Mészáros Márta a magyar filmművészet aranykorának egyik utolsó, máig aktív tagja, legutóbbi történelmi drámája a tavaly ősszel bemutatott Aurora Borealis. Mészáros Márta nemcsak az első magyar női filmrendezők egyike, hanem életművét a női sorsoknak és ezzel szoros összefüggésben a történelmi igazságtalanságok leleplezésének, a magyar közelmúlt elemzésének szentelte. A rendezőnő egykori férjéhez, Jancsó Miklóshoz hasonlóan hosszú híradófilmes korszak után, a hatvanas évek végén készíthette el első nagyjátékfilmjét, az Eltávozott napot, melyet olyan realista drámák követtek, mint a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját elnyerő Örökbefogadás, a Cannes-ban jutalmazott Kilenc hónap vagy a francia koprodukcióban készült Örökség, melyek az anyaság és a szülés kérdéseit járták körül. A rendezőnő a lengyel Szolidaritás-mozgalom kibontakozása környékén fordult a nagyobb volumenű történelmi filmek felé Napló-sorozatában, de Mészáros Mártát a rendszerváltás után is tovább foglalkoztatta a történelem és az egyén kapcsolata (A temetetlen halott, Utolsó jelentés Annáról). Ennek az érdeklődésnek a legújabb gyümölcse az Aurora Borealis, melynek kapcsán megkérdeztük Mészáros Mártát nemrég bemutatott filmjéről, életműve és a magyar filmművészet múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

 

Az Aurora Borealison kívül mivel foglalkozott az utóbbi pár évben?

Az osztrákokkal közösen forgattunk dokumentumfilmet ugyanerről a témáról. Nagyon sokszor megfordulok Lengyelországban, ott is sok filmben, dokumentumfilmben dolgoztam, többek között a csodálatos Szolidaritás-mozgalomról csináltam egy sorozatot a nyolcvanas években, amikor az események zajlottak. Az egyik legnagyobb szívügyem és szívfájdalmam a Madame Curie-tervem, melyet végül nem tudtunk megvalósítani. Egyrészt azért, mert nem találtunk a főszerepre megfelelő színésznőt, másrészt a téma nagyon nehéz. Ugyanis én nem szabályos életrajzi filmet akartam készíteni róla, mivel azt már megcsinálták mások előttem. Curie elementáris zseni volt, az első női Nobel-díjas tudós, valamint franciaországi ténykedése ellenére végig lengyelnek vallotta magát, fontosnak tartotta a lengyel szabadság ügyét. Ezért a téma, személye megkövetelte, hogy eredeti módon legyen feldolgozva Madame Curie élete. De rájöttem, lehetetlen megmutatni, hogy egy zseni agyában milyen módon születik meg a hit, a gondolat, hogy az atom, a rádium ott van a „sárban”, az anyagban.

 

Miért vonzza Önt Lengyelország?

Annak idején láttuk a Csatornát és Andrzej Wajda többi nagy filmjét is, majd később találkoztam Wajdával, és nagyon jó barátok lettünk. Mikor Miklóssal [Jancsó Miklós filmrendező Mészáros Márta férje volt – a szerk.] elváltak útjaink, összeismerkedtem Nowickivel [Jan Nowicki lengyel színész, Mészáros Márta későbbi élettársa, a rendezőnő több filmjében is játszott – a szerk.], majd Lengyelországba mentem. A lengyelek sokkal nyitottabbak és érzelmesebbek. Nekik rengeteg nagyvárosuk van, nálunk Budapest az ország „vízfeje”. A magyarok zárkózottak, búskomorak, a lengyelek viszont barátságosak és állandóan harcolnak a szabadságért. Az Isten és a haza, a haza szabadsága a legfontosabb tényező az életükben. Az én korszakomban a Szolidaritás-mozgalom tízmillió embert mozgatott meg, ekkora tömeget nem lehetett elpusztítani. Akkoriban rengeteg fantasztikus emberrel ismerkedtem meg, például Wałęsával, Kuroń-nyal és Michnikkel [Jacek Kuroń és Adam Michnik lengyel ellenzéki vezetők – a szerk.]. A magyar filmrendezők többsége akkoriban is a valóságról és a közelmúltról készített filmeket. Jancsó is olyan filmeket csinált, amelyek főleg a magyar történelemmel foglalkoztak. Nagyon sokáig nem értették, mit jelent Jancsónál, hogy a magyarok körbe-körbe járnak pántlikával. Hát épp azt, hogy akire valaki ráteszi a pántlikát a filmben, azt elárulják. És nálunk a másik feljelentése ismerős jelenség. Itthon mindenki veszekszik, gyanús, félnek egymástól az emberek. Az én életemben volt Rákosi-korszak, Kádár-korszak, majd rendszerváltás, most pedig van Orbán-korszak. A magyarok mindig újrakezdenek mindent, itt mindig újrakezdődik a történelem. A lengyeleknél valahogy sokkal inkább a eszmék, a hit és a szabadságvágy folytonossága a jellemző.

 

Miért készítette el az Aurora Borealist?

Ez a téma régóta foglalkoztatott engem, csináltam dokumentumfilmet is erről. Ám itthon nem lehetett volna csak úgy feldolgozni, már csak azért sem, mert a film témáját nem nagyon kutatják, nem is nagyon van rá igény Magyarországon. A második világháború alatt sok millió gyermek született erőszakból. Az osztrákoknál, Grazban van egy kutatóintézet, amely foglalkozik ezzel. Az intézetből kijutottak Oroszországba, elkezdtek kutakodni az osztrák hadifoglyok ügyében. Elolvastuk a kutatás vezetőjének, Barbara Marxnak a könyvét, mely erről szól. Nagyon értékes olvasmány, ami sokaknak segített is. Ezután készült el a már említett dokumentumfilm, majd Pataki Évával és Jancsó Zoltánnal elkezdtük tervezni a forgatókönyvet. Egyrészt tehát érdekelt a téma, másrészt viszont akartam Törőcsik Marinak egy filmet, aki már 83 éves lesz, és aki már átesett néhány kómán. Én a legjobb magyar színésznőnek tartom, mert másképp játszik, az orosz iskolát követte, imádták is emiatt külföldön.

A két Törőcsiket tudatosan választotta ki a főszerepekre?

Az úgy volt, hogy színészeket kerestünk, Franciska is megjelent, és megtetszett nekem. Van valami szomorúság az arcában, de nagyon szép és szexi is tud lenni. Franciska nagyon tehetséges csaj, Mari is nagyon szerette. Nem játszottak együtt a különböző idősíkjaik miatt, de a forgatáson jó kapcsolat alakult ki köztük. Mari is nagyon szeret forgatni amúgy, és iszonyatos erőfeszítésébe került a betegsége miatt, hogy hiteles legyen, de ennek ellenére ugyanazt a teljesítményt hozta, mint mindig. Én is nagyon szerettem mindkettőjükkel dolgozni.

 

Az Aurora Borealis a határátlépésről és a menekülésről szól. Gondolt esetleg arra a történet megalkotása közben, hogy a mai menekültválság allegóriája?

Nem gondoltam erre. Viszont egész felnőtt életemben azt láttam, hogy mindenki menekül. Ez természetes volt számomra. Szabó István sokat dolgozott a németekkel, Jancsó az olaszokkal, Mundruczó meg megy Amerikába. Mindenki menekül. Azt viszont értem, hogy ide miért nem menekül senki. Itt tartósan élni nem jó. Turistaként nagyon szórakoztató Magyarország, francia ismerőseim is szeretnek visszajárni ide. A menekültválság sokkal bonyolultabb annál, amit a jelenlegi magyar kormány csinál, illetve ennek alapján a társadalom gondol. Én nem értek hozzá, ez egy furcsa történelmi pillanata az emberiségnek, de mindig voltak vándorlások, csak nem áramlott ennyire gyorsan az információ, nem volt ennyire nyitott a világ. 1956 után majdnem egymillió magyar kivándorolt az országból. Anglia tele van hindukkal, London polgármestere is pakisztáni származású. Amerikáról vagy Franciaországról nem is beszélve. A francia gyarmatokról rengetegen mentek át az anyaországba. Ezek a kevert nemzetek már régen léteztek, szóval ez nem tisztességes, hogy mi, magyarok meg bezárjuk a határokat. Amúgy még a titoktartás is, hogy magamban tartom a dolgot, nagyon magyar ügy. A kóma és a halál kellett ahhoz, hogy megnyíljon az Aurora Borealis főszereplője is.

 

Az Aurora Borealist a Magyar Nemzeti Filmalap is támogatta. Milyen volt az együttműködés a szervezettel?

Eleinte nem is nagyon akartak pénzt adni az Aurorára, de utána Andy Vajna úgy döntött, nekem mégiscsak jár annyi, hogy ezt elkészíthessem. Ezt amúgy annak is köszönhetem, hogy lett Nemes Lászlónak ez a remek holokauszt-filmje, mely nagyon sikeresnek bizonyult. A film merész volt, mert akár a nagyszerű regény, a Sorstalanság, megmutatta, hogy az egyszerű embereket az egyszerű emberek küldték a kemencébe. Illetve észrevették, hogy mi a magunk idejében is csináltunk jó filmeket, a Naplóért kaptam díjat Cannes-ban. És érdekes módon amúgy annak ellenére, hogy három-négy évig nem reagáltak pozitívan a forgatókönyvemre, utána már nem volt semmi probléma. Egyetlen vicces negatív kritikát kaptam: volt olyan, aki azt a véleményt írta még a forgatókönyv-fejlesztés alatt, hogy Mészáros Márta nem ért a nőkhöz (nevet). Nyugodtan leforgattuk a filmet, sőt Vajna megnézte velünk, majd felállt, megköszönte nekünk, és távozott. Ő szerintem abszolút ért a filmekhez, kifejezetten jó ízlése van, érzi, hogy kiben van meg az úgynevezett „tehetség”, ő ebben nem téved.

 

Egyébként az Aurora Borealisnak milyen volt a visszhangja?

Nagyon jó! Abszolút meg vagyok elégedve, mert mostanáig vetítik a filmet. Lassan hetvenezernél tart a nézőszám, ami Magyarországon jelen körülmények között nagy szó. Sokan pozitívan vélekedtek az Auroráról, és negatív visszhangokat nem is nagyon hallottam. Nagyon sokat számított nekem, hogy Chicagóban nem egy zsűritől, hanem a közönségtől kaptam díjat. Chicagóban pedig azt sem tudják, hol van Magyarország. De Izraelben is teltházzal vetítették az Aurorát. A közönség reakciója nagyon sokat jelent számomra.

Rendszerek jöttek és mentek, mindig máshoz kellett alkalmazkodni. Mit gondol, Ön hű tudott maradni az alkotói hitvallásához?

Mindig azt csináltam, amit szerettem, amit érdekesnek találtam, engem a pénz nem érdekelt. Csináltam francia és kanadai filmeket, de ezek más filmek voltak, mint amiket Magyarországon és Lengyelországban készítettem. Persze nagyon nagy mázlim volt, mert én abban a korszakban lettem női filmrendező, mikor a világon ilyen nem volt. Agnes Varda, Larisza Sepityko, Věra Chytilová meg én voltunk akkoriban. Az Örökbefogadás az, amire a mai napig nagyon büszke vagyok, és ez hozta meg számomra a sikert, elnyerte a nagydíjat Berlinben. Ez azért volt nagy dolog, mert nő először kapott ilyen nagydíjat. Nagyon sokáig nem is tudtak ezzel külföldön és itthon sem mit kezdeni. Ma már szerencsére nagyon sok női filmkészítő tevékenykedik, és a Cannes-i Filmfesztiválon a rendezői díjat Sofia Coppola nyerte, ebben már nincs semmi különleges.

 

Hogyan viszonyult Önhöz a kádári kultúrpolitika?

Mivel én voltam az első játékfilmes női rendező, nagy mázlim volt. Jancsó ekkor már ismert rendező volt, és ő segített nekem, hogy elkészíthessem az Eltávozott napot. Erre nagyon kevés pénzt kaptam. Egy munkáslányról szólt, ami persze érdekes volt a rendszer számára. És amúgy nem mertek nem adni egy kis pénzt olyan nőnek, mint én, aki Moszkvában végzett. Moszkvától akkoriban nagyon be voltak szarva (nevet). Majd jött Magyarországra egy remek kritikus, akit Jancsó is ismert, Lino Miccige, és elvitte fesztiválra a filmet. A hatalomban ki voltak ezen akadva, de nem mertek vacakolni vele, főleg, hogy akkoriban 1968 volt. A franciák is megvették, egy évig vetítették, majd bejárta a film a világot. Aztán békén hagytak.

 

Akkor nem is konfrontálódott többet a rendszerrel?

Voltak azért ügyek. Két filmemet betiltották. A Holdudvart nem szerették, mert politikailag „ütős” volt. Aztán a Szép lányokat [Szép lányok, ne sírjatok – a szerk.] azért nem bírta Aczél György, mert a Szörényiék meg a Kex voltak benne, de Bacsó Péter végül elintézte, hogy kis változásokkal bemutatható legyen. Majd az első Naplót [Napló gyermekeimnek – a szerk.] betiltották, három évig dobozban is maradt, mert Aczél oroszellenesnek tartotta. De jött egy másik vezető, Kőhalmi Ferenc, aki két-három snitt megváltoztatásáért cserébe kiengedte a filmet.

 

Hogy látja, milyen volt akkor és milyen ma filmrendezőnek lenni?

Sok forgatókönyvet nem fogadtak el, meg voltak betiltások, de akkoriban csak volt valami reményünk, harcoltunk valamiért. Azt a rendszert utáltam, mert apámat kivégezték az oroszok, sok lengyel barátom ült börtönben, de hittünk a győzelemben. Kádár kommunista volt, de szerette a népét. Ma viszont mindent elnyelt a pénz. Ugyanakkor a kultúrára meg nem áldoznak semmit, a színészeket borzalmasan alulfizetik, a vezetők meg, akik bent ülnek a hatalomban, még büszkék is arra, hogy nem olvasottak. És sajnos manapság nagyon sok butaság történik a szakmában is. Azelőtt a MAFILM büféjében mindenki találkozott. Ha Bacsó csinált egy filmet, mindenki elment megnézni. Volt közösségi élet az alkotók körében. Mi mindent tudtunk egymásról. Most ilyen nincs, mindenki megy a maga útján. Kovács, Fábri, Jancsó meg Várkonyi is nagyon jó magyar filmeket csináltak. Ma viszont sokan a magyarok közül is amerikai filmet akarnak csinálni. És amúgy nagyon kevesen tudják Hollywoodban megőrizni azt, amik voltak, ez nagyjából csak Polanskinak meg Formannak sikerült. A mi generációnk még elmondta, hogy miben él. Valahogy az újabb generációk nem nagyon vonzódnak ahhoz, amiben élünk. Török Feri legutóbbi filmjére [1945 – a szerk.] mondom azt, hogy az egy nagyon jó film volt az utóbbi évekből, meg a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan [Reisz Gábor filmje – a szerk.] is tetszett ebből a szempontból.

Önt a feminista kritikusok pajzsra emelték, mert következetesen női sorsokkal foglalkozott. Miért kötelezte el magát a női hősök mellett?

Jancsónál a nők csak díszletek, a férfiak meg foglalkoznak a politikával és a társadalommal (nevet). Engem épp ezek a nők érdekeltek. Én nőként többet tudok róluk, és másképpen. Persze Bergman és Fellini is sok filmet csinált nőkről, de én a saját érzésvilágomat vittem bele a filmjeimbe. Egyébként itthon nem is nagyon, de külföldön, a franciáknál és a lengyeleknél csináltam olyan filmet, ami kifejezetten a szerelemről szól. A magyar szerelmi és szexuális „kultúrát” nagyon rossznak tartom. A szerelem itt annyit jelent, hogy összetalálkoznak, csinálnak egy-két gyereket, majd elválnak. Nincs meg az igazi érdeklődés egymás iránt. Szóval nem lehet egy Anna Kareninát csinálni itthon, mert nincs Anna Karenina Magyarországon. Egyedül Pistának [Szabó István filmrendező – a szerk.] a Szerelmesfilmjét szeretem, mert Pista őszintén csinálta meg a filmet, nagyon szép is volt. De szerettem Fábri és Törőcsik női filmjeit is. Ma mi van? Van ez az ízléstelen tévésorozat, az Éjjel-nappal Budapest, amiben közönséges módon beszélnek a szerelemről és a szexről, illetve egymással is, a férfiak pedig szörnyen néznek ki, a nők borzalmasan buták. Szóval ennek köze nincs az igazi szerelemhez.

 

Sok filmjében, így az Aurora Borealisban is konfliktusként élik meg hősnői az anyaságot. Ön mint szülő, nagyszülő hogyan viszonyul ehhez szerephez?

Nem mondanám, hogy konfliktus az anyaság. Én három gyereket neveltem fel, és bizony sokszor kellett mellettük dolgoznom is, nem állhattam le, és nem is akartam feláldozni a karrieremet. Én nem úgy szerettem a gyerekeimet, hogy puszinyuszi, meg hurcolom mindenhova őket. Fontosak voltak számomra, és ők is tudták, hogy mindig számíthatnak rám. Jancsó sem tudott mindig ott lenni, meg nyilván én sem voltam tipikus anya, inkább barátok voltunk a gyerekeinkkel. És nálunk mindig voltak konfliktusok mindenkivel, de próbáltunk mindent őszintén lerendezni, nem kentünk el semmit. Az említett barátság pedig a mai napig megmaradt a gyerekekkel, például Nyikának is az első útja ide vezet, ha hazatér külföldről. Számomra a legfontosabbak a gyerekek és az unokák, ezért jöttem vissza Lengyelországból is. Az unokáimmal is szívesen beszélgetünk, például a hétéves Simike tanított meg engem ezekkel a modern kütyükkel bánni, meg megmutatta, hogy kell megkeresni a YouTube-ot, habár mindig mondja, hogy „Márta, Márta, te milyen buta vagy!” (nevet).

 

Tervez-e még filmeket készíteni?

Igen, Cserháti Zsuzsiról akarok filmet csinálni. Ő ezekben a nagyon furcsa években élt, a kommunizmus alatt tönkretették, pedig csodálatos tehetség volt. Sokáig bárokban és vidéki kocsmákban énekelt, aztán újból felfedezték, de akkor testileg-lelkileg már tönkrement. Ám a zseniális hangja megmaradt. És mostanában nagyon sokan hallgatják őt megint. Így a beszélgetés végén meg is mutatom majd Önnek a Beatles Yesterday-dalának feldolgozását. A színésznőt persze nagyon nehéz lesz kiválasztani ez esetben is, de bízom benne, hogy megtalálom, és hogy adnak majd erre pénzt.

(A képeket a Vertigo Media jóvoltából közöljük.)