Legutóbbi regényed, az Egy lemur vallomásai-sorozat negyedik része, a Wünsch híd nagyon más volt, mint a korábbiak. Kisebb töredékekből építkezett, lírai sűrűségű, szomorú bekezdések váltották egymást, szabálytalan időrendben. A Hasítás nálunk olvasható részlete mintha visszatérne a korábbi lemur-stílushoz: gyors, pörgő, lendületes, vicces: általános iskolai sztorik, balatoni úttörőtábor, gyarapodó tanári intők az ellenőrzőben. Hogyhogy újra az oldottság került előtérbe a rezignációval szemben?

Néhány évvel ezelőtt több lehetséges terv közül választottam a Wünsch hidat, persze lehet, hogy nem véletlenül. (Az igazi bajok utána kezdődtek, megéreztem valamit, privát vátesz.) Utána összeállítottam ellenpontként egy vidám nonszenszvers-kötetet, a Plazmabált, de a Hasítás kezdettől fogva „képben volt”. Vetésforgóban dolgozom, vasakat tartva a tűzben, több kéziratot fejlesztek párhuzamosan. A Hasítás végül tényleg olyasmi lett, ahogy jellemzed, talán a Pompásan buszozunk! című könyvhöz áll a legközelebb, csak nagyobb távlatot, több idősíkot fog egybe.

A regényrészlet jól követi a címet, száguld rendesen: mire az olvasó föleszmél, az elbeszélő-főszereplő már ki is járta az általános iskolát. Ezek szerint az új regény cselekménye a második lemur-könyv, a Pompáson buszozunk! még korábbi epizódjai és a harmadik kötet, az Arc és hátraarc katonaságot megjelenítő időszaka közé ékelődik? Vagy az általános iskolától sincs megállás, és halad tovább a könyv?

A részletet a könyv elejéről választottam, utána, a középső rész az elbeszélő fiatal felnőttkorát tárgyalja a ’80-as években és a rendszerváltás környékén. Végül felvillan néhány idősebb kori kép is. Ezek és a gyerekkori sztorik foglalják keretbe a hosszabb, sztorizós, bulizós középső szekvenciát. Műfajilag, hát, mit mondjak, stációs fejlődésregény?    

Az új regényben is hangsúlyosnak tűnik az önéletrajzi játék, a Garaczi László név el is hangzik, jellemző módon ironikus-humoros környezetben. Hogy látod, a saját élet elbeszélése vagy legalábbis irodalmi felhasználása milyen lehetőségeket tartogat még? Mindig van mit elmondani, újra és máshogy elmesélni?

A név az önéletrajziság részleges beismerése, alteregó és fikció, ahogy a történelmi kulisszák is enyhén elrajzoltak. A saját múlt mint téma és ihletforrás egyre kimeríthetetlenebbnek tűnik számomra. Egyre sűrűbb, kábítóbb és áthatolhatatlanabb ez a rengeteg. A könyvek próbálnak valamit fölfejteni, valamit megmenteni, „rendbe hozni”. Eljutni a kérdések, a problémák megfogalmazásáig. A fikciós kibillentés a magamutogatás és kiárusítás része, másrészt eltávolít, kívülről pillanthatok a tárgyamra. A leírhatatlannal szemben a képzelet nagyobb eséllyel indul. A dolog a rágondolás csődje és inspiráló imaginációs objektum. Mindeközben meglepő módon, és állandóan, és mégiscsak szükség van a többiekre is. Az olvasóra, munkahipotézis gyanánt. Évek múlva kiderül, hogy nem voltam egyedül a szobában.

Hogy áll a regény? Mikorra várható a megjelenése?

Elkészült, Könyvhétre jön a Magvetőnél, szerkesztője Szegő János. 

(Fotó: Déri Miklós)