1. Ha év végéhez közeledve most elutazhatnál egy hétre, hová mennél szíved szerint?

2. Milyen idén napvilágot látott könyvet – vagy épp régóta halogatott klasszikust – vinnél magaddal az útra, és mit ajánlanál másoknak az idei könyvmegjelenések közül?

3. 2016 a gyász éve volt a magyar irodalomban, sorra érkeztek a lesújtó halálhírek. Látsz-e azért örömteli vagy bármilyen szempontból előrevivő eseményt, folyamatot, ha visszagondolsz az elmúlt esztendőre?

4. Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

(4. kérdés) „Anyám hatvan múlt, és festi magát, apám pedig barackmagból készít brossokat, mégsem mondhatom, hogy különös emberek.” Az év novellakezdete Szvoren Edináé (Szeretnék mondani valamit az életemről, 10. szám). Szvoren elképesztően tudja ezt, a hétköznapi életek melankóliáját, ami valahogy most megint egyre inkább húsba vág. Nem mintha nem volnának a novelláiban nagy tragédiák, megdöbbentő fordulatok, de ő úgy tud beszélni róluk, hogy az egész novella egy kis vállrándítás.

(2. kérdés) Krasznahorkai viszont épp azt mutatta meg az idén, hogy a nagyszabás sem idejét múlt: a Báró Wenckheim hazatér számomra a magyar irodalom idei legnagyobb élménye. Valahogy váratlanul ért ez a pislogás nélküli pillantás a világra, ami krimiszerűen végigizgulható, a 19. század végi regényt idéző hús-vér figurákkal benépesített, mégis nagyon mai könyvben jelenik meg. Valamikor az év elején, gimnazista korom óta először, újraolvastam a Bűn és bűnhődést. Dosztojevszkijnél is az hökkentett meg első körben, hogy mennyire letehetetlen, hogy izgi, pedig tudom, hogy mi lesz a vége. A Báró Wenckheimben is tudjuk, bár először olvassuk. És hogy mennyire fájt a feloldozás ígérete – mármint a Bűn és bűnhődésben. A feloldozás ígérete – na az nincsen Krasznahorkainál, és valahogy mégis jól esett, a feloldozás ígéreténél megnyugtatóbb volt a mindent felégető tűzvész. Ez egy ilyen év volt.

(3-4. kérdés) A gyász éve, a veszteség éve – elég csak a Jelenkor idei évfolyamát végignézni: szinte minden számra jut nekrológ. A két legnagyobb szabású emlékező szöveg Forgách András Kertész Imre-esszéje (5. szám) és Ágoston Zoltán írása Esterházy Péterről (9. szám). Mindkettőt áthatja a személyessel való birkózás, a fájdalom és az erkölcsi kötelességgé vált penzum egymásnak feszülése. Forgách úgy vázolja fel és értelmezi a Kertész-ouevre-t, hogy egészen a végéig látszólag kívül marad a szövegen, és csak az utolsó bekezdésben, csattanóként mesél a személyes találkozásról, hogy ez az anekdota is végül Kertész létének példázatává váljon. Ágoston épp fordítva jár el: mindjárt az elején színre viszi a helyzet gyötrelmét, a kínlódást a főszerkesztő szörnyű kötelességével, hogy azután vállalja a feladatot és informatív, pontos pályaképet rajzoljon Esterházyról, amit azért át-átszúr a fájdalom.

Bár a gyászhoz mérten talán túlságosan is frivolnak hat ezt felemlegetni, de kedélyünket alighanem még tovább sötétítette (vagy már eleve befeketítette) a közélet egyre fojtogatóbb levegője. Gyász és közmocsár összetalálkozásában mintha a politikai, kultúrpolitikai fejlemények (jut belőlük bőven még arra a napra is, amikor ezt írom; holnap karácsony) egyenesen arculcsapásnak, a gyász megcsúfolásának hatottak volna. Itt az év vége, úgy látom, azt érzem, a fogcsikorgató dühből lassan gyomorfájós melankólia lesz, az ellenállás melankóliája, írnám szellemesen, mert akkor Szvoren és Krasznahorkai is szépen összetalálkoznának így a vége felé. Ennek a megoldásnak örülnék. Ezzel akkor kipipáltam a feladatot, hogy írjak valami örömtelit.

(1., 4. kérdés) Hogy elutaznék-e innen? Hogy miféle helyről álmodozom, miközben itt vagyok?

Amikor a gépemhez ülök, a Windows 10 minden nap új képpel örvendeztet meg. Unalmas képeslap-képek nagyrészt, viszonylag sűrűn ismétlődnek is, úgyhogy gyakran bejelölöm a képernyőn megjelenő kérdésére, hogy nem, nem tetszik a kép, és erre a Láthatatlan Windows- Úr többes szám első személyben megígéri, hogy akkor ezután jobban fognak igyekezni. De van egy visszatérő kép, egy viadukt fölé épült város, amit várok mindig, hogy visszatérjen. Nem tudom, mi az, de oda szeretnék elutazni. Ne mondjátok meg, ha tudjátok. Persze lehet, hogy ott is ugyanaz fogad, mint az utazót Szijj Ferenc Érmezei Zoltán képeire írt, pokolian szép (és melankolikus) versében (Most nincs idő, 7–8. szám):

Csak annyi a különbség, hogy a látvány
túloldaláról helyenként már lepergett
az ezüst, és kisebb-nagyobb foltokban
átlátni rajta házakra, kertekre,
egy templomtoronyra, egy távvezetékoszlopra,
az emberi megtelepedés, a többszöri kiűzetés
és benépesülés jeleire, hiszen meddig
lehet itt megmaradni?