Az első köteted címadó írását, a Pertut novellának mondanám a klasszikus szerkezet, a csúcspont és a csattanó miatt. Ezt a csattanót ki is emeli szinte mindegyik recenzensed: a főszereplő lánynak a szülei a történet végén váratlanul felajánlják a tegeződést. A többi szöveged „besorolásával” már bajban lennék, hiszen ritkább a novellára jellemző lekerekítettség, a kifutás. Mi a működésmód a szövegeid mögött? Emlékszel például arra, hogyan keletkezett a Pertu?

A Pertura véletlenül emlékszem. Maga az ötlet az volt, hogy a szülők összetegeződnek a lányukkal. Mivel ezt még laposnak éreztem, az egészet áttettem egy ráolvasásszerű felszólító módba. De nem másolási vagy ragozási művelet volt, a szöveg szinte teljesen megváltozott, új mondatok és események keletkeztek. Máskor – a versihlethez hasonlóan – egy motívum vagy egy nagyon erős hangulat a kiindulópont.

Maga a történet lehatárolása, lezárása külön kérdésként merül fel minden egyes alkalommal? Hogyan működteted azt az eljárást, amit „kivágatnak” neveztél egy interjúban?

Zenei párhuzam jut eszembe. A problémáim hasonlóak, mint a bécsi klasszika műveinek felépítése. Zavar, ha a mű elejére csoportosulnak az éles, elhatárolt mondatok és állítások. A kérdés az, hogy ezekkel mi lesz később. A képnek eleinte csak az egyik felét látom: hogy hogyan szakad ki a világból, az világos, de hogy hol és hogyan határolódik el önmagától, saját részeitől, az már elmosódottabb.

Amikor a „kivágat” fogalmat használtad, akkor épp a regényhez fűződő viszonyodról faggattak, és ez a kifejezés a novella, a rövidpróza és a regény műfajainak a kérdéskörére vonatkozott. A kortárs magyar irodalomban bejáratott táncrend, hogy az írók először novellát, majd regényt írnak; aki nem tud regényt írni, még az is úgy tesz, mintha tudna. Te akkor azt mondtad, más a kivágat, más a rálátás a rövid történetekre, mint amilyen a nagyobb lélegzetvételű szövegekhez szükséges…

Pedig – azt hiszem – most éppen másképp gondolom. Irigylem a regényektől a világszerűséget, amit éppen a homályosabb kivágatokkal érzékeltetnek, tehát azzal, hogy nincsenek olyan élesen kitépve valamiféle egészből, az illúzió nem olyan élesen megalkotott, mint a novellák esetében. Engem az érdekel leginkább, hogyan lehet úgy rövidprózát írni, hogy a kontúrok hasonlóképpen elmosódottak legyenek, mint a regényeknél.

Vannak olyan írásaid, amelyek regényként és novellaciklusként is működhetnek. Az első kötetedben előfordul, hogy ugyanarra a karakterre, Ió alakjára épülnek különböző írások. A második kötetedben, a Nincs, és ne is legyenben bizonyos figurák más novellákban is felbukkannak életük másik pontján; a szálak időnként összeérnek, mégsem fűzhetők össze, nem tartoznak szorosan egymáshoz. A kortárs magyar irodalomban ennek az egyik alapesete Bodor Ádám Sinistra körzete: Bodor szövegei eredetileg novellákként jelentek meg, az egyik meg is nyerte a Holmi novellapályázatát, ehhez képest mégis regény állt össze belőlük. Ilyesféle kísértést nem érzel?

Ha több minden fér egy novellába, akkor annak örülök, és igyekszem kihasználni. De kísértésnek nem nevezném. Minden novella megírása után krízis következik, és jó, ha a krízist el lehet odázni továbbírással. Azt képzelem, hogy a regényírók kevesebbszer kerülnek efféle krízisbe. Mindenesetre irigylem, ha egy érdekes, teherbíró alakkal többet lehet foglalkozni. Néhány szövegem szereplője közös, de régen sokkal inkább lázba hozott ez a dolog: volt, hogy öt-hat rész tartozott egy szereplőhöz. Aztán kegyetlenül legyilkoltam őket. Nagyon fontos pillanata volt a második kötetnek, amikor kidobáltam ezeket a novellákat. Amikor megszabadultam tőlük, akkor éreztem igazán, hogy írok.

A beszélgetés teljes szövege a Jelenkor következő számában jelenik meg, szeptember első hetében.

A fotókat Tóth László készítette.