Ha év végéhez közeledve most elutazhatnál egy hétre, hová mennél szíved szerint?

Mindegy, csak minél messzebb. Valami melegebb helyre küldeném magam.

Milyen idén napvilágot látott könyvet – vagy épp régóta halogatott klasszikust – vinnél magaddal az útra, és mit ajánlanál másoknak az idei könyvmegjelenések közül?

Régóta halogatott klasszikusból vinnék egy bőröndnyit. Persze felárat kell fizetni az extrasúlyért. De végül is e-bookon is újraolvashatok néhány Thomas Mann-regényt (A varázshegy, Doktor Faustus), Déry Tiborból vannak nagy hiányosságaim… vagy szintén régóta vágyom elolvasni nagy kedvencem, Saramago Jézus Krisztus evangéliumát. Már csak ez az egy hiányzik magyarra fordított műveiből.

Az idei megjelenések közül csupa nagy falatot, lassú, koncentrált olvasást igénylő köteteket vinnék: Nádasdy Ádám új Isteni Színjáték-fordítását, a Holmi-antológia eddig megjelent két kötetét (Szépirodalom és Esszék, dokumentumok), befejezném Krasznahorkai új regényét (Báró Wenckheim hazatér), és elvinném a polcon sorakozó köteteket is: Márton Lászlótól a Hamis tanút, Kálmán Gábortól a Temetést és Németh Zoltántól az Állati férjet. Meg Borbély Szilárd és Takács Zsuzsa képzeletbeli Összes költeményét.

Másnak mit ajánlanék? Szilasi László: Amíg másokkal voltunk című prózáját, Bencsik Orsolya Több élet című va(j)dmagyar regényét, Németh Gábor: Egy mormota nyarát, Tolnai Ottó újra kiadott prózáját (Gogol halála, Virág utca 3.). És verseket, minden mennyiségben, például Oravecz Imre A távozó fa és Ladik Katalin A víz emlékezete című köteteit.

2016 a gyász éve volt a magyar irodalomban, sorra érkeztek a lesújtó halálhírek. Látsz-e azért örömteli vagy bármilyen szempontból előrevivő eseményt, folyamatot, ha visszagondolsz az elmúlt esztendőre?

A gyászban, a búcsúban mindig több a fájdalom, a keletkező hiány, mint a veszteségből kovácsolható pozitív, megnyugtató belátások. De azért abból is van: azokból a művekből, életművekből, életutakból, amelyeket például Kertész Imre, Esterházy vagy Szegedy-Maszák Mihály hagyott ránk, azokból mindig lehet erőt meríteni. Esterházytól nemcsak a derűt, a nyelv és az élet szeretetét tanulom, hanem ebben az évben azt is megtanultam, hogyan lehet békésen és emelt fővel szembenézni a betegséggel, emberien végigjárni a halálig tartó utat. Könyvhetet nyitó beszéde és hosszú órákig tartó dedikálása, fehér hajjal, soványan, kómából visszatérve közénk, utoljára, elbúcsúzni…

Kertész Imre vállalta a sorstalan sors következetes magányát, kívülségét. Nem tehetett mást, és e nehéz sorsnak, életnek ebben az évben be kellett teljesednie, le kellett zárulnia. De a Sorstalanságot bármikor újra lehet és újra kell olvasni.

Ha a közéletre, a kultúrát, irodalmi életet ért csapásokra és az egyáltalán nem biztató tendenciákra gondolok, akkor szívesen kimaradnék a dobásból, és visszatérnék az első kérdéshez. Több hétre (vagy hónapra), ha lehet…

Melyeket tartod az év legfontosabb publikációinak a Jelenkor folyóiratból és/vagy a Jelenkor Online-ról?

Nem tudom, hogy a legfontosabb-e, de számomra fontos volt Bazsányi Sándor „… egyetlen szava van hozzájuk: …” Miért pont Nádas, amikor Mészöly? című tanulmánya a Mészöly-hatásról, Mészöly-nyomokról a májusi számból, és megragadott Kósa Gergely: Poroló. Bulcsú utca 21/A című, csillagos ház története a hozzá tartozó képekkel a nyári duplából. 

Az online-on Fodor Janka írásától nyeltem nagyokat egy reggelen, emlékszem.