Nagyjából ötven fordított és két sima regény fűződik a nevedhez. Hogyan csöppentél bele a műfordításba, hogy aztán voltaképpen főállásban ezt csináld, s hogyan következett ebből a regényírás? Miben hasonlít és miben tér el a két munka?

Kis túlzással azt mondhatom, véletlenül lettem műfordító. Az egyetem vége felé muszáj volt eldönteni, miből akarok élni. Megcsináltam ugyan a kötelező tanítási gyakorlatot, de úgy éreztem, az iskola nem nekem való terep. Valami nyugisabb dolgot szerettem volna csinálni. Egy ismerősöm megkeresett, hogy a Konkrét Könyvek kiadónak lehetne kéziratokat olvasni, és még fizetnek is érte. Az első regény, amit a kezembe nyomtak, Nick McDonell Twelve-je volt. Nagyon bejött, úgyhogy amikor leadtam a lektori jelentést, megkérdeztem, hogy lefordíthatnám-e, a kiadó meg rábólintott. A következő tizenegynéhány évben gyakorlatilag semmi mást nem csináltam, csak fordítottam. Meg titokban mindenféle kéziratokat bütyköltem, többek között azt, amiből később a Holtverseny lett. Legegyszerűbben talán az „alkotás” és „újraalkotás” szópárral lehetne megfogni a két tevékenység hasonlóságát és különbségét. A fordítás sok alázatot igényel, szerintem nem szerencsés, ha az ember beleviszi az egóját mások szövegébe. Az írás ehhez képest nagyon önző – és egyben szabad – tevékenység, legalábbis én úgy szeretek írni, ha nem kell senkire és semmire tekintettel lennem. Viszont az alázat, ami a fordításhoz szükséges, sokat segített, amikor a saját szövegeimmel dolgoztam. Mindkét tevékenység igénybe veszi az embert. A műfordítás az egyik legkeményebb munka. Nem mondom, hogy az írás mindig sétagalopp, de írás közben, ha sikerül elkapni a fonalat, könnyebben kerülök euforikus hangulatba. Egy-egy fordítással töltött nap után viszont leginkább a betűmérgezés tünetei jelentkeznek. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy soha nem mertem volna saját szövegeket írni, ha előtte nem fordítok le egy rakás könyvet.

Az utolsó utáni háború ötlete a Hévíz folyóirat A másik forradalom. Alternatív ötvenhat című novellaantológiába írt írásodból nőtte ki magát, az a szöveg adja az első fejezet gerincét. Miért döntöttél úgy, hogy egy alternatív történelmi regény helyett – amivé továbbírhattad volna az elbeszélésedet – egy fiktív háború (poszt)apokalipsziséről írsz inkább?

Ami novellányi terjedelemben érdekesnek tűnt, az egy regény hosszúságú szövegnél lassan kifulladt, vagy inkább elvesztette az érvényességét. A hangsúlyok áthelyeződtek a kulisszákról a szereplőkre, és valahogy az egész 1956-os kontextust erőltetettnek éreztem, mintha egy karácsonyfára díszeket aggattam volna, itt egy lyukas zászló, ott egy orosz tank. Ahogy haladtam előre a történetben, egyre szürreálisabb lett minden, egyre több mitikus elem került bele, úgyhogy végül a regény szerkesztőjével, Babiczky Tiborral és a kiadóval egyetértésben kiszedtük a szövegből ’56-ot. Most is jó döntésnek érzem, mert így, reményeim szerint, sokkal tágabb értelmezési horizontja lett a szövegnek. Ettől függetlenül az alternatív történelmi zsáner szerintem rengeteg izgalmas lehetőséget rejt, ami magyarul még messze nincsen kiaknázva. Sőt, igazából még csak a felszínt kapargatjuk. Pedig téma akadna bőven.

Az új regény alapszituációja elég egyszerű: egy kamasz srác összeáll egy sebesült amerikai deszantossal a posztapokalipszisben, és elindulnak megkeresni a srác öccsét, aki korábban eltűnt, és akit sokáig halottnak hittek. Ebből az indításból számos irányba elvihetted volna a regényt. Jutottak eszedbe alternatívák, vagy mindvégig tudtad, mit akarsz megírni?

Alapvetően hajlamos vagyok túlbonyolítani a dolgokat, és néha még azt is elhiszem, hogy sikerült valami új és eredeti ötletet kitalálnom, de ezek a nagyon eredeti ötletek rendszerint kudarccal végződnek. Az alaphelyzet a fiúval és a fekete katonával egyből beugrott, úgy éreztem, ennyi elég, hogy beindítsam a cselekményt. Viszont amikor nekiláttam, hogy regénnyé bővítsem a novellát, kifulladt a történet. Hiányzott valami, ami kimozdítja a sztorit és a főszereplőket a holtpontról. A novella és a regény között az egyik legfontosabb különbség „a Teó”. Ő később került bele a történetbe, de amikor felbukkant, tudtam, hogy komolyabb újraírásra lesz szükség. Három vagy négy ilyen nagyobb átírás volt, ami a Holtversenyhez képest elenyészőnek mondható. Arra már nem emlékszem, hogy a befejezés mikortól volt meg, de simán el tudom képzelni magamról, hogy az utolsó pillanatban döntöttem úgy, ahogy. Szeretek improvizálni, néha jól jövök ki, néha besül az ötlet, de amikor írok, inkább az ösztöneimre szoktam hallgatni. Egyszer megpróbáltam fejezetvázlatokból dolgozni – részletesen kidolgoztam, melyik fejezet miről fog szólni –, de egy idő után unni kezdtem az írást, mert tudtam, mi fog történni. Abból a történetből végül nem lett regény.

Ez a fiktív, utolsó utáni háború számos korábbi konfliktusból merít, például világháborús, persze ötvenhatos, illetve a napjaink közel-keleti helyzetéről szóló híradásokból ismerős momentumokra ismerhet az olvasó. Valamilyen kutatómunka biztosan megelőzte a regény írását. Miből merítettél?

Természetesen kellett valami alap, hogy biztonságosabban közlekedjek azon a metaforikus aknamezőn, amelyen írás közben mászkál az ember, de szigorú értelemben vett kutatásokat nem végeztem. Rendszertelenül válogattam a háborús irodalom, film és fotográfia területéről, és olvastam esszéket, történeti munkákat, interjúkat is. A hírek mellett ezek voltak a legfontosabb inspirációs források, de egy idő után inkább megnehezítette a dolgot, mert azt éreztem, minél többet foglalkozom a témával, annál távolabb kerülök a saját történetemtől.

Mire fektettél nagyobb hangsúlyt: a fiktív háború „összemixelésére”, a regényvilág topográfiájának, természetrajzának kitalálására vagy pedig a nyomasztásra a regény végi szürreálisba, abszurdba hajló víziókkal? Illetve melyik megírása állított a legnagyobb kihívás elé?

Bennem ezek nem váltak szét. Miután megtaláltam a szereplőimet, az elbeszélői hangot, és ezt az összemixelt posztapokaliptikus világot, csak meg kellett írni a történetet. Az egyes szám első személyű elbeszélést azért szeretem, mert így könnyen bele tudok helyezkedni a szereplőm nézőpontjába, könnyebben be tudok lépni a történetbe, és talán az olvasót is könnyebb azonosulásra bírni. Gyakorlatilag a szemem előtt zajlanak az események, fejben beszélgetek a narrátorommal, ő meg a többi szereplővel. Azt látom, amit ő, vagy ő látja azt, amit én, ez nézőpont kérdése. Ha eléggé sikerül elmerülni a regényvilágban, és elkezd működni a szöveg belső logikája, akkor nem feltétlenül gondolom végig, hogy most ide egy leírás passzolna jobban, vagy inkább paráztassam kicsit az olvasót. A szerkesztés során megpróbáltunk visszanyesni pár dolgot. Nagyon megnyugtató, ha alapos és jószemű-fülű szerkesztője van a regénynek, mert abból a távolságból, ahonnan az író nézi a szöveget, sok mindent nem lehet már tisztán látni.

A november 9-én megjelent Magyar Narancsban Sári B. László olyasmit ír rólad, hogy magyarul író amerikai regényíró vagy. Bret Easton Ellis vagy Cormac McCarthy hatása valóban kétségtelen. Számos helyen élsz irodalmi, filmes, vagy mint elárultad, képzőművészeti utalással a szövegeidben. Hogyan gondolsz ezekre az allúziókra? Főhajtások volnának, esetleg irányjelzők a műveid jobb értéséhez, kontextusba helyezéséhez vagy „csak” afféle easter eggként építed be őket a magad és a szemfüles olvasó szórakoztatására?

Nem akarok kitérni a válasz elől, de igazából van itt minden, mint a búcsúban. Az allúziók között akad főhajtás, húsvéti tojás, és olyan utalás is, ami reményeim szerint közelebb vihet a szöveg egy számomra érvényes olvasatához, értelmezéséhez. Lehetőség szerint próbálok ügyelni rá, hogy ne kezdjem el megmagyarázni a szövegeimet, mert úgy gondolom, az a szerencsés, ha egy szöveg az utalások nélkül, az allúziók pontos felfejtése nélkül is működik. Hab a tortán, amikor a szemfüles olvasó észrevesz egy-egy kikacsintást, de az igazat megvallva, ezeket az írói eszközöket is inkább ösztönösen használom. Amikor sikerül komolyabban elmerülnöm egy-egy szövegben, egy idő után mindenről az jut az eszembe, mindent a szöveghez kapcsolok. Ilyenkor tudom, hogy jó úton járok, a tudatom elkezd parazitaként működni, és mindent felfal, ami elé kerül, és amit hasznosítani tudok az adott szövegben.

Említetted, hogy a Holtverseny és Az utolsó utáni háború között voltak más regényötleteid, némelyik megírásába bele is fogtál. Ezekből lehet még valami, vagy van új ötleted?

Egyelőre még Az utolsó utáni háború születését sem hevertem ki, de túlságosan szeretek írni ahhoz, hogy leálljak. Egyelőre azt érzem, hogy túl sok az ötletem, és túl kevés az időm. Mondjuk, ahhoz még nem érzek elég erőt, hogy belevessem magam a következő regénybe, most inkább készülődöm, megpróbálom leszűrni a tanulságokat a visszajelzésekből, aztán hamarosan nekiállok anyagot meg ötleteket gyűjteni. Abban biztos vagyok, hogy minden regénnyel ugyanúgy meg kell majd küzdenem. Szeretem ezt a műfajt, a regényírásba teljesen bele tudok feledkezni, de nem adják könnyen magukat ezek a történetek. A regény ráadásul időigényes műfaj, és mivel minden kreatív munkába bele van kódolva a kudarc, simán előfordulhat, hogy az ember évekig dolgozik egy szöveggel, mire rájön, hogy behajtott egy zsákutcába. Egyelőre két komolyabb regénytervem van, de nem tudom, melyik lesz a befutó. Sokáig azt hittem, hogy a kettő egy könyv lesz. Felszabadító volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy tévedtem, de ez még mindig csak az első lépés, ráadásul úgy indulok el, hogy nem pontosan tudom, hová kellene eljutnom.

(Fotók: Bogdán Réka)