Závada Pált elsősorban prózaíróként ismerjük, jóllehet 2012 őszén megjelent első drámakötete, a Janka estéi, amely három regényének színpadi adaptációját tartalmazza. Mindezek mellett más szerzők műveit is színpadra alkalmazta már. Vajon milyen út vezetett a prózától a színpadi adaptációkig?

Számomra ez a kilencvenes évek közepén rádiójátékokkal kezdődött – amikor ez a műfaj még egyáltalán létezett, amikor a Magyar Rádióban ennek virágkora volt, és bőségesen készültek hangjátékok, rádiószínházi adaptációk. Akkor is elsősorban saját munkáim dramatizálására kaptam megbízást (Kulákprés, Jadviga párnája – később A fényképész utókora), de írtam hangjátékot A falu rosszából (Tóth Ede) és az Egy önérzet történetéből is (Gelléri Andor Endre) – főként Vágó Péter és Dániel Ferenc dramaturgoknak köszönhetően. Első színházi adaptációmat Mikszáth Különös házasságából írtam (2003, József Attila Színház, a rendező Léner Péter volt), majd egy saját darabot követően (Diófák tere címmel Szolnokon mutatták be 2004-ben) Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájába ástam bele magam, és abból született meg Bethlen című színdarabom (2006), amelynek azóta három bemutatója is volt. Ezt követte aztán az a három színdarabom, amelyeket saját regényeim nyomán írtam – a Nemzeti Színházban bemutatott Magyar ünnep (az Idegen testünkből), a Janka estéi (A fényképész utókorából) és a Jadviga párnája. 

Mennyiben jelent eltérő tapasztalatot a saját, illetve valaki más szövegének a színpadra alkalmazása?

Van még egy fontos különbség: Hogy az ember megbízásból dolgozik-e – rendszerint a rendezőéből –, vagy pedig maga kezdeményez a saját szakállára. Utóbbi esetben csöppet sem biztos, hogy a vállalkozás eljut a színpadig, a színháziak sokkal jobban szeretik, ha ők a kezdeményezők. Darabjaim döntő többségét saját elhatározásból, saját ötlet nyomán írtam – kivételt két megbízásos regényadaptáció, az említett Különös házasság, illetve a legutóbbi, Kosztolányi Édes Annájának dramatizálása jelentett (2012, Jászai Mari Színház, Tatabánya, rendező: Hargitai Iván). Ebben a két esetben igyekeztem a leginkább hű maradni nemcsak a regények cselekményéhez (habár Mikszáth meseszövésének sűrítése és színpadképessé tétele nem kis kihívást jelentett), hanem a szellemiségükhöz, társadalomkritikai élükhöz is. Vagy akár pszichológiai mélyrétegeikhez – különösen az Édes Anna esetében, amikor az Annáról, Vizynéről, sőt, magáról Kosztolányiról szóló temérdek forrásmű és dokumentum birtokában is mélységes rejtéllyel állunk szemben, az adaptáló kockázata pedig nemcsak az, hogy milyen „hiteles” megfejtést szűr le mindebből magának, hanem az is, hogy miként képes ezt a színpad törvényeihez alkalmazkodva fölajánlani egy előadás számára. Ha saját műből indulok ki, persze szabadabbnak érzem magam, nemhogy a sztorihoz nem kell tartanom magam, de kockázatosabb dramaturgiai vagy színpadi-nyelvi megoldásokat is kikísérletezhetek. Szó lehet az időrend fölbontásáról, a narráció játékairól (pl. a kollektív narrátorok karának szerepe, vagy hogy ki beszél és milyen pozícióból), illetve hogy milyen viszonyban áll az elhangzó szöveg a színpadi cselekvéssel, a látvánnyal, avagy épp a zenével, a kórus énekével. Hogy ezek megvalósulnak-e a színpadon is, az persze a rendező vállalkozószellemén is múlik – Alföldi Róbert a Magyar ünnep esetében mondjuk példaszerűen kreatív volt. A Janka estéiben pedig leginkább az jelentett számomra izgalmas feladatot (persze túl a „mondanivalón”, amiért az egész íródott, és amire itt nem térek ki), hogy képes vagyok-e a narrációs- és szerepfeladatokat összevonni, sűríteni és váltogatni úgy, ahogy elképzeltem – azzal a kihívással, hogy ne csak kreatívan gyümölcsöző, hanem színpadképes megoldások szülessenek.   

A Kivilágos kivirradtig már nem az első Móricz-átirat színpadi szerzői munkásságában. Miért Móricz, miért esett a választása ismét Móriczra?

Számomra Móricz a kezdetektől máig a leginkább meghatározó írók egyike, mintha egyfajta tengelye volna az olvasnivaló világ forgásának. Elfogult vagyok persze, mert miközben látom az életmű egyenetlenségeit, lenyűgöz az a lehengerlő teremtőerő, ahogyan alkot, amennyire az életre magára épít, amilyen összetett, elevenné komplikált és sűrített alakokat teremt, vagy ahogy a legélesebb, legfájóbb problémákat helyezi a fókuszba. Ez az Erdély regényfolyamának esetében Báthory Gábor, Bethlen Gábor, Károlyi Zsuzsanna és Báthory Anna alakjában, illetve az országot és a magánéletet egyaránt fölperzselő és meggyalázó – máskor mégiscsak építő és szenvedélyesen szerető – indulatokban és összecsapásokban, föllángolásokban és bukásokban sűrűsödött számomra. Ezért úgy próbáltam – főleg a második és a harmadik regényből – kiemelni összefüggő történet- és problémaszálakat, hogy dramaturgiailag és nyelvileg meglehetősen szabad terem maradjon a legfontosabb kérdések mai gondolkodásunkhoz is mérhető fölvetéséhez, újrafogalmazásához. Magyarán a darab harmadának-felének nincs a regényben jelenet-háttere, igyekeztem mégis az egészet egységessé ötvözni, s egyúttal Móricz szelleméhez is hű maradni. Hogy miért nyúltam aztán másodszor is Móriczhoz? A magyar irodalom történetében Móricz az én számomra a leggazdagabb tárház, amelyben bízvást válogathatok. Az az igazság persze, hogy a Kivilágos után nem kellett sokáig kutatnom, hiszen évtizedek óta az egyik legfontosabb darabja Móricz-olvasmányaimnak.     

Saját kezdeményezés, vagy a Kivilágos esetében is volt megrendelő?

Ez esetben konkrétan az történt, hogy a Katona József Színházból Gothár Péter mint rendező és Máté Gábor mint igazgató éppen azt kérdezték, nem írnék-e darabot Móriczból. Azonnal igent mondtam, és azt is rögtön közöltem, hogy melyikből. De még mielőtt a végső verzióval elkészültem volna, közölték, hogy a Kivilágosnak túl sok szereplője van, drága előadás volna, ezért nem vállalkozhatnak a bemutatására. 

A Kivilágos kivirradtigot hagyományosan dzsentriregénynek szokás címkézni, melynek erős szólama a mélymagyarság mibenlétének hangoztatása. Azonban legalább ilyen fontos az idegenség, illetve annak el (nem) fogadása, jelen esetben a zsidóság asszimilációjának a problematikája is. Az átirat ezt a szólamot erősíti fel. E tekintetben például az Idegen testünkkel mutathat rokonságot. A téma hasonlósága mennyiben jelentett könnyebbséget az átdolgozás során?

Könnyebbséget s egyben nehézséget – hiszen a „téma”, a „probléma” társadalom- és eszmetörténete, főként pedig kronologikus históriája a rettenetes XX. század meghatározó kérdése és szégyene, és sajnos mindmáig neuralgikus problémagóca a mi XXI. századunknak is. De ha színdarabon gondolkodunk – és nekem valóban az Idegen testünk című regényemen alapuló Magyar ünnep jelentett ehhez mérhető előzményt –, szerintem az ember a zűröknek, a nehézségeknek menjen neki, jobban járhat, mint ha megkerüli őket. Különösen, ha egy alapmű ilyen aktuálisan, ennyire a mai vesénkbe látva hangoztatja – maradjunk a kérdés frappáns megfogalmazásánál – a mélymagyarság mibenlétét csakúgy, mint az idegenség (a zsidóság) inkább el nem-, semmint befogadását. A Kivilágos kivirradtig egyébként a legkevésbé sem tanmeseként tálalja a fiatal zsidó bérlőnek, Pogány Imrének a helyi társadalomba való be nem engedését. Hiszen a kirúgott és tönkrement jószágigazgató süllyedő hajóján nyíltszívű emberek, együttérzésre is méltó dzsentri-sorsok ugyanúgy előfordulnak, mint reménytelenül hazugak és taszítóak, de az „idegenhez” való viszonyuk skálája is az egészen befogadó attitűdtől terjed a kitaszító felé. A jószágigazgató lánya, Annus pedig nem a tisztességes, törekvő újgazdag birtokosba, a családjával és a zsidóságával szakító Pogányba szerelmes, hanem a semmittevő, különc grófba (reménytelenül) – és csupán jobb híján, inkább csak érdekből, semmint a jövendő érzelmek reményében ment volna feleségül Pogányhoz, aki rokonszenvesen szerelmes kérő létére is visszatetszően próbál idomulni a dzsentri-tempóhoz, és olykor hervasztóan érzéketlennek bizonyul. Vagyis semmiféle sémának, pozitív vagy negatív előítéletnek nem felel meg – még úgy sem, hogy a leánykérő mulatságból való kiutasíttatása és a nyomában kitörő dáridó és antiszemita hőbörgés reménytelenül szívszorító. Megjegyzem, Móricz minderről szerintem azért tud ilyen mélyre tekintve beszélni, mert (ahogy erről például naplóinak folyama is árulkodik) minden oldalba, minden érvbe és ellenérvbe, zsigeri vonzásba és taszításba, vágyba és undorba, irigységbe és lenézésbe, elfogadásba, be nem fogadásba vagy kitaszításba a legközvetlenebbül képes volt belelátni, beleérezni, hogy mindezeket aztán igazi teremtő írói bekebelezéssel tegye – a műve számára – magáévá.   

Érzékel-e máshol is hangsúlyeltolódást a regény és a mostani színpadi változat között?

Bevallom, eddig nem jutott eszembe, hogy az én darab-adaptációm magához a Móricz-regényhez képest fölerősítette volna a zsidóság befogadásának és be-nem-fogadásának problematikáját. Nem vitatva persze az ilyen olvasat érvényét sem, énszerintem elég markánsan jelen van ez az alapműben is – legföljebb a műfaji sajátosságokból fakadóan a darabban néhol drámaiabban, csupaszabban mutatkoznak meg bizonyos szólamok. Ugyanezért nem tekintem az eredetihez képest valódi hangsúlyeltolódásnak azokat a beavatkozásokat sem, amelyeket a dramatizálás érdekében hajtottam végre (ezúttal egyébként nem alkalmaztam sem narrációt, sem kart). Részben egy-egy szereplő (a regényben belülről ábrázolt) gondolat- és érzésvilágának színpadi megjelenítéséről beszélek, részben pedig több figura egy szereplővé való összeolvasztásáról – egyébként mindkét eljárásban igyekeztem Móriczhoz hű maradni, sőt, az ő szellemében teljesíteni ki bizonyos dramaturgiailag termékenynek ígérkező lehetőségeket.   

Mikor és melyik színházban várható a darab bemutatója?

Ezt sajnos nem tudom, konkrét ajánlatot egyelőre nem kaptam – bármi lehetséges.

Závada Pál fotóját Frankl Aljona készítette.