Hogy kötött ki Magyarországon? Járt már itt korábban?

A „Miért éppen Magyarország?” kérdésre egyszerű a válasz: családi okokból történt így. Apám eredetileg magyar, és több rokonom is itt él. A hetvenes évek óta gyakran jöttem látogatóba. Így bizonyos értelemben mindig is otthonosan éreztem itt magam. Az viszont, hogy itt kötöttem ki, tulajdonképpen a véletlennek köszönhető. Úgy jöttem ide pár éve, hogy csak néhány hónapot maradok, végül azonban határozatlan idejűre módosult az ittlétem. Szeretek itt élni.

 

Mi az a Granta, és hogyan mozdította elő a karrierjét?

A Granta egy irodalmi magazin, amely tízévente kiad egy listát a húsz legjobb, 40 év alatti brit regényíróról. Jómagam a 2013-as listájukon szerepeltem, amit személy szerint nagy segítségnek tekintek, mivel arra ösztönzött, hogy folytassam az írást. (Akkoriban már két éve nem írtam semmit.) Másfelől, „publikus” szempontból, nem volt különösebb hatással a pályámra vagy a népszerűségemre, ahogy az eladásokra sem.

 

A díjaknál maradva: mit jelent az, ha valakit Man Booker-díjra jelölnek?

A Booker-díjra való jelölés természetesen hatalmas gazdasági hatással jár. Azt jelenti, hogy a kötet (a Minden, ami férfi) nagy médiafigyelmet kapott, ami örömteli. Az úgynevezett „irodalmi fikció” felől nézve – merthogy azt írok – borzasztó fontosak az efféle díjak, figyelemfelhívó hatásúak az eleve túlzsúfolt mezőnyben. (Egyébként rettentően taszít az „irodalmi fikció” kifejezés, csak sajnos nincs más működőképes kifejezésem rá.)

 

A Minden, ami férfi a napokban jelent meg magyarul a Kossuth Kiadó gondozásában. Beszélne röviden a címről?

Az írás folyamatának legkorábbi szakaszában az eredeti munkacíme „Európa” volt, amikor még a mai Európáról szóló tanulmányként képzeltem el a könyvet. (Bizonyos fokig azt remélem, hogy ma is az.) Volt egy cím, ami hosszú ideig ott motoszkált a fejemben, egy Led Zeppelin-sor: „In The Days Of My Youth I Was Told What It Means To Be A Man”. Nagyon szerettem ezt a címet, a Led Zeppelin azonban nem engedte volna, hogy használjam, még egy igen jelentős összeg fejében sem. (Őszintén szólva kétlem, hogy szükségük volna arra a pénzre.) Ezért ki kellett találnom valami mást. Fontos volt, hogy a cím jelezze vagy elismerje, hogy a kötet történetei elsősorban férfiakról szólnak. Az „All That Man Is” W. B. Yeats Byzantium című versében szerepel – az ő verseit lapozgatva találtam rá a sorra, és rögtön elraktároztam, mint lehetséges címet. Yeatsre egyébként utalok is a regényben. A kiadómnak tetszett a cím, így ennél maradtunk.

 

Beszéljünk röviden a könyv szerkezetéről. Minek tekintsük: rövidtörténetek gyűjteményének vagy regénynek? Mi volt a „kilenc rész – kilenc férfi” szerkezet mögötti elgondolás? Mondana pár szót ezekről a részekről?

Határozottan úgy érzem, hogy a könyv nem elbeszéléskötet. Szerves, egységes egésznek tekintem, amit szerkezeti, tematikus és stiláris kapcsolatok tartanak szoros egységben. A történetek sorrendje például nem variálható szabadon. Más kérdés, hogy valóban „regényről” van-e itt szó. Nyilvánvaló, hogy hiányoznak a könyvből bizonyos minőségek, amik a hagyományos regényben megvannak. Azon túl, hogy „könyv”, talán nincs is más kifejezés, ami megfelelő módon leírná – amit személy szerint pozitívumnak tekintek. A könyv valamennyi története – egyet kivéve – kifejezetten úgy keletkezett, hogy illeszkedjen az előzetesen megállapított szerkezethez: más-más életkorú, fokozatosan idősödő férfi főhősök történeteiről van szó, melyek a kamaszkortól az öregkorig tartanak. A folyamatot megerősíti és kiegészíti az évszakok előrehaladása, áprilistól decemberig.

Unalmasnak tartja a hagyományos regényformát? A regény idézőjelbe tétele azt jelenti, hogy a kísérletibb jellegű könyvek felé fordul a továbbiakban?

Amikor egy új könyvön dolgozom, általában azon kapom magam, hogy a hagyományos regényhez képest fragmentáltabb fogalmakban gondolkodom, valami olyasmiben, ami több történetet használ fel arra, hogy létrehozzon egy egységes egészt. Ez részben azért van, mert vannak bizonyos tárgyak, területek, amelyeket nehéz közvetlenül megközelíteni, viszont igen jól artikulálhatók több történeten keresztül, melyek dialógusban állnak egymással. A Minden, ami férfi „jelentése” például sokkal inkább a történetek közti viszonyokban keresendő, mint a történetekben magukban.

Mindemellett a világ erősen individualista elképzelésétől is igyekszem eltávolodni. A hagyományos regény nagymértékben az individualizmus művészeti formája. Így egy olyan könyv, amely több karakter többnyire elkülönülő történeteit viszi színre, nagyobb eséllyel képes megfogalmazni egy kevésbé individualisztikus világképet.

 

Mi a helyzet a nem irodalmi fikcióval vagy a „történelmi” regényekkel? Második regénye, Az ártatlanság [Typotex, 2014] ebből a szempontból más, mint a többi könyve – olyannyira, hogy nem is tért vissza hozzá a továbbiakban. Ez azt jelenti, hogy inkább megmarad az „irodalmi fikció” keretein belül?

Személy szerint gondban vagyok a történelmi fikcióval. Számomra az írás legkielégítőbb jellemzője az, hogy szavak révén létrehozom az általam ismert világ képét, minden egyes aspektusát, amire a történelmi fikció tulajdonképpen képtelen. Ebből a szempontból Az ártatlanság megírása részben frusztráló élmény volt. A könyv hetvenes években játszódó részeit sokkal jobb érzés volt megírnom, mint a negyvenes években játszódókat, mivel a regényben szereplő hetvenes évek bizonyos fokig a gyermekkorom hetvenes és nyolcvanas évekbeli magyarországi élményein alapultak. A negyvenes évekbeli részek nem igazán kapcsolódtak semmihez, amit személyesen is átéltem volna – ami azt jelenti, hogy számomra alapvetően kevésbé életszerűek. A történelmi fikció általában, még a legzseniálisabb példái is, valahogy kevésbé élő a számomra; absztraktabb és halványabb, mint egy olyan mű, ami az író saját, kortárs világában játszódik.

Szóval nem hiszem, hogy valaha is visszatérnék a történelmi regényhez.

 

A Minden, ami férfi egyes helyszínei felismerhetők ugyan – mint a londoni Park Lane és környéke –, viszont a könyv sajátos egyetemességet is közvetít, nem pusztán földrajzi, de tematikus értelemben is. Valóban érezhető valamiféle folytonosság, összjáték az egyes részek között, miközben sajátos dialógus zajlik a Minden, ami férfi és a korábbi regényei között is. Szerves egységként tekint az életművére? Egységes univerzumnak tekinti?

Valóban erre a fajta univerzalitásra törekedtem – ez az egyik oka annak, hogy kilenc különböző karaktert használtam fel ahelyett, hogy egyre koncentráltam volna, ami szintén lehetséges lett volna. (Az utóbbi persze azt jelentené, hogy a könyv, történetét tekintve, több mint fél évszázadnyi időtartamot fogna át, ahelyett, hogy ma játszódna. Ami egészen máshogy hatott volna.) Másfelől az individualista nézőponttól és tapasztalattól való eltávolodás igénye is a különböző karakterek mellett szólt. A könyv azzal a manapság gyakran hangoztatott elgondolással szemben íródott, miszerint mindannyian egyediek és különlegesek vagyunk. Természetesen bizonyos értelemben tényleg egyediek vagyunk – én viszont azt állítom, hogy talán léteznek más, jelentősebb értelmek is, melyek szempontjából nem vagyunk azok. Erről akartam írni, és ezért van az, hogy többnyire az emberi tapasztalat legáltalánosabb szempontjaival foglalkozom – különösen az időben való létezés tapasztalatával, a mulandósággal, az öregedéssel és a halandósággal. Az volt a célom, hogy a könyv visszaadja a múló idő tapasztalatát: hogy egyszerre tűnik gyorsnak és lassúnak, hogy egyre gyorsabbnak érezzük, ahogy öregszünk, hogy visszatekintve néha megdöbbenünk az eltelt idő mennyiségén, és hogy soha nem érezzük a korunkat, hogy valójában mennyi idősek vagyunk. A könyv szerkezete reményeim szerint sikeresen közvetíti mindezt.

A korábbi könyveimre tett utalások – bár mind a hármat képviseli valaki a Minden, ami férfiban – talán kevésbé jelentősek. Elsősorban játékként vannak jelen ezek az utalások, bár valóban érdekelt, hogyan volnának kiterjeszthetők a korábbi karakterek az eredeti könyveken túlra, ahol megjelentek – mindez új dimenzióval egészítené ki a létezésük illúzióját. Felteszem, mindez jól illeszkedik a Minden, ami férfi egyes témáihoz, mivel ezek a karakterek (James, Murray és Alekszandr) itt nyilvánvalóan idősebbek, és – az eredeti megjelenésükhöz képest – az életük más stádiumában járnak éppen. Így ebben az értelemben, rajtuk keresztül is érzékeljük az idő múlását. Nem csupán a könyvön belül, de a könyvek közt is.

 

Egy korábbi interjúban arról beszélt, hogy nem készít jegyzeteket az írás tényleges folyamata előtt. Pontosan hogyan van ez önnél? Hogyan működik az „emlékezete”, amikor ismeretlen témákról vagy helyekről ír?

Olyan az egész, mintha az emlékek szolgálnának kiindulópontul – a témák és helyszínek iránti érdeklődésem adott, intenzív emlékek felé vonz (ezek nem szükségképpen kidolgozottak). Nyilván túlzás volna azt állítani, hogy csakis olyan helyszínekről írok, amelyekről részletes személyes emlékeim vannak, ugyanakkor az efféle emlékek – és az „emlékek” talán itt nem is megfelelő kifejezés, mivel általában azt sugallja, mintha valami specifikus és jól szervezett dologról volna szó –, ezek az úgynevezett „emlékek” határozzák meg azt, hogy miről írok, így valóban nincs szükség jegyzetekre. Amiből kiindulok, az egy adott hely vagy az idő és a hely érzése. Persze van úgy, hogy részletesebben is utána kell néznem bizonyos dolgoknak, bár ezt nem szívesen teszem.

 

Furcsa melankólia lengi be a kötetet; talán a végzetes és elmulasztott pillanatok érzése okozza (a fiatal Paul elhibázott biliárdlökése a London and the South Eastben vagy Balázs elmulasztott vízilabda-karrierje a Minden, ami férfiben). A London and the South Eastben ezt úgy fogalmazza meg, hogy az ottani férfiak mintha máris lemondtak volna az életükről, „mint komoly, érdemleges vállalkozásról”. Vajon ugyanez a helyzet a negyedik könyv férfijaival is?

Nem vagyok biztos abban, hogy ugyanarról a helyzetről van szó mindkét esetben. Néha kétségtelen, hogy talán ők is így éreznek. Összességében mégis azt gondolom, hogy a Minden, ami férfi karakterei azt is érzik, hogy csakis ez az élet adatott meg nekik, így nincs semmi, ami fontosabb volna ennél (és itt nem viccelek). Folyamatosan gyötrődnek a tudattól, hogy az életük folyton kicsúszik az ujjaik közül, anélkül, hogy igazán megragadhatnák. Még nem mondtak le az életükről (talán az egyetlen Alekszandrt kivéve).

 

Úgy érzem, hogy a több könyvében is megjelenő telefonos értékesítő alakja testesíti meg legfrappánsabban az életről való lemondás dilemmáját: az értékesítőnek el kell végeznie bizonyos dolgokat, pénzt kell keresnie és felelősséget kell vállalnia – miközben tudja, hogy végül a közöny és a pusztulás szükségképpen győzedelmeskedik felette. Talán ezért is fontos, hogy ő az, aki megtapasztalja „a belső dezintegráció csendes érzését”, ami gyakran jellemzi a karaktereit. Hogyan kapcsolódik mindez az öregedés és a halandóság általánosabb témáihoz?

Nem biztos, hogy értem a kérdést. Gondolom, amikor a London and the South-East-et írtam, a telefonos értékesítőt egyfajta archetípusnak tekintettem, a mai irodai munkás alaptípusának – mivel az irodai munka általában azt jelenti, hogy egy gépezet részei vagyunk, amit az tart fenn, hogy elad dolgokat, még ha személy szerint nem is kapcsolódunk a tényleges eladásokhoz. A dolgok eladása – nem utolsósorban önmagunké – társadalmunk talán legjellemzőbb tevékenysége. Számomra ez volt az, amiről a London and the South-East szólt, amikor megírtam. Nem tudom, hogy ez hogyan kapcsolódik az öregedéshez és a halandósághoz – ha csak úgy nem, hogy az ilyesfajta élet (én legalábbis így érzem) nem nyújt vigaszt a halandó létünkkel kapcsolatban, és nem igazán kárpótol bennünket az érzésért, hogy az életünk végső soron értelmetlen. A London and the South-East Paul Rainey-je próbál kezdeni ezzel valamit, ám különböző okok miatt végül képtelen tenni ellene.

Több interjú is megemlíti a Minden, ami férfi kapcsán, hogy „komor képet” fest, „zord jelentést” ad „a modernség kríziséről”. Valóban ezt a válsághelyzetet erősíti meg a könyv? Mit gondol, mi az efféle kritikák alapja?

Semmiképp sem az volt a célom, hogy komor képet fessek – egyszerűen próbálom úgy leírni a dolgokat, ahogyan látom őket, a lehető legőszintébben. Ha az eredmény végül komorra sikeredik, akkor – gondolom – ez részben miattam van, és talán a társadalom miatt, amiben élünk. A társadalmunkban végső soron rengeteg minden megvan – anyagi és morális értelemben –, ám valami mintha mégis hiányozna belőle. Nemrégiben részt vettem egy belgiumi irodalmi fesztiválon, ahol a saját munkám mellett John Updike Párok című regényéről is beszéltem. Updike egy helyütt azt mondatja az egyik karakterével, hogy „itt lebeg a sötét korok egyikében, amelyek időről időre meglátogatják az emberiséget két ezredforduló között, az istenek halála és újjászületése között, amikor nincs más, ami kormányozhatná az embereket, csak a szex és a sztoicizmus és a csillagok” (John Updike: Párok. Victoria, 1990, 334. Debreczeni Júlia fordítása). Ötven éve írta ezt. Azt gondolom, ez ma is tökéletesen igaz. Talán évszázadok múlva is az lesz.

 

Ön szerint nevetséges volna azt állítani, hogy (ahogy a könyvében) itt is alapvetően hétköznapi tapasztalatokkal van dolgunk, miközben futólag a transzcendensbe is bepillanthatunk?

Nem, ez a legkevésbé sem volna nevetséges. Persze kérdés, hogy mit jelent „bepillantást nyerni a transzcendensbe”. A „spirituális” kifejezéssel ugyanez a helyzet – természetesen van egy általános, igen homályos és nehezen megragadható elképzelésem arról, hogy mit értünk rajta, amikor ezt a kifejezést használjuk. Valami olyasmit, mint „a materiális ellentéte”. Én mégis amellett érvelnék, hogy a kifejezésnek nincs szinte semmi pozitív (ha csak nem valami csökevényes) értelme, és számomra ugyanez a probléma a „transzcendensbe való bepillantással” is. Azt hiszem, az effajta kifejezések üressége az, amire Updike a fenti idézetben célzott.

 

A fent említett interjúban a következő kérdést intézték önhöz: „Mondhatjuk tehát, hogy a férfiakat – legyenek bármennyire különbözők – alapvetően a szerelem, a pénz és a magánytól való félelem hajtja?” Vajon mit akar a férfi a pénzen és a szexen túl? Sikert és eredményeket? Mit hagy maga után? Mit remélnek a könyvben szereplő férfiak, és miféle megváltást tartogat nekik?

Nyilván valamiféle eredményről van szó. Ahogy Tony fogalmaz a könyvem utolsó fejezetében, talán „[f]ontos, hogy része legyünk valami nagyobbnak, valami […] állandónak”. Vagy ha nem is állandónak, akkor valaminek, ami legalább az előrelátható jövőben az lesz. Része lenni valami nagyobbnak, valami tartósnak – szerintem ez az egyetlen dolog, ami végül valóban értelmet ad az életünknek. Pillanatnyilag mintha kissé szűkében volnánk az effajta dolgoknak – bár a nacionalizmus és a vallási szélsőségek újjáéledését talán éppen ez a vágy hajtja, hogy részei legyünk valami nagyobbnak és állandóbbnak, mint az egyéni életünk.

 

S ha már felmerült a nacionalizmus kérdése – az euroszkepticizmus feléledése is rögtön eszünkbe jut. Mit gondol a Brexitről? Tavaly Ali Smith egy egész könyvet szentelt a kérdésnek; Autumn című regénye a szavazást követő baljós hangulat leírása, ami az ország egészét megülte, és máig megüli. Tervezi, hogy ír róla?

Nem hiszem, hogy írnék róla, legalábbis nem kifejezetten erről. Ugyanakkor, mivel a továbbiakban is angliai történésekről írok, a Brexit nyilván óhatatlanul is jelen lesz a háttérben. A személyes véleményem az, hogy a Brexit hatalmas tévedés. Olyasmi, ami csakis bizonyos érzelmi igények kielégítésével magyarázható – léteznek emberek, egész sokan, akikben él egy érzelmi igény, amit reményeik szerint a Brexit képes lesz majd kielégíteni. Talán így is lesz. Gyakorlati szempontból azonban kétséges a sikere, mármint az, hogy valóban jobb lesz-e utána. Hatalmas mennyiségű adminisztratív energiára lesz szükség a kivitelezéséhez, a praktikus hozadéka pedig kevés lesz, már ha lesz egyáltalán – a jelentős tényleges költségeiről nem beszélve. Szóval ebből a szempontból pusztán idő- és energiapocsékolásnak tűnik.

 

A Minden, ami férfihez visszatérve – a korábban elmondottak ellenére úgy érzem, hogy a könyv kifejezetten pozitív. Talán a közhelyek és banalitások új és új kontextusokban való megismétlései, vagy a tragikus tények bagatellizálása az oka, hogy pozitív, sőt humoros érzést kelt az olvasóban. Hogyan látja ezt?

Személy szerint többségében viccesnek tartom a könyvet. Ami már önmagában pozitív.

Remélem továbbá, hogy a könyv őszinte, és úgy gondolom, összességében pozitív képet közvetít.

Az egyik legkedvesebb dolog, amit a recenziók a könyvvel kapcsolatban megemlítettek, az volt, hogy halvány eufóriát éreztek az elolvasásakor, és (mint mondták) összességében szépnek találták.

Még annyit mondanék ezzel kapcsolatban, hogy a könyv kísérletet tesz annak a „nagyobb valaminek” a megfogalmazására, amiről Tony az utolsó oldalakon beszél – arról az érzésről, hogy bizonyos értelemben mindannyian ugyanazt az életet éljük, és hogy az életünk része a természetes mintázatok nagyobb rendszerének, amin többek közt az évszakokat is értem. A könyvben szereplő férfiak bizonyos értelemben valóban részei valami nagyobbnak – a könyv strukturális sémájának, amiről persze azt remélem, hogy visszaad valamit a valóságból (és hogy meg is alapozza azt).

 

Milyen élményekből merít mostanában? Az itteniekből? Szüksége van bizonyos fizikai távolságra a tárgyához képest?

Nem hiszem, hogy a következő könyvem Magyarországon játszódna, ha erre gondol – jó eséllyel Anglia lesz a helyszíne. Amire a kérdésében utal, a fizikai távolságra a helytől, amihez bizalmas a viszonyunk – ez kreatív szempontból valóban igen ösztönző. De persze az, hogy Magyarországon élek, más módon mégis meg fog jelenni abban, amit írok. Valószínűleg magyar karakterek is lesznek majd a könyvben.

 

Min dolgozik jelenleg?

Sajnos túl korán van ahhoz, hogy érdemben beszélhessek a következő könyvemről azon túl, amit már elmondtam – épp csak elkezdtem dolgozni rajta az utóbbi hónapokban, és még számomra sem egészen világos, hogy merre tart.