A Cittaslow felirattal már pár évvel ezelőtt találkoztam, ami voltaképp egy mozgalom, és arra irányul, hogy lassítsunk a tempón, minek ez a nagy globális rohanás. Érdekes amúgy, hogy mindez pont az olaszoknak jutott eszükbe, ahol amúgy is leáll az élet majdnem egész délutánra, főképp a kisebb helyeken. Ha nem csipkedi magát az ember, két óra után már nem kap ebédet, várhatja, hogy négy után felhúzzák a kávéházak redőnyeit.

Addig csönd, meleg és csak a katedrálisok.

Ez az út már-már szakmainak nevezhető, mindenesetre alapvetően a Forma-1 köré szerveződött, Gilles Villeneuve-ről szóló könyvemmel kapcsolatos intézkedések határozták meg az útvonalat is. Egyik kisvárosból haladva a másikba.

Trevisóban kezdünk, ahol Sherrainnel találkozunk. Azt szeretem ebben a Villeneuve-dologban különben, hogy elképesztő figurákkal hozott össze a sors a 36 éve meghalt kanadai versenyző kapcsán. Sherrain kanadai színekben válogatott vívó volt, és amikor már Európában élt, megkérdezte, hogy tanulhatna a legtöbbet. Mondták neki, hát Budapesten, Kulcsár Győzőtől. Úgyhogy áttette a székhelyét hozzánk öt évre. Itt ismerkedett meg Matteóval, akihez hozzáment, és vele költözött Trevisóba. Egy kanadai tévés produkció Villeneuve-emlékfilmet kezdett készíteni, amihez mindenféle olasz kapcsolatok kellettek volna a Ferrari miatt. Megtalálták Sherraint, aki ideális figura volt erre, bár sokat nem értett a Forma-1-hez, de persze Villeneuve-öt ismerte. A netes böngészésben talált rá a könyvemre, majd rám a Facebookon. És hát most jött el az idő, hogy végre személyesen is összefussunk.

Treviso az észak-olasz városkák egyike. Harminckét fokos melegben izzik a belváros, ahol természetesen egy hatalmas duomo uralja a terepet, körben pedig árkádos házak tövében néhányan, inkább biciklisták suhannak el egyszer-egyszer. Egy gyors ebédet még épp kapunk, utána már basta, a hírneves fagyizóba sem tud Sherrain meginvitálni, redőny. Érdekes – és lehet, hogy ez a híres marketing része – a legelső Benetton-bolt bezzeg nyitva, de belépve semmi különössel nem találkozik az ember, ruhák lógnak fogasokon, megy valami rágógumi-zene és a légkondi. Elvártam volna pedig, hogy itt díszelegjen legalább Schumacher világbajnok Benetton-Fordja…

Ami már itt feltűnik, hogy akár csak az egy-két évvel ezelőtti képhez képest is mennyi a fekete bőrű. Az afrikaiak, akikről látunk-hallunk a hírekben – és tényleg itt vannak. Kicsit szégyellnivalóan lessük őket, ahogy ők is bizonytalanul néznek minket, mintha egyikünk sem értené, voltaképp mi történik, és mi lesz így velünk, immár együtt.

Holott, legalábbis errefelé nem rossz a helyzet, mert – mint fagylaltnyalogatás közben Sherraintől megtudjuk – a térségben a Benetton csak az egyik nagyvállalat, ezer egyéb cég települt ide vagy alakult az utóbbi években, a gazdaság hasít. Ez meg is látszik, a híres és bizonyos fokig bájos olasz lepukkantságnak már nyoma sincs, minden osztrákosan tiptop.

Tovább Maranellóba. Kétségtelen, a Ferrari főhadiszállása kivételezett helyzetben van, valóságos Mekkája lett az autórajongóknak, és az ő szórakoztatásukra külön iparág fejlődött ki. Itt mindent a szemnek, a kéznek és a pénztárcának – aki gerjed a vörös színre és a gyors úti torpedókra, nem fog csalódni. És végül is nem észveszejtő a lenyúlás, egy tízperces kocsikázás egy Ferrari kormányát markolva (a vendég vezethet Maranello és Firano között oda-vissza) nyolcvan euró, miközben a Galleria Ferrari (a múzeum) főbejáratával szembeni Pit Stop kávézóban ugyanúgy egy euró az espresso, mint másutt, a Räikkönen-pizza meg nyolc euró.

Itt Lucával találkozunk, aki könyveket és különböző relikviákat árul az apjától átvett boltjában, ami meg közvetlenül a gyár bejárata mellett áll. Ő már kicsit bánatosabban ingatja a fejét, igazából a könyvektől itt sem lehet csodát remélni, de sok olyan különleges F1-es és főképp ferraris tárgy van, ami meg elképesztő összegekért kel el, mert a tehetős gyűjtő nem sokat gondolkodik. Ha neki Enzo Ferrari által aláírt képeslap kell, már nyújtja is a bankkártyáját, hogy lehúzzák róla az ezerkétszáz eurót… Egy bakra felrakva egy Offenhausen-motor áll, ötezerért viheti bárki, Luca szerint működőképes.

Monza irányába távozunk, de hogy ne tűnjünk teljesen szakbarbárnak, megcélozzuk Cremonát, a hegedű városát. Cremona teljesen olyan, amilyennek egy olasz városkának lennie kell. A főtér pompásabb és méltóságteljesebb, mint Trevisóé volt, a napfény verte utcák elegánsak és már-már gyanúsan néptelenek. Az Amati-, a Guarneri- és a Stradivari-hagyományt bemutató hegedűmúzeum hatalmas és alapvetően remekül meg van csinálva, de az a gyanúm, hogy mint esetükben is, aki egy kicsit sem ért ehhez a csodás hangszerhez, eléggé meg van lőve, míg vitrinről vitrinre jár, mivel csak hegedűket lát – bár elég sok úgynevezett interaktív segédlet áll rendelkezésre, amit végignézni-hallgatni valahogy nincs türelme az embernek.

Szerepet játszhat ebben az éhség is és a tudat, hogy igyekezni kell, mert jön az fránya szieszta, és nem lesz kaja sehol. Amikor lezöttyenünk a dómtér mellékutcájában egy trattoria elé, már egy nagyon morcos asszonyság jön oda hozzánk, és közli, mi van, azt is gyorsan együk meg, mert zárnak. Hát így van ez, amikor a szundikálás legalább annyit ér, mint a munka.

Nem szapulni akarom őket, dehogy. Néhány hegedű-készítő műhely délután is nyitva, az egyikbe például egy ázsiai család telepedett be, papa, mama és nyilván a csodagyerek, aki egyik hegedűt próbálja ki a másik után. Be lehet menni hallgatózni, míg meg nem jön a következő ázsiai família, és akkor már kicsit sokan leszünk, úgyhogy próbálván árnyékot keresni, mi ballagunk tovább.

És végül Monza, Milánótól tizenöt kilométernyire északra. A „civil” bédekker alapján itt van a királyi vadaspark és annak ékköveként a Villa Reale, amit még a Habsburgok építtettek ide, és tényleg szép. De az autós nagyvilág számára Monza a versenypálya, amit 1922-ben száz nap alatt építettek fel – az egyetlen pálya, ami gyorsabban készült el, mint a mi Hungaroringünk 1985/86-ban. Az Autodromo Nazionale Monza a legrégebben létező, ma is a Forma-1-es versenynaptárban szereplő pálya, elképesztő sikerek és tragédiák helyszíne: itt nyert bajnokságot Phil Hill, Fittipaldi és Lauda, de itt halt meg Campari, Ascari, von Trips, Rindt és Peterson is.

Egy csöndes nyári napon Monza majdnem ugyanaz az álmoskás kisváros, mint a korábbiak – sehol az Olasz Nagydíjak napjaira jellemző tömeg, a zászlókkal, dudákkal vonuló tifosi, ahogy a Ferrari-drukkereket nevezik. Itt is van Lidl, megyünk bevásárolni, mint otthon, amit aztán a vadaspark területén lévő, korábbi gazdasági intézőházból átalakított albergo teraszán majszolunk el. Azért a séta nem nélkülözi persze az autodromo jelenlétéből fakadó látványosságokat. A körforgalomban a pályát mintázó alkotás magasodik, a járda melletti peremet az itt valaha rajthoz álló autó- és motorversenyzők nevével és aláírásával csempézték ki, hogy minél szebb legyen. Épp ezeket bogarásszuk, amikor azt hallom: Méhes! Are you Méhes?

Először nem akarok hinni a fülemnek, de körbelesve látom, hogy egy kocsi leeresztett ablakából egy negyven körüli pasi integet széles vigyorral. Megadóan bólintok, hogy én vagyok az. Hát nem a Villeneuve-könyv miatt ismert fel ő is, persze, a netes fotók alapján? Mario teljesen odavan a gyönyörtől, mi tagadás, én is, úgyhogy készül közös fotó, rázogatjuk egymás kezét, összeölelkezünk, mint két régi cimbora, akik egy titkos, Villeneuve nevű istenséget imádó szekta tagjai.

Reggel sétálunk le a pályához, ahol így, az utcáról jövet simán fel lehet mászni a célegyenes végi tribünre. Reggeli csönd van, halk napfény, ébredező természet. Ahogy elnézek a boxutca irányába, mégis hallom azt az idegborzoló zajt, amikor a piros lámpák kialvásakor feldübörög húsz F1-es autó motorja, és elindulnak – felém.

Csakhogy olyankor nincs ám szieszta!