Nemrég jelent meg Kucserka Zsófiának, pécsi irodalomtörténésznek, a PTE oktatójának Könyvbe vésett jellemek című tanulmánykötete. A kötet 19. századi magyar regényeket, főként Kemény Zsigmond, Jósika Miklós, Jókai Mór műveit, valamint Kemény Zsigmond Széchenyiről és a Wesselényiekről szóló jellemrajzait elemezve azt a kérdést vizsgálja, hogyan, milyen elvek szerint alakult ki a művekben egy-egy szereplő karaktere, jelleme.

Rögtön az elején azzal szembesíted az olvasót, hogy egészen mást gondolunk ma az emberi jellemről, mint amit elődeink gondoltak Keményék korában. Esetleg észre sem vesszük, hogy a gyanútlanul használt, hétköznapi magyar szavak egészen mást jelentenek nekünk, mint nekik. Össze lehet foglalni néhány mondatban, hogy miben áll ez a változás?

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az emberi jellem, a lélek, a szív érzései és szenvedélyei, szóval mindaz, amit az „örök emberi” kifejezéssel szoktunk illetni, az valami öröktől fogva adott, változatlan dolog. A kultúránkba mélyen beleivódott közhelyről van szó. Mindannyian előfeltevésként, alapigazságként hiszünk abban, hogy az ember mindig is ilyen volt. Hogy őseink ugyanígy szerettek, gyűlöltek, féltékenykedtek – egyszóval ugyanúgy éreztek, mint mi. Legfeljebb az egyes korok másként beszélték el ugyanazokat az emberi történeteket. Ám ha az ember régebbi korok irodalmával foglalkozik, akkor előbb-utóbb gyanút fog. Mondok egy példát. A 16. századi szerelmi költészetben a hős többnyire úgy lesz szerelmes, hogy egy igéző tekintetből Ámor nyilai szíven találják, és vége. Onnantól a tüzes lángok martalékává válik. Ezt a retorikai alakzatot persze vissza tudjuk fordítani „mai” nyelvre. Eszerint hősünknek megtetszett valaki, akinek történetesen szép szemei is voltak, és beleszeretett. Oké. De a nyilas-ámoros változatban a szerelem nem a hős szívéből vagy lelkéből fakad, hanem kívülről találja el őt, mint egy baleset. Nem az ő saját érzéseiről van szó, hanem egy hozzá képest külső hatalomról. Ha a szerelem valami rajtunk kívül álló hatalom, akkor nem vagyunk érte felelősek. Ugyanakkor nem is személyes érzésről van szó, hanem egy univerzális erő működéséről, amihez tulajdonképpen semmi köze a benne szereplő személyeknek vagy az ő személyes vonzerejüknek és így tovább. Természetesen egy ilyen szituációból más etikai kérdések adódnak, mint a szerelem modern fogalmából. Ez csak egy példa, de jelentős példa. Mert az irodalomban azért többnyire sok szó esik a szerelemről. Ugyanakkor régi példa. A 19. századi irodalom kicsit más terep. Nyelvileg, retorikailag sokkal ismerősebb, nem olyan feltűnő a történeti mássága, mint a régebbi irodalomnak. Ha 19. századi regényeket olvasunk, akkor hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy „na igen, ezt értem”. A könyvem egyik célja az, hogy ezt az „érteni vélést” megpiszkálja. Lehet, hogy ezeknek a regényeknek az olvasásához már nem kell szótár, hogy ismerősek az alakok, a problémáik, érzéseik. Ráadásul a 19. századi regények elvárt olvasási módja a beleérző olvasás, vagyis a szövegek maguk is sokszor korlátlan azonosulásra hívják olvasójukat. Az ismerősség azonban sok esetben félrevezető. A könyvem elemzései egy-egy ismertnek vélt fogalom történeti újraértelmezését végzik el. Olyan mindennapos szavak történeti jelentéseinek felfejtésére vállalkoztam, mint mondjuk a szív, a jellem vagy a kedély. És ha ezeknek az egyszerű szavaknak felsejlik egy másik, távoli jelentése, akkor az némileg átírja a korszak irodalmát is.

A Könyvbe vésett jellemek irodalomtörténet, ami túllép saját keretein. Hiszen nem pusztán arról van szó, hogy milyennek tartották akkoriban az írók és a kritikusok az emberi jellemet a regényekben, hanem arról, hogy általában mit gondoltak róla. Ehhez azonban utána kellett járnod a korabeli természettudományos, orvosi elméleteknek és a Freud előtti lélektan ma már egzotikusnak számító irányzatainak. Hogyan segítik a regények jobb megértését ezek a ma már elfelejtett tudományok? Miért érdekes a nedvalkattan vagy a fiziognómia?

Hogy egy adott korban hogyan gondolkodtak az emberi testről és a lélekről (vagy a lélek betegségeiről), alapvetően befolyásolja, hogy hogyan lehet beszélni a testről és a lélekről – többek között az irodalomban. A nedvalkattani elképzelés szerint például az emberi test nyitott rendszer, nedvek tárháza. Az emberi test és lélek akkor egészséges, ha a nedvek egyensúlyban vannak. Ha borul az egyensúly, borul az egészség. A 19. századra a test humorálpatológiai elképzelését már felváltotta a zárt test elképzelése, amely idegek hálózataként és a vérkeringés zárt rendszereként gondolt a testre. Ennek ellenére, bár a nedvalkattan természettudományos háttere, paradigmája „megbukott”, a mindennapi gondolkodásban (és amúgy sokszor az orvosi praxisban is, gondoljunk csak az érvágás gyakorlatára) még nagyon sokáig tartotta magát az elképzelés egy-egy eleme. A búskomor embert máig szoktuk melankolikusnak nevezni. Ha például egy regényben valaki sírva fakad, akkor nem árt tudnunk, hogy ez az adott helyen mit jelent. A 19. században a sírás már jó eséllyel azt jelzi, hogy hősünknek erős, mély érzései vannak. Például tényleg szerelmes. Vagy őszintén fáj a szíve. Korábbi szövegekben egyáltalán nem erről volt szó. Ha a test nedvek tárháza, akkor a sírás csak annyit jelent, hogy hősünk testnedveinek egyensúlya időlegesen felborult, de a távozó könnyekkel remélhetőleg helyreáll az egyensúly. Semmit nem mond ez az ő személyes kedélymélységéről vagy érzéseinek igazságáról. A sírás ebben a rendszerben személytelen folyamat. De ez megint egy régebbi példa. Nézzünk egy tipikus 19. századi esetet. A 19. századi magyar regények gyakori szava a kedély. Tényleg fontos szó, Kemény Zsigmond talán legjobb regényének a címében is szerepel. Értése vagy nem értése alapvető hatással lehet a korszak irodalmának értelmezésére is. Szóval a kedély a mai nyelvben kedvet, jó kedvet jelöl. 19. századi regényeket olvasva világos, hogy ott valami egész más jelentésben szerepel. A kedély értelmezéséhez a korabeli értelmező szótárt hívhatjuk segítségül. Czuczor Gergely és Fogarasi János szótárában az áll, hogy a kedély a lélek vágyakozó része, a lélek vágyakozása. Vagyis, a mély kedélyű ember erős vágyakkal van megáldva (vagy megverve), nem pedig jó kedvvel. A Ködképek a kedély láthatárán a reménytelen vágyak regénye.

A korszak egyik meghatározó „természettudományos” irányzata a fiziognómia volt. Ez az elmélet meghatározta, hogy egyes karakterek hogyan jelenhettek meg a regényekben. A fiziognómia nem csak szótárként működött (ahol egy-egy arcvonás vagy jegy lefordítható egy-egy jellemvonássá, mondjuk, magas homlok = magas intelligencia); sokkal inkább gondolkodásmódot jelentett, amit ha nem ismerünk, elvétjük a regénybeli karakterek és viszonyaik megértését. Az egyik közismert példa Goethe Vonzások és választások című regénye. A regénybeli Charlotte és Eduárd gyermeke nem a szülőkre hasonlít, hanem Ottíliára és a kapitányra, vagyis akikre a szülők gondoltak az együttlét során, akikbe valójában szerelmesek. A gyermek arca érzésekről beszél, amit a regény szereplői pontosan értenek, olvasnak, megfejtenek. A mai olvasónak azonban ez a nyelv nem feltétlenül érthető. Ma a genetikában hiszünk, és nem abban, hogy a szeretet vagy a képzelet átírhatja az arcvonásokat.

Könyvedből az is kiderül, hogy többféle konkurens elmélet volt forgalomban az emberi jellemről Jósika és Kemény korában. Miért fontos vitakérdés az, hogy változónak vagy állandónak fogjuk fel az emberi jellemet?

A jellem változása elsősorban morális kérdés. Két alapvető erkölcsi követelmény konfliktusáról van szó. Egyrészt a jellem állandóságába vetett hit azt jelenti, hogy szeretnénk megbízni a világban, a másikban. Nem jó azt elképzelni, hogy az emberek egyszer csak alapvetően megváltozhatnak, kifordulhatnak önmagukból. Jókai regényeiben például a szereplők túl gyakran, túl nagyot változnak – a kortársak ezt sokszor hiteltelennek érezték. Ugyanakkor volt egy másik, szintén morális elvárás: a fejlődésbe vetett hit. A felemelkedésről, a nevelődésről, a jellem javulásának elvi lehetőségéről ez a mélyen didaktikus század egyáltalán nem akart lemondani. Így aztán a regényíró kettős feladat előtt találta magát. A jellem változásait kellett hitelesen megírni. Úgy, hogy a változás ne bontsa meg a karakter egységét (hiszen az hiteltelennek, hazugnak tűnt), ugyanakkor mégis meggyőző példát kellett az olvasóknak adni arról, hogy a jellem javítható. A didaktikus szándék, az irodalom etikai elköteleződésének alapvető igénye együtt élt egyfajta „lélektani realizmussal”. És ennek a kettős kötésnek nem volt könnyű megfelelni. Jókai regényei sokszor nem tűntek elég hitelesnek, Kemény regényei pedig sokszor nem emelték fel sem karaktereiket, sem az olvasójukat etikai értelemben.

És mi a helyzet a női jellemmel? Ez nehezebb kérdés a kortársak vagy a mai kutató számára? A könyvedben hol csak érintőlegesen, hol kifejtettebben foglalkozol ezzel a kérdéskörrel.

A 19. század a női emancipáció szempontjából nagyon mozgalmas időszak, és ez nyomot hagy a korszak irodalmán is. Elég vegyes elméletek és beszédmódok voltak forgalomban a kérdés kapcsán. A század első felében még többnyire elfogadott álláspont szerint a nők a fejlődés alacsonyabb fokán rekedtek meg, mint a férfiak, és így nem olyan összetett a személyiségük, ezért jobban is hasonlítanak egymásra, nem olyan differenciáltak, mint a férfiak. Többnyire elfogadott volt, hogy a nők sokkal inkább ki vannak téve saját testüknek, a test változásainak, mint a férfiak (akik így függetlenebb szellemek). Az erős testi meghatározottság miatt is esendőbbek morálisan, illetve ez teszi számukra lehetetlenné az absztrakt vagy kreatív gondolkodást, a művészetek autonóm gyakorlását és a tudomány művelését. A női agy abszolút és relatív (testtömeghez viszonyított) súlyának kérdése a kor egyik vezető témája és így tovább… Ugyanakkor a század végére bizonyos egyetemi szakok megnyílnak a nők előtt, rendszeresen publikálni kezdenek női írók. Szóval társadalomtörténeti és diskurzustörténeti szempontból nagyon mozgalmas időszakról van szó. Ha az emlegetett „örök emberire” gondolunk: szóval az örök emberi az nyilvánvalóan férfi. A nő az ehhez képest már valami sajátos. Furcsa, különös lény. Kemény Zsigmond regényei ebből a szempontból is izgalmasak. Nagyon sok olyan összetett női karaktert írt meg, amelyek túllépnek azon, hogy a női lélek az, ami kiegészíti az örök férfit. Ha nem kerülnék önellentmondásba, azt mondanám, hogy regényeiben az örök emberi sokszor a női karakterekben jelenik meg. Természetesen úgy értem, Kemény korának örök emberije éppenséggel sokszor nő.

Mi lesz a folytatás? Min dolgozol mostanában?

Néhány női szerzőjű önéletrajzi jellegű szöveggel foglalkozom mostanság. Kicsit korábbi szövegek ezek, a 19. század első feléből. Megmaradt az érzelemtörténeti kontextus iránti kíváncsiságom (az érdekel, hogy ezek a szövegek hogyan értelmezik, illetve hozzák létre azt a nyelvet, amelyen bizonyos érzelmek elbeszélhetők); és kiegészült némi társadalomtörténeti érdeklődéssel. Az előző kérdéseddel összefüggésben azt vizsgálom, hogy ebben a nőtörténeti szempontból nagyon forrongó időszakban milyen diskurzusok és hogyan vettek részt abban, hogy más, szabadabb, változatosabb női társadalmi szerepek is elképzelhetővé váljanak. Az irodalomban, és azon kívül is.

Az interjú a 2018. február 28-án a pécsi Művészetek és Irodalom Házában, a Pécsi Akadémiai Bizottság rendezvényén elhangzott beszélgetés rövidített és szerkesztett változata.

(Fotók: Simor Kamilla)