(1) Milyen könyvet olvastál legutóbb, hogy tetszett?

Énard Zónáját fejeztem be a napokban. Bár néha elfárad a ritmus, kilyukad a szöveg, nagyon élveztem, fajsúlyos könyv. Meglepett, milyen kételyek nélkül fogadom a háborús szókincs és a műveltségelemek, áldozatok és tettesek egymás mellé helyezését. (A Zóna számomra egyben a legérdekesebb külföldi könyv is.)

(2) Melyiket tartod az idei év legjobb magyar és világirodalmi kötetmegjelenésének?

Ritkán lelkendezem, vagy inkább azt mondanám, a kíváncsiságom mindig erősebb, mint az örömeim, de olvasóként határozottan jó évem volt. Nehéz választani Tompa Andrea Omertája vagy Nádas memoárja közül. A Világló részletekben különösen izgalmas (egyúttal irritáló), hogy míg a szerzői szándék szerint minden érzéklet át volna eresztve a fogalmi szűrőn, minden fogalom az érzéki filteren, bizonyos eseményeket, dolgokat feltűnő csöndek, mármint a reflektálatlanság csöndjei öveznek. Meglepő újdonság számomra, hogy a hangütésnek van olykor némi provokatív csengése, eddig ezt nem vettem észre, Nádas értekező(bb) prózájában sem. Egyébként ismétlődő Nádas-élményem, hogy miközben a könyv állításaival rendszerint vitában állok, mert mondjuk zavar az egyéni konfliktus-konstrukciók dichotomikus szűkössége (káosz–rend, ösztön–ráció), a szöveg szenzuális vehemenciája olyannyira lenyűgöz, hogy a racionális közléseket „jobb” híján mint érzéki tapasztalatot kebelezem be. Az Omertában is kulcskérdés a beszéden keresztüli hallgatás, csak persze az Omerta történelmi megalapozottsága és díszletei ellenére is vegytisztán fikciós apparátussal íródott könyv, ellentmondásai nem mutatnak ki a műből. Kedvencem a rózsanemesítő fejezete, a narráció nagyon finoman hajol át az én-elbeszélés természetes korlátain, amikor is annak a szájából értesülünk dolgokról, lelki folyamatokról, aki ezeknek szinte maga sincs tudatában. Az beszél, aki nem lát, mi mégis látunk általa. Az apácafejezetnél szomorúbbat, lelombozóbbat nem is tudom, mikor olvastam utoljára. (Hogy kedvet csináljak.)

(3) Idén mi volt számodra a legfontosabb, legemlékezetesebb művészeti élmény (koncert, film, színház, kiállítás)?

Idén nem nagyon tudok a sok apró öröm közül kiemelni egyetlen erősebb színházi élményt. Talán a Forte-társulat Tar-darabja, A te országod maradt meg erősebben, hirtelen abban sem vagyok biztos, hogy idén láttam.

Képzőművészeti kíváncsiságom egyre inkább a neten elégül ki. Mostanában sóvárogva nézegetek Bálint Endréket (A szenvedő Krisztus), Bortnyikokat, Boccionikat (A térbeli folytonosság egyesített formái, a biciklis sorozat). A képekre – vagy akár általában az időidegen ingerekre – újabban érzékenyebben reagálok, ugyanakkor kezd zavarni a képdömping (hogy ami nem fogalmazható meg vizuálisan, az nem is létezik), habzsolok és menekülök felváltva. Jut eszembe: Milánóban a HangarBicoccában láttam egy Anselm Kiefer-kiállítást. Annyira nem tetszett, hogy azóta mindenkinek felháborodva mesélem, és időről időre beütöm Kiefer nevét a gugliba.

(4) Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Hála az online olvasásnak, valószínűleg nem minden jelenkoros olvasmányom vésődik be jelenkorsárga alapon, úgyhogy könnyen lehet, elfelejtek valami fontosat. Mindenesetre Handke jut eszembe az idei első számból, főképp a történet felütése. Ilyenek: „Lucie szépnek látta az anyját – és nem csak azért, mert a házban és a kertben gyakran viselte a rendőregyenruháját. Lucie szerette az anyját – és nem csak azért, mert kicsi korától úgy érezte, a széles vállai mindentől megvédik.”

(Fotó ©EUPL2015)