A legjelentősebb magyar klasszika-filológus, a vallástörténész Kerényi Károly a háború előtt Budapesten és Pécsen tanított, ellenállhatatlan kisugárzású mesterként Stemma (Koszorú) néven tudományos társaságot alakítva ki, illetve barátokat és tanítványokat gyűjtve maga köré Szerb Antaltól Devecseri Gáborig és Szilágyi János Györgyig, aki később, klasszika-archeológusként az úgynevezett figurális etruszko-korinthoszi vázák területén a világ legelismertebb szakértője lett. A Jelenkor februári számában jelent meg a Kerényi–Szilágyi-levelezés, valamint Vajna Mártának Szilágyi baráti társaságaira emlékező interjúja. Komoróczy Gézával, Szilágyi barátjával és hagyatékának gondozójával, a levelek és az interjú kiadójával beszélgettünk.

Amikor Szilágyi életútinterjúja 2016 legvégén megjelent az Enigmában, alig lehetett megszerezni a két lapszámot. Hol tart a hagyaték rendezése, kiadása?

Szilágyi János György születésének századik, temetésének második évfordulójára a Jelenkorban (2018/2) most jelent meg Kerényi Károllyal folytatott levélváltása, illetve Vajna Márta visszaemlékezése közös társaságuk történetére, a friss Ókorban (2017/4) pedig egy levele, amelyet 1990-ben írt Alföldy Gézához, Augustus császárról és a diktatúráról – aktualizálásoktól sem tartóztatva meg magát. [Alföldy Géza, 1935–2011, az ELTE, majd 1965-ös emigrációja után előbb a Bochumi, majd a Heidelbergi Egyetem világhírű ókortörténésze volt – K.I.] Tavaly nyáron, kilencvenkilencedik születésnapjára kiadtam az ÉS-ben (2017/28) egy Horatius-tanulmányát, melyet Zaporozsjéban, orosz hadifogságban jegyzett le. A hatalmas hagyaték ismeretében úgy érzem, érdemes az emlékét egy-egy munkájával elevenen tartani. A személyes levelezéséből összeállított nagy kötet kiadásra vár. Gyerekkorától kezdve mindenkinek azt mondta és írta, hogy utál levelet írni, ehhez képest a Szépművészeti Múzeumban a tudományos levelezése körülbelül kilencszáz boríték, és némelyikben akár nyolc-tíz levél is lehet. Ezeknek tárgyát tudományos kutatásai és múzeumi kapcsolatai képezik; Lindner Gyula rendezi őket. Otthoni és részben múzeumi íróasztalában őrzött hagyatékából több száz személyes, nem szorosan szakmai jellegű levele van a kezemben, én ezeket gondozom, külföldi utazásairól, tárlatokban, kiállításokon szerzett élményeiről van bennük szó.

Mi a most megjelent Kerényi–Szilágyi-levelezés személyes háttere?

Szilágyi a klasszika-filológusok között, Somlyó Györgyöt leszámítva, a Kerényi-kör legfiatalabb tagja volt. 1936-ban iratkozott be a pesti egyetemre. Kerényi egyetemi előadásai már a harmincas évek első felében elkezdődtek, amikor magántanár volt, és Némethy Geyzát helyettesítette mint utódja. Ott összegyűlt egy olyan hallgatóság, amelynek Honti Jánoson, Dömötör Teklán, Dobrovits Aladáron, az olykor megjelenő Szerb Antalon kívül tagja volt Szilágyi János György nagyon fiatalon elhunyt bátyja, Szilágyi Endre is. János György tehát a bátyja és annak gimnáziumi osztálytársa, barátja, Devecseri Gábor révén kapcsolódott ehhez a körhöz.

A Stemma szűk körű, latin és görög szövegolvasással foglalkozó estéin, Kerényi lakásán, Szilágyi már I. éves korában részt vett. A rangsorban Trencsényi-Waldapfel Imre és Devecseri álltak az élen, nekik már könyveik is megjelentek (Horatius Noster, Pásztori magyar Vergilius, illetve a Catullus-összes), a kedvenc Devecseri volt. Kerényi azután Szilágyira bízta Karinthy Gábor, a gyermekkori barát hosszan készülő Ovidius Amores-fordításának szerkesztését. Doktori értekezése (Atellana, 1941) és ez az 1943 elején megjelent Ovidius-kötet Szilágyi tudományos felkészültségének bizonyítéka lett. Nem sokkal később, már Szilágyi munkaszolgálatra bevonulása után, további tervekről leveleztek, majd Szilágyi elküldte egy éppen lezárt tanulmányának egyetlen kéziratát az akkor már Svájcban élő Kerényinek. A történetet maga is megírta, de most megjelentek az egykori levelek, Szilágyié, illetve Kerényi válasza, amely csak a háború után jutott el a címzetthez. A tanulmány, melyre Kerényi – „Apollón farkas-arcát felvillantó gesztussal” (idézet Szilágyitól) – azt a megjegyzést tette: „kellemes és steril éter-szag van (benne), de levegő kevés”, kiadatlan maradt, nincs is meg, de Szilágyit munkaszolgálata és hadifogsága évei alatt mindvégig foglalkoztatta a mítosz mibenléte, mítosz és mese összefüggése: Kerényi utolsó pesti előadásainak gondolatai. (A mester Devecseri első Homérosi himnuszok fordítás-kötetéhez írta talán legszebb tanulmányát: „Mi a mitológia?”, 1939, magyarra Szerb Antal fordította le.) Szilágyi, a hazaérkezése után, a legelső, akinek levelet írt, éppen Kerényi volt. Kerényi akkor már túl volt azon a felháborító sérelmen, amit az ellene 1946-ban indított sajtótámadás jelentett, és tudomásul vette, hogy nem kapja meg a pesti katedrát. A kaput végleg Lukács György csapta be előtte, 1948-ban, s az Akadémia egyik akkori kommunista vezetője később elárulta Szilágyinak, hogy Kerényit azért kellett távol tartani Magyarországtól, mert „a többiek a kezünkben voltak, de Kerényivel és Alföldivel [Alföldi András ókortörténész, emigrációja utána a Berni, majd a Bázeli, végül a  Princetoni Egyetem professzora – K. I.] nem bírtunk volna el”. Kerényi élete végéig Svájcban élt, dolgozott. Szép lassan kiderült, hogy itthon egyedül Szilágyi maradt hűséges hozzá. De a levelezés hézagai között a Kerényi haláláig tartó kapcsolatnak ezt a szövetét lapalji jegyzetekben restaurálni nagyon nehéz.

Szilágyi munkaszolgálata és hadifogsága után, egy futólagos pesti találkozást (1947) nem számítva, 1948-ban hosszabb ideig is együtt voltak Rómában, a Magyar Akadémián. Ott világossá vált, hogy Kerényi egyfelől nehéz egzisztenciális helyzetben van, másfelől Carl G. Jung és az Eranos-kör egy időre magához kapcsolta, és ez hatással volt vallástörténeti interpretációira is. Szilágyi más irányban indult el: a Szépművészeti Múzeumban kapott állást, és kötelességtudó emberként mint kezdő művészettörténész a múzeumi tárgyakat kezdte feldolgozni. Az első cikkében 1949-ben lelkesen leírt antik amphoráról egyébként idővel maga ismerte fel, hogy hamisítvány, ez segítette hozzá ahhoz a felismeréshez, amelyet később a műtárgyhamisításról szóló, Legbölcsebb az idő című nagy tanulmányában fejtett ki, s amelynek lényege talán az, hogy a minta, a hagyomány átírása maga is eredeti művészet. Az etruszko-korinthosi figurális vázákkal foglalkozó kétkötetes, Firenzében megjelent könyvében (1992, 1998) aztán mintegy háromezer-ötszáz vázát dolgozott fel, mindet autopszia alapján: a múzeumokban, szerte a világban, kézbe vette, vázlatosan lerajzolta, gondosan leírta őket, rekonstruálta történetüket.

És Rómában mi történt?

Kerényivel ott már nem tudott úgy beszélgetni, mint amikor a Stemmában együtt voltak. A felesége azt kérdezte tőle, hogy jóban vannak-e még. Van egy drámai megjegyzése az egyik levelében, amit csak a bevezetésben idézek, mert másnak szól. Arról ír benne, hogy az egész Római Magyar Akadémia rajong „Kerényi marhaságaiért”. Szilágyi válasza felesége kérdésére: mielőtt Kerényi elutazott, megint jóban lettek, Kerényi fel is kereste, hogy elköszönjön. A következő évek folyamán több levelet váltottak, egyszer Szilágyi meglátogatta Kerényiéket Asconában, és lassanként már ő lett az, aki Kerényinek tájékoztatást tudott adni tudományos, szakirodalmi téren. Fontos Ovidius-tanulmányaik, Szilágyié 1964-ből, Kerényié 1969-ből, gondolatilag is érintkeznek. A történet legvégét Szilágyi Angelo Brelichről írt egyik levele dokumentálja. Azt írja 2008-ban, kilencvenévesen: „Ami különösen izgalmas volt nekem, az, hogy bár Brelich már 1958-ban végleg összeveszett Kerényivel, mert más irányba fordult, nekem pedig az egykor csodált harmincas évek-beli Kerényi tanulmányok (…) ma már zagyvaságok, másfelől teljesen más útra tértem, mint Brelich, és mégis: könyvét [Brelich, Római variációk az eredet témájára, 1968 – K. G.] olvasva teljesen világossá vált, hogy mindketten Kerényi-tanítványok vagyunk. Talán ez a legfontosabb, ami az utóbbi napokban történt.”

A személyes mozzanatokon túl mi az, ami a levelezésből még kiderül?

Például világos, hogy Hamvas Béla, aki az 1930-as évek közepén járt a Stemma-estekre, írt a Szigetbe is [Kerényi 1935 és 1939 között megjelent folyóirata – K. I.], később tudományos értelemben már nem számított Kerényinél. Azt állítom, hogy Magyarországon a Kerényi iránti érdeklődés indokolatlanul tolja Hamvas felé Kerényit. Mintha ő volna a kulcs Kerényihez. Hamvas és Kerényi pályája, még a Szilágyi előtti korszakban, egy pillanatra valóban találkozott, de ezen Kerényi hamar túljutott. Hamvas irracionalizmusa, ezoterikus érdeklődése, misztika iránti vonzalma egészen más, mint Kerényi mítoszfelfogása. Kerényi az irracionálisról racionálisan írt. Hamvas eszmevilága maga a Felhőkakukkvár.

Híres kritikájában Szentkuthy Miklós Kerényit is irracionalizmussal vádolja.

Igen, Szentkuthynak látszólag mintha igaza volna abban, hogy Kerényi beletévedt a német irracionalizmusba. Egy levelet, amelyben Kerényi 1942-ben arról ír, hogy elmegy Julius Evola előadására, nem lehet lábjegyzetekkel korrigálni, a valóság azonban az, hogy Kerényit történetesen ugyanazok a problémák izgatták, amelyek Hamvas Bélát is foglalkoztatták. De míg Hamvas a magyar nemzeti kultúrát akarta megújítani ezzel a vallásos, misztikus beleéléssel, addig a klasszika-filológus Kerényi számára a görögségélmény és az emberi valóságnak a vallásban, mitológiában való kifejeződése volt az érdekes; ő nem az utcán akart találkozni a görög istenekkel, hanem tudta, hogy ezek a létnek olyan lényeges mozzanatait testesítik meg, amelyek – más kifejeződési formákban – más világképekben is megvannak. A Hamvast vagy a valóban „fascista” Evolát érdeklő témákhoz Kerényi még az 1941–42-ig terjedő hat-hét évben is egészen másképp nyúlt, mint ők.

Az ókortörténész Franz Altheimhez viszont valóban szorosabban kötődött. Altheim közel állt az Ahnenerbéhez [Forschungsgemeinschaft Deutsches Ahnenerbe, a német nép árja múltját kutató hivatalos szervezet a náci időkben – K. I.], de vele Kerényi mondhatni még tudományos gyerekkorából, Walter F. Otto előadásainak idejéből volt barátságban. Altheim nem ideologikus tudós volt, hanem – laza párhuzammal élve – tudta, hogy csak pályázati pénzekből lehet más országokra is kiterjedő kutatásokat folytatni, és Németországban pályázati pénzt csak a náci intézmények adtak. Kerényi meghívására Altheim előadásokat tartott Budapesten, a Magyar Szemle Társaság egyetemes történeti sorozatának ókori kötetében, melyet Kerényi szerkesztett, ő írt Rómáról (1935). Kapcsolatuk történetét kritikus szemlélettel megírta Volker Losemann a Szilágyi által szerkesztett Mitológia és humanitás című, Kerényi 100. születésnapja alkalmából készült kötetben (1999). A háború folyamán Kerényi felismerte, hogy a nemzetiszocializmus, a maga irracionalista töltetű ideológiájával, elszívja a levegőt a humanista vallástörténet elől. Ekkor Altheimmel is nagyon feszültté vált a viszonya. A Thomas Mann-nal folytatott levelezés mutatja Kerényi mítosz-értelmezését a legtisztább alakjában. Altheim ridegen reagált Kerényi kérésére, hogy segítse kiszabadítani Auschwitzba hurcolt leányát, Gráciát. Csak az ötvenes években kerültek egymással ismét kapcsolatba, az egykori barátság alapján, de inkább csak formálisan.

A lapban nemcsak a Kerényi-levelezés szerepel, hanem olvasható Vajna Márta interjúja is, amelyben Devecseri és Szilágyi társaságáról beszél. Futólag említi, hogy egy idő után volt egy „pénteki” és egy „szombati” baráti köre is. Ezeket hogy kell elképzelni?

A három Karinthy-fiú (Kertész Tamás, Karinthy Gábor, Karinthy Ferenc), Szilágyi bátyja, Devecseri Gábor, Huszár Klára, Devecseri felesége, aztán Vajna János, a későbbi külpolitikai újságíró, a közgazdász Bródy András és az ő felesége, Vajna Márta, Szendrő József, aki irodalmárnak indult, de színészként lett ismert, illetve a harmincas évek legvégétől Örkény István szombatonként összejártak. Szorosan kötött heti elfoglaltságaik (értelmiségi segédmunkák, óraadás stb.) után, a nyomasztó politikai légkörből is kilépve, szombat este maguk között szabadok, mondhatjuk így is: felszabadultak lehettek. Annak a lakásán, aki épp beengedte őket. Ezek leginkább Vajnáék voltak, mert nekik volt nagyobb lakásuk, és a szülők megértőek voltak. A szombat esték hangulatát Örkény Szilveszter című novellája és Karinthy Ferenc Szellemidézése írja le; Örkénynél a történet vége már allegorikus túlzás. Olyanok voltak, mint a hatvanas–hetvenes években a hippik, akiket Szilágyi 1968-ban Los Angelesben, az egyetemi campuson nagy élvezettel figyelt, s írt is róluk a leveleiben, különösen szerette, hogy ugyanezek a szelíd, füvező hippik az egyetemi könyvtár olvasótermét éjfélig megtöltötték. A társaság a háború után, Devecseriék Svábhegyre költözése miatt vasárnap kora délutánonként gyűlt össze. Szilágyi egy időre kicsit feszült viszonyba került velük, mert amikor hazajött a hadifogságból, a többiek mind párttagok voltak. Ebben a korban, ennek a körnek egy nagyon komisz értelmezését adja Spiró György A kert című darabjában (1983). Szerintem nagyon jó darab, bár tudom, hogy Szilágyi nem szerette. Jól mutatja be azoknak az éveknek a párt-arroganciáját. Devecseri betegségével a körülmények megint megváltoztak, a társaság a kórházban jött össze, lettek új tagok, Litván Györgyék, Szűcs Jenőék, Lackó Miklósék (Lackó nagyszerű tanulmányokat írt a harmincas évek szellemi életéről, bennük sok lényegeset Kerényiről is). A régi és az új társaság Devecseri halála után ismét szombatonként találkozott.

A pénteki társaság története a Szépművészeti Múzeumban kezdődött, ahol Szilágyi a hadifogság után elhelyezkedett. Itt főképp Genthon István – kis képzavarral élve – mélyen bölcs árnyékában, Radocsay Dénes kicsit cinikus kisugárzásában, Pipi, azaz Gerszi Teréz bájos aurájában és Stoll Béla – akinek Gerszi az első felesége lett – fantasztikus irodalmi, filológiai tudásának szellemében jött össze a társaság. Ebbe a pénteki körbe csöppentek bele szép lassan fiatalabb művészettörténészek, klasszika-filológusok, szerény személyem is, és tulajdonképpen mind a két rendkívül eleven társaság kitartott Szilágyi mellett élete végéig.