vasárnap délután. Pizzát eszünk, és nézelődünk. Megáll egy motoros arrébb, kék-fehér kártyafigura ruha, bukósisak. Leveszi a sisakját, és a motor csomagtartójából elővesz egy furcsa, leginkább fezre emlékeztető fejfedőt, amit a fejébe húz, és elindul a sarki söröző felé. Ahogy látom, ott ülnek a haverjai, kék-fehérben, fura sapkában, és söröznek. Elégedettek, hiszen az a kerület, contrade, amibe tartoznak, nyerte a Paliót. Az Onda, már ezt is tudom. A fenébe az idegenséggel, gondolom, pár nap Sienában, és valahogy bemászik az egész az emberbe, még akkor is, ha nem akarja. Jó lenne egyszer Palio idején jönni…

Az idei Palio közvetítése >>