Nehezen barátkozom meg a 16. Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjával. A Szabadság híd – Új horizontok a városban című anyag alapötlete amúgy szellemes. Az épület belső udvarában a Studio Nomad néhány építésze és a Kultúrgorilla elnevezésű kurátori csapat, kapcsolódva a Biennálé központi témájához, a szabad térhez, fölhúzott egy fém építőelemekből álló kilátót. Megidézve ezzel a budapesti Szabadság híd 2016-os, spontán elfoglalását is. Videofelvételek segítik a közös gondolkodást, és van olyan vetítőállvány, amelyet fémrácsok takarnak. Csak valahogy a legfőbb attrakció kevéssé éri el a célját. A kilátóról ugyanis alig néhány fát és pár pavilon tetejét, gépészetét lehet látni. Sehol a tenger, sehol egy lagúna, sehol a velencei kémények, a jellegzetes háztetők. Persze, ha az időszakosan, de nem véglegesen szabad térré alakult hídra gondolunk, netán bizonyos fokú tudatos kilátástalanságot látunk bele a képbe, már könnyebben fogadjuk az alkotók ötletét. Ami egyébként sokban emlékeztet az osztrákok mostani elrendezésére, annyi különbséggel, hogy a sógorok kilátója fából épült. És még annyi panorámát sem ad, mint a magyar. És akkor ott van még a különdíjas angol pavilon, a fölé emelt, a miénkhez még szerkezetében is hasonló kilátóval, Island című tárlatával.

Nagyon meglepő látványt nyújt a skandináv országok belső tere, ahol mesterségesen életben tartott, apró, szabad terekkel találkozik a látogató. Brazília standján álomházak hívogatnak, olyanok, amelyek, megjósolható: sohasem valósulnak meg. Valamelyest hasonló a görög bemutató is, bár az ott kiállított ötven műanyag makett kevéssé mutat túl a tik-tak cukorka dobozának igényességén. A román pavilont viszont panelházak tervrajzaival bélelték ki, a szabad teret a közéjük fölállított beton pingpongasztal, egy poroló, egy hinta és egy ugróiskola képviseli. Az oroszok a Moszkva és Kazany közötti gyorsvasút képeivel, videójával és állomásaival nyitnak hatalmas szabad tereket, és egy csomagmegőrző szekrényeivel, amelyekben híres és hírhedt oroszok és mások képei lapulnak, különös válogatásban. A japánoknál minimál-zene szól, és a velencei utcákról jól ismert csomagszállító kulikocsik láthatók többféle funkcióban: állványként, padként, virágtartóként, könyvespolcként, rajzasztalként. Nem vagyok meggyőzve. Az Arany Oroszlán-díjas svájci kiállítás, a House Tour ugyanakkor szellemesen játszik a hagyományos helvét lakásépítészet, a Wohnungsbau elemeivel, útvesztőket hozva létre, tereket nyitva meg.

Vicenzában az idei nyártól egészen másféle építészeti, kulturális látnivaló fogad. A nálunk inkább íróként, hazájában rendezőként, előadóművészként is jegyzett Alessandro Baricco álmodta meg a Teatro Olimpico merőben újszerű bemutatási módját, a POP-ot, a Palladio Olimpico Projectet. Maga az épület, Andrea Palladio utolsó munkája (1585), tudjuk jól, a világ első beltéri színháza, amely ráadásul őrzi Vicenzo Scamozzi eredeti, reneszánsz díszleteit, amelyek még az első előadáshoz, Szophoklész Oidipusz királyához készültek. Az épület története regénybe illő (maga Baricco ismerteti a látogatóval a belépéskor kézbe kapott tablet-gép felvételén). A rendező és az általa alapított Scuola Holden munkatársai, hallgatói az épület valamennyi terét bevonták a programba. A látogatók (legalább virtuálisan, a tabletek segítségével) végigjárhatják azokat a pontokat is, amelyeket biztonsági okokból amúgy nem. Elkeveredhetünk tehát a fából ácsolt nézőtér alá, miközben a tetején ülünk, és benézhetünk a színfalak mögé, miközben azok, a frontoldalon, a legkülönbözőbb színekben játszanak.

Az embernek egyetlen komoly kifogása lehet: a negyvenöt perces program igencsak rövidnek tűnik. A görög tragédia lassú, az esztrád (a POP) gyors. De erről már vajmi kevéssé Alessandro Baricco vagy akár Andrea Palladio tehet. Ez üzlet. A foyer-ban ott szorong a következő csoport, nincs idő spontán nézelődésre, jó lesz igyekezni kifelé. A teremőrök érces hangjukkal nem is hagynak kétséget afelől, hogy a szíves marasztalást nem szabad komolyan venni.

Említettem a különböző fényekkel megvilágított díszleteket, nos, Észak-Olaszország egyik legszebb természetes díszletegyüttesében, Cascate del Varone barlangjában is megújították a teljes lámpasort, lett aztán ott ettől mindenféle szín, csak az eredményt érzem kétségesnek. Lélegzetelállítónak olyankor látom ezt a csodát, Európa első számú vízeséseinek egyikét, amikor a természetes, illetve természetazonos fények csillognak rajta. Ha már a környéken járnak, Sirmionéban az operarajongók számára kötelező program Primadonna assoluta, azaz Maria Callas villája, idén a közelben új kamara-kiállítással. A Catullus grottái néven ismert, több mint kétezer négyzetméteres, a római termákra emlékeztető ókori fürdőpalota fölkeresése pedig mindenkinek erősen javallt.

Egyébként nagy világítás-megújítási lázban ég Olaszország. A velencei La Fenice színház talán sosem látott még ilyen ragyogást, a milánói Scalában és annak múzeumában pedig az olasz Edison cég újította meg a fényrendszert (ott jártunkkor épp a nagycsillár izzóit cserélték). Az utóbbi helyszínen amúgy kora őszig még látogatható a Rossini halálának százötvenedik évfordulójára emlékező kiállítás, de hogy Liszt Ferenc egykori zongorája hogyan került a tárlat anyagába, azt nem sikerült kiderítenem. Ugyancsak Milánóban, a Pinacoteca Ambrosianában olyan technikát alkalmaztak, mintha a képekben, vagy még inkább mögöttük lenne a fényforrás. Nem fogják elhinni: új megvilágításba került Leonardo Utolsó vacsorája és Padovában a Giotto freskóit magába záró Scrovegni-kápolna is. Padovában számítógépes vezérléssel, folyamatos kontrollmérésekkel ötvözték a természetes napsütést a rejtett, mesterséges elemekkel.

Vicenzában, a Monte Berico modern templomában szinte lángol a főoltár képe – itt is egy fény-trükk áldozatai vagyunk, a szó nemes értelmében véve. Persze, odakint tüzel a Nap, de az irgalmatlanul hosszú árkádsor azért ad némi árnyat is a zarándokok számára. És ha egy kis kedvük van, akkor egy kakaslépésnyire innen bekapcsolódhatnak a veronai operafesztivál idei, elég hosszúra nyúló programjába. Ahol óriási érdeklődés mellett futott a nyáron Az opera Zeffirelli szerint című blokk, az Aida és a Turandot előadásaival. Volt vihar, az előadást megelőző felhőszakadás, de volt forró ünneplés, zajos éljenzés is. A neves rendező ugyanakkor már nem volt jelen. A szereplők kiválasztásánál évről évre segítőire támaszkodik, de tavalyi tüdőgyulladása óta alig-alig mozdul ki római otthonából. A szülővárosában, Firenzében egy esztendeje, ősszel átadott, róla elnevezett múzeum megnyitóján sem mutatkozott, és mostani munkáit is ellentmondásos hírek kísérik. Állítólag kilencvenöt esztendős kora ellenére a technika minden vívmányát beveti, hogy tudjon az eseményekről, de kapcsolata a világ legnagyobb operaszínpadával már közel sem olyan intenzív, mint akár pár éve volt. Mindenesetre nem adja föl. Jövőre A trubadúr előadása fut a Maestro díszleteivel, s ha lehetősége lesz rá, úgy tudni, rendezésében is. Csak rövid, az idős mester szédítő pályáját fémjelző utalás a föntebb említett Maria Callasra: Zeffirelli őt is rendezte még a Toscában és a Traviatában. Miközben tudjuk, hogy a díva 1965-ben, negyvenkét évesen énekelt utoljára operát…

Idén egyébként a slágerek kedvelőinek lesz még egy ígéretes estéje: Andrea Bocelli éjszakája címmel szeptember 8-án kerül a közönség elé a veronai Arénában egy négyszáz művészt mozgató produkció, amelyet a Bocelli Alapítvány és a Muhammad Ali Parkinson Központ hoz tető, illetve szabad ég alá.