Zelei Dávid: Ez a Kritikustusa idei szezonjának nyitánya, és rögtön újdonsággal szolgálunk: mostantól ugyanis havonta felváltva, két csapatban beszélünk majd világ- és magyar irodalomról: előbbi szekciót idén Bartók Imre, Sipos Balázs és Urbán Bálint alkotja, és én moderálom majd. E hónapban a chilei Roberto Bolaño 2666 című könyvéről beszélünk, úgyhogy először röviden róla: 1953-ban született és 2003-ban hunyt el, Spanyolországban a kilencvenes évek végén, Amerikában pedig a halála után futott be igazán. Nálunk 2010 óta jelennek meg a könyvei: ez sorrendben az ötödik. Közülük alighanem a Vad nyomozók aratta a legnagyobb sikert. Bolañónak szerencséje van a magyar fordítóival: a három kisebb regényét átültető Scholz László, a Vad nyomozókat magyarító Kertes Gábor és most a 2666-ot jegyző Kutasy Mercédesz is kiváló munkát végzett. És akkor röviden a regényről: mivel ez a könyv 2004-es, ez az életpálya záróköve, amit Bolaño a halállal versenyt futva írt. A tartalmát számos cikk ismertette, így most legyen elég annyi, hogy egy öt könyvből álló megakötettel van dolgunk, melynek első részében négy kritikus keresi a rejtélyes írót, Benno von Archimboldit, az utolsóban pedig az olvasó találja meg; a köztes részek pedig valamilyen szálon mind a határmenti mexikói településhez, Santa Teresához vezetnek, melynek mintáját a nőgyilkosságairól elhíresült Ciudad Juárez adja. Első körben az olvasmányélményükről kérdezném a mellettem ülőket: hogy érezték magukat a Bolaño-univerzumban?

Urbán Bálint: Mikor évekkel ezelőtt megismerkedtem Bolaño két említett kisregényével, döbbenetesen jónak találtam őket. A 2666-ot először 2012 környékén olvastam, de akkor a második rész után félretettem. Most viszont, immár magyarul végigolvasva bolañósan zsigeri élmény volt. Adorno szerint a műalkotással való találkozás sajátosan produktív negativitás az individuum számára: ilyen az én kapcsolatom is a 2666-tal. Nagyon furcsa, dialektikus kötelék alakult ki köztünk, mert ez a könyv egyszerre volt nagyon megterhelő és iszonyatosan élvezetes.

Bartók Imre: Én is olvastam a korábbi könyveket, most pedig megengedtem magamnak, hogy a 2666-hoz rajongóként viszonyuljak. Magyarországon meglehetősen ritka, hogy egy világirodalmi megjelenést ekkora várakozás előzzön meg, de ezt most sokakkal együtt én is nagyon vártam. Alapvetően két érzelem dolgozott bennem olvasás közben: egyrészt a kitörő öröm, másrészt a mélységes szorongás, ami akkor éri az embert, ha úgy veszi a kezébe a könyvet, hogy közben maga is prózaírói ambíciókat dédelget. A regénynek egyébként van egy sajátos hullámzása: nagyon eltérő az öt rész ritmusa és hangulata. Hogy mást ne mondjak, az első rész kedélyes intellektuális romcomjával szemben a negyedik rész szikár tényszerűséggel ábrázolt gyilkosságsorozata kétségkívül megterhelő.

Sipos Balázs: Én 2011-ben Dunajcsik Mátyás esszéjéből ismertem meg Bolañót, és ha Imre azt mondta, meglepő, hogy egy világirodalmi mű nálunk be tudott robbanni, nekem az a meglepő, hogy mindez csak most történt meg. A 2000-es évek második felében ugyanis nem múlt el úgy hónap, hogy a New York Times vagy a New Yorker ne írt volna valamit az épp aktuálisan lefordított Bolaño-kisregényről, és mire a magyar irodalmi mező látókörében egyáltalán megjelent a szerző, Amerikában már sokadik körben boncolgatták, mennyi igaz az őt körülvevő sajátos romantikából. Engem még meg tudtak venni a heroinozó rocksztár imázsával, és 5-6 éve angolul olvasva pont ez a romantika volt az, ami földhöz vágott. Most, harmadszor olvasva ugyanakkor pont ez a romantika kopott le, és adta át a helyét a felismerésnek, mennyire szisztematikusan rendszer-, kapitalizmus-, liberalizmus- és intézménykritikus ez a könyv, és mennyire sokat tud a kizsákmányolásról és a szegregációról. Mindezt összevetve úgy látom, kevés olyan könyv van, ami ilyen mélységekben ábrázolja 21. századi valóságunkat, és ez annak is köszönhető, hogy evidenciaként kezeli a transznacionalitást, és átível a kontinenseken. Az meg egész beszélgetéssorozatok témája lehetne, mi kéne ahhoz, hogy a magyar irodalomban is megjelenhessen egy ilyen tág földrajzi térben mozgó regény.

ZD: Én kicsit máshonnan közelítenék. Egy ilyen hosszúságú regény hetekig, hónapokig tartó utazás, amit én hullámvasúton tettem meg: szerintem nemcsak az egyes kötetek ritmusa és hangulata eltérő, de a fogyaszthatóságuk is. Én kutyamód megszenvedtem a második és harmadik könyv bizonyos részeivel, sokszor demoralizált a negyedik, ellenben a keretet nagyszerűnek találtam, az ötödik könyvet pedig egyenesen az életmű csúcsának. Tőletek viszont azt kérdezném, mit kezdjünk azzal, hogy egy olyan féltéglát tartunk a kezünkben, amit ráadásul halálközelisége miatt nehéz nem nagyregénynek látni? Joggal veti-e fel Havasréti József a regény kritikájaként a túlírtságot, a túl sok szereplőt, locsogást, ki-be, ide-oda járkálást?

UB: Ugyanez a Háború és békére is igaz lenne. A 2666-ra jellemző nagy formátum esztétikája a klasszikus modernségre és a realizmusra vezethető vissza, a modernség után ugyanakkor mintha visszaszorult volna a populáris műfajok rezervátumába, hogy aztán a század utolsó harmadára térjen vissza Pynchonnal, Wallace-szal, Franzennel, Nádassal. Hogy miért? Alighanem azért, hogy felismerhető formába rendezhesse azt a káoszt, amiben, minthogy Isten halott, Ivan Karamazovval szólva, mindent szabad.

BI: Én elhibázottnak vélem a megállapítást, és parttalannak az arról való vitát, hogy túl hosszú, túl sok szereplős vagy túlmozgásos lenne a könyv. Itt egész egyszerűen a regényforma megújításáról van szó.

ZD: De nem lehet-e, hogy az okozza az olvasói diszkomfortérzetünket, hogy a 19. század óta megszoktuk, ha egy színpadon ott van egy puska, annak el kell sülnie, Bolañónál pedig halomban állnak az el nem sütött fegyverek?

BI: Persze, de az, hogy a szerző folyamatosan frusztrál minket, teljesen szándékos: ez egy olyan, kozmikus válságban játszódó metafizikai krimi, ahol a világállapotnak megfelelően nem körülhatárolható a bűn, annak oka és tettese sem.

SB: Visszatérve a regény túlírtságára, én sem értek egyet Havasrétivel, mert pont arról nem vesz tudomást, amiről a regény szól: a térről. Ez a könyv ugyanis más, mint a 19. század nagyregényei: azok sokkal inkább az időről szóltak, amennyiben lineárisan tartottak A-ból B-be. A 2666 ugyanakkor nem egy vonal, hanem öt, önmagába záródó kör: egyfajta olimpiai ötkarika, mely nem áll össze egyetlen egésszé. Azért a sok mászkálás, jövés-menés, utazás, hogy ez a rengeteg szereplő a lehető legtöbbet mutathassa meg a világból, a bravúr pedig az, hogy minden egyes látványt külön kamerával vesz. Ebben a könyvben 300-400 kamerán keresztül látjuk a világot, de nincs felülnézet, nincs Google Maps; persze, egész szereplők kivehetők lennének, de mindig jobb többet látni, annál is inkább, mert ez a tér nemcsak földrajzi, hanem társadalmi is. Ami pedig a besült puskákat illeti, Bolañónál ez a reprezentációs deficitről is szól: ha elfogadjuk a felvetésem a kameraként funkcionáló szereplőkről, logikus, hogy a regény fő rejtélye, mármint hogy ki gyilkolja a nőket Santa Teresában, nem derülhet ki: azok a „kamerák”, akik megmutathatnák az erőszakot, mind halottak. Így viszont az az igazán hátborzongató, hogy hiába van száznál is több hullánk a regényben, egyetlen gyilkosságot sem látunk.  

BI: Kapcsolódva Balázshoz, a mottó önreflexív térmetaforája is ezt emeli ki: nemcsak Santa Teresa „az iszonyat oázisa az unalom sivatagában”, hanem maga a könyv is egy ilyen iszonyú oázis az irodalmi homokozóban.

(Fotó: Gedeon Valéria)

ZD: Beszéljünk most egy kicsit a könyv struktúrájáról. Sok kritikus véli úgy, hogy a könyv szerkezete hasonló Giuseppe Arcimboldo festményeihez, akiről rejtőzködő főhősünk, Benno von Archimboldi a nevét kapta. Lanczkor Gábor ugyanakkor – nagyon helyesen – szembeszállt ezzel az értelmezéssel, mondván, a kötet esztétikája és struktúrája távol áll attól, hogy figuratív, lekerekített egészet adjon ki. Én egyetértek Lanczkorral, de mégis alkalmazhatónak látom Arcimboldót, a különneműnek tűnő apró részletekből ugyanis az olykor észrevehetetlen átjárások és átkódolások révén mégiscsak összeáll egy, az egyes összetevőknél jóval komplexebb és azokra egyáltalán nem hasonlító valami. Kérdésem egyszerű: nektek összeáll-e bármi az öt könyvből, és ha igen, mi?

UB: Kicsit vitába szállnék Lanczkor Gáborral. Első ránézésre Arcimboldo festményein a különböző organikus és nem organikus anyagokból összeáll egy emberi arc, ez az arc azonban valójában minden humánumtól mentes: groteszk, poszthumán ábrázolásával igazából az arc hiányát, a reneszánsz emberkép tagadását közvetíti. Ha megpróbáljuk megválaszolni Balázs kérdését, hogy ki vagy mi áll a nőgyilkosságok mögött, nem tudunk a krimiolvasók számára is kielégítő választ adni, mert pont ez a lényeg: a rendszerszintűvé vált erőszak arctalansága. Az én megfejtésem arra, hogy mivé áll össze az öt könyv, a regényben számos alkalommal előforduló őrültekháza, melyben Goya festményéhez hasonlóan minden folyosó újabb és újabb folyosóra nyílik, és minden ajtó mögött a logika hiányával, az európai ráció csődjével, brutális és irracionális valóságokkal vagy imaginatív horizontokkal találkozhatunk.

BI: Nagyon fontos, amit Bálint az arctalanságról és a humanitás hiányáról mond: a Gyilkosságok könyvében például van egy idézet Yeats apokaliptikus víziójából, ami arra enged következtetni, hogy a várva várt második eljövetel Santa Teresában egy idomtalan, inhumán szörny érkezéseként képzelhető el. A szerialitás pedig nemcsak azt jelenti, hogy sok az áldozat, hanem azt is, hogy ijesztően sok a potenciális tettes is. Ennek a Hegelt Lovecrafttal keresztező könyvnek az egyik legnagyobb teljesítménye számomra éppen ezért az, hogy nincs morális dimenziója: ez nem hiány, hanem erény.

SB: Azt se feledjük viszont, hogy ez egy nagyon didaktikus könyv, aminek egy mondatban összefoglalható a cselekménye: olyan világban élünk, ahol nőket és kisebbségeket zsákmányolnak ki és ölnek meg, és ez ellen az intézményrendszer nem tesz semmit. Santa Teresában, ebben a teljes foglalkoztatottságával dicsekvő, prosperáló határmenti városban ráadásul kifejezetten munkásnőket gyilkolnak: a munka világába való integrálásuk árnyoldala, hogy százasával ölik őket.

UB: Az egész könyv tulajdonképpen a modernitás akarása körül forog: arról szól, hogyan mond csődöt Latin-Amerika a civilizált világtól való kulturális, gazdasági és társadalmi hátránya ledolgozásában, miközben ebben a bizarr határzónában ott van néhány kilométerre az emancipáció és a kapitalizmus hazájától.

ZD: Nagyon Latin-Amerikára és a harmadik világra vetítjük a dolgot, de közben ott az ötödik rész a maga nácitematikájával, ami ugyanerre az erőszakra referál. Nem lehet, hogy ez a könyv a civilizáltnak mondott világra is kiterjeszthető tanulságokat rejt?

SB: Szerintem a könyv azt sugallja, hogy az ember eltárgyiasításának nácik által megkezdett munkája az eltelt ötven évben nem dekonstruálódott, hanem tökéletesedett: a munkafelhasználás praktikusabbá és szisztematikusabbá vált, a folyamat egésze pedig globális és láthatatlan lett. Az ötödik rész német hivatalnoka, aki nem tudja, mit kezdhetne a nyakába szakadt zsidókkal, ezért söprögetni küldi őket az amúgy tiszta városban, a huszonegyedik században gyenge kezdő lenne.

ZD: Végezetül azt vetném fel, mit kezdjünk a regény másik nagy rejtélyes gravitációs pontjával, Archimboldival? Bán Zoltán András szerint rajta csúszik el a regény sikere, mert a német irodalmi életen kívül rekedt „vadember” karaktere nem hiteles. Nekem a szívem csücske Archimboldi, és szeretem elképzelni, ahogy Velencében kertészkedik, vagy ahogy nem folytat beszélgetést Thomas Mann-nal, mert nem ismeri, de szerintetek mennyire hihető figura, és mi a jelentősége a regényben?

BI: Ilyen alapon Thomas Pynchon létezésében is kétkedhetnénk. Mennyi a valószínűsége annak, hogy tényleg létezik egy ilyen szerző?

UB: Rossz helyen keresgélünk, ha ezzel a könyvvel kapcsolatban egyáltalán felvetődik a hitelesség kérdése. Igazából kit érdekel?

SB: Én azért nem értek vele egyet, mert pont arra nem kérdez rá, miért egy író áll ennek a könyvnek a középpontjában. Mert ha ennek a regénynek az a célja, hogy 300-400 kamerával bemutassa Santa Teresa valóságát, muszáj látnunk, hogy ebben a borzalmas sivatagban azok jelentik az egyedüli reményt, és azokért facsarodik össze leginkább a szívünk, akik olvasnak. Mert ha nem is tudjuk meg, miről olvasnak, olyan magával ragadóan beszélnek az olvasmányélményeikről, ahogy csak kevesen tudtak. E kevesek egyikét pedig Roberto Bolañónak hívják.

Az est zárásaként, kompenzálandó, hogy az olvasó a címén kívül semmit sem tudhat meg Archimboldi könyveiről, a résztvevők felolvasták saját szinopszisaikat a rejtélyes író négy művéről.

A beszélgetés 2017. április 6-án, a Hadik Szalonban hangzott el. Lejegyezte: Zelei Dávid.