„Aki nem kóstolta Maria sgagliozzéjét, az nem is járt Bariban!” – olvasom egy utcai táblán. Angolul és olaszul is ott a felirat, felette kép: idős nénike vidáman süti azt a valamit, amiből, ez is látható, hat darab kerül egy euróba. Itt vagyunk már egy hete, de még nem kóstoltuk, vagyis ezek szerint még semmit sem tudunk Bariról. Maga az épület, aminek a falára kifüggesztették a hirdetőt, meglehetősen átlagos óvárosi ház: lepukkant, de a maga módján mégis patinás, repedezik a vakolat, a csövek koszosak és rozsdásak, előtte, az utcán szeméthalmok. Hogy az egész még meggyőzőbb legyen, a tábla mellett ott van az egész élőben is: az utcai árusítóhelyen maga Maria éppen ugyanazt csinálja, amit a képen, sgagliozzét süt – bármi is legyen az. Talán annyi az egyetlen különbség, hogy míg a képen csupa mosoly idős hölgy tekint kedvesen ránk, mellette a valóságos Maria arcán leginkább a totális közöny és unalom látszik, ahogy egymás után hajigálja be azokat a valamiket a forró olajba. Már láttam ilyet többször is a napokban, bazi nagy sárga tömbből vágnak le szeleteket, és azokat dobálják be sülni. Leginkább a rántott sajtra hasonlít, de nehéz megállapítani. Meg kéne kóstolni, gondolom, de nagyjából fél órája tömtem be egy polipos szendvicset, nem vagyok éhes. Majd holnap.

Továbbsétálunk. Ez a szokásos esti program, flangálunk egy sort Bari óvárosában, nézzük a helyieket. Nagyjából minden útikönyvben és Barival foglalkozó blogon szinte mindig ugyanazokat írják a városról. Puglia tartomány egyik központja, jó bázis, hogy felfedezzük a környező gyönyörű tengerparti halászvároskákat, Polignano a Marét, Tranit vagy Monopolit. Van egy óvárosa, ahol folyamatosan érezni a frissen mosott ruhák szagát, mert mindenki az ablakból lógatja ki a száradnivalót, a nénikék pedig ülnek az utcán és készítik a helyi tésztát, az orecchiettét. Már első nap kiderült, hogy az egyik rész teljesen stimmel, valóban ott lógnak a ruhák, a másik viszont csak részben: már egy órája kóvályogtunk jobbra-balra, a nénikék tényleg mindenhol ott ücsörögtek, de senki sem csinált tésztát. Leginkább csak bámultak maguk elé vagy ordítoztak egymással meg a többi helyivel. Aztán találtunk egyetlen utcát, már az óváros szélén, úgy tűnik, ide koncentrálódott az orecchiette-biznisz: minden második ház előtt ült egy-két néni, és gyors, rutinos mozdulatokkal szaggatták a tésztát. Mivel ez egy rövid utca, lehettek összesen vagy öten. A blogok képein vidámak, mindig mosolyognak, a valóságban unottan tűrik, hogy fényképezgessük őket. Időnként elsüvít mellettünk egy robogó, és vigyázni kell, nehogy véletlenül rálépjünk az utcán lévő szemétkupacban fötörésző galambokra.

Furcsa hely Bari. Van egy nagy kikötője, egy szép hosszú tengerparti sétánya, egy nem túl nagy, de annál zsúfoltabb bevásárlóutcája, meg egy óvárosa, aminek a három temploma körül áll pár étterem és butik a turistáknak. Szokásos itteni templomok amúgy: 11–12. századi katedrálisok, ezen a környéken elég sok ilyen van, egy idő után az embernek már fel sem tűnik, ha belefut valamelyikbe. Az egyikben ott vannak Mürai Szent Miklós ereklyéi is (az ő jócselekedetei ihlették a Mikulás figuráját), akinek a derék bari polgárok hajdan ellopták a csontjait és idehozták. Ha viszont két utcával beljebb megyünk, hirtelen eltűnnek a turisták. Amúgy sincs belőlük túl sok, jobbára ők is olaszok, de bent az óváros mélyén már szinte senki.

Itt nem sütnek sgagliozzét és nem szaggatnak orecchiettét. Nincs itt semmi, ami egy turistát érdekelhetne. Csak a helyiek, az óvárosiak. Láthatóan szegényebbek, mint az új részekben lakók, ők nem mennek ki a bevásárlóutcára, a tengerparti sétánynak is leginkább csak a felső részén üldögélnek esténként. Jobbára bent élnek, legalábbis azt hiszem. Ücsörögnek a lakásaik előtt, nem nagyon figyelnek ránk, bár ha köszönünk, visszaköszönnek. Beszélni nem lehet velük, vagyis lehetne, ha tudnánk olaszul, de sajnos nem tudunk. Amúgy kedvesek, ha kérdezünk, mindig válaszolnak, bár nem értjük, hogy mit. A fiatalok motoroznak vagy valamelyik helyi kocsma előtt állnak sörrel a kezükben, és nézik a benti tévén közvetített meccset. Szinte mindenütt szentképek lógnak a falakon, az árkádokban, általában színes fényekkel kivilágítva, és rengeteg a virág körülöttük. Máshol giccses lenne, itt valahogy mégis szépek. Egy kapualjban egy egész szobát betöltő mini betlehemet is láttunk. Macskák fekszenek a küszöbökön és az autók tetején, az egyiket meg akartuk simogatni, erre lustán, de határozottan odacsapott a mancsával, jelezve, hogy hagyjuk békén, húzzunk el.

Minden este végigsétálunk ezeken az utcákon a picike óvárosban. Először tényleg kicsinek tűnt és szegényesnek, koszosnak. Aztán szinte mindig találtunk még egy újabb utcát vagy teret, ahol még nem jártunk. Még néhány kapualjat szentképekkel, virágokkal. Harsányan ordítozó helyieket, nyitott ajtókat, ahol be lehet látni a szobákba. Régi, kopott bútorok, behemót tévé, fölötte szentkép.

Másnap elhatározzuk, hogy végre megnézzük, milyen a sgagliozze. Előtte azért rákerestem, mint kiderült, polentalepény bő olajban sütve. Ez a helyi streetfood. Maria – már ha ő az – épp valami fiatal lánnyal beszélget, amikor odaérünk. Jó hangosan, nem sikerül rájönnöm, hogy vitatkoznak, átkozódnak vagy éppen barátságosan viccelődnek egymással. Mutatom, hogy egy adagot kérek, ő rám se néz, beleszór nyolc szelet polentát egy papírzacskóba, ugyanazzal a mozdulattal ráborít egy fél marék sót, és a kezembe nyomja.

Megkóstoltuk hát Maria híres sgagliozzéjét. Borzasztó. Gyerekkoromban volt az a kukoricapehely, még a chips előtti korszakban, azt hiszem, „Kukónak” hívták. Mindenki tömte, de nem találkoztam még olyannal, aki szerette volna. Ha mondjuk ezt bő olajban kisütnénk, akkor nagyjából megkapnánk a sgagliozzét. Olaj- és sóízű. Miközben valahogy becsületből legyűrjük az utolsókat, az jut eszembe, hogy soha egyetlen óvárosi lakost sem láttam sgagliozzés zacskóval a kezében. Hát jó, ez is megvolt. Visszafelé még veszünk egy zacskó orecchiettét is egy másik nénitől, és lassan kisétálunk a száradó ruháktól illatozó óvárosból.