Több mint tíz év telt el A suttogó című korábbi és a Vadpénz című mostani kötete között. Miért várt ilyen sokáig az újabb megjelenéssel? Netán a műgond tartotta vissza, vagy az az elv, hogy az írói teljesítmény nem a publikálással mérhető?

Mindegyikben van igazság. Meg közben mást is csinál az ember, de az íróasztaltól, ami nálam egy szekreter, nem szakadtam el sohasem; írtam drámát, operalibrettót, novellákat, tárcaregényt, esszét, kritikát, kiállításhoz megnyitót, ha kellett, sajnos nekrológot, szerkesztettem irodalmi rovatot, közben bonyolódik az élet akkor is, ha nem én bonyolítom, szaporodnak az olvasnivalók, nőnek a gyerekek. Az is biztos, hogy szeretem alaposan körbejárni a történetet, nem egy egyszeri ötletet viszek hirtelen a gépbe. Gyűlnie kell a jegyzeteknek, aztán egyszer csak átgondolom, azaz több nézőpontból és hangon elpróbálom fejben azt, amit lehet, amennyiről akkor éppen tudomásom van. Mintha volna egy próbavetítés három kamerából ugyanarra a vászonra, de sok képkocka helye ekkor még üres. Leforgatni mindent szerencsére nem lehet, írás közben is alakul, helyére kerülnek a kockák – ezek a fehér foltok adják az írás örömét. Nem hiszem, hogy bármit is elmulasztottam volna, vagy hogy lennének kihagyott lehetőségek. Beérik, aminek be kell, előbb-utóbb megtalálnak a dolgok, témák, mondatok, ez a tapasztalatom, kár volna bármiért is aggódni. Tavaly nyáron jött a FISZ-könyvek szerkesztőjétől, Lapis Józseftől a felkérés egy kötetre. Így jelent meg könyvhétre a Vadpénz.

Hogy látja, milyen lényeges változáson mentek át az új írásai a korábbiakhoz képest, változott-e a prózaszemlélete az elmúlt időszakban?

Változott, szerintem nem is keveset, de alapvetően mégis ugyanaz maradt. Ez a „maradék” a lélektani oldal, ami ma már talán másképp jelenik meg a szövegben, pontosabban egyre láthatatlanabbul van jelen. Valami olyan, ami nehezen megfogható, mégis mindig és mindenütt érezni az erejét, a jelenlétét. Az ember is változik az évek, évtizedek alatt, csak hát az a kérdés, megmarad-e hitelesnek, elveszíti-e egykori önmagát. Fiatalkorban megtalált és megszenvedett igazságokról és fölfedezett értékekről van szó, amelyeket a hosszú évek alatt sokan képesek elfelejteni, lecserélni, megtagadni. A folytonosság és a változékonyság elméletileg is érdekelt, vagyis hogy miként működik a kontinuitás az időben, egy személyben, mi marad, mi változik, mennyire marad valaki önmaga a megújulások sorozatában, és ez mennyiben jelent fejlődést. Szemlélet és szöveg is változik: a bennem élő mondatoknak és történeteknek is van fejlődéstörténete, érése, tisztulása. A prózatechnika és a témavilág bizonyára módosult az évek alatt, de az alapvető értékek ugyanazok maradtak az életemben és az írásaimban. Önáltatásnak nincs helye egyikben sem, és én azt hiszem, mindkettőben elég őszinte vagyok.

Nemrég Spiró György a Térey Jánossal közösen írt Kazamaták című darabot remekműnek nevezte. Ennyi év távlatából hogyan értékelné a darabot? Elégedett?

Nagyon megtisztelő, hogy épp Spiró, egyik legjobb drámaírónk mondja, de elégedettséggel az ilyesmi nem, csak a befejezett munka tölt el, ha csakugyan elégedett lehetek vele. Amit ő mond, egyszerűen jólesik. A bemutató utáni időben volt egy közös fellépésünk Budapesten, az akkori Gödörben, az Erzsébet téren, és ezen az ’56-ot érintő irodalmi rendezvényen már elismerő szavakkal beszélt a közönségnek a darabunkról, tehát arról elég régóta tudunk, hogy méltányolja a Kazamatákat. És ő nyilván nemcsak a látott előadás után, hanem a szöveg ismeretében értelmezett és értékelt. Amire én társszerzőként itt nem vállalkozhatom, mindössze annyit mondhatok egészen friss korrektúrapéldányok olvasása után, mert ősszel a Jelenkor Kiadó megjelenteti, hogy amit 2003‒2004-ben elterveztünk és megírtunk, az az ember, az egymással szemben álló emberek drámája, egy napba sűrűsödő nemzeti tragédia. Úgy akartuk ezt ábrázolni, hogy nem állunk oda egyik fél mellé sem, nem teszünk igazságot, a darabbeli Szóvivő módjára közvetítünk, akinek szintén van igazsága, ha más nem, legalább a szólás szabadsága, hogy elmesélheti az elhallgatott meséket, hogy még igazabbá válhasson egy még nagyobb történet. De ami a drámán túl van, hogy az hogyan kerül be ötvenhat fogaskerék közé – bennünket kevésbé érdekelt, beszéljék meg a történészek. És szintén a korrektúrapéldányból látom, tíz év után olvasva újra a drámát, hogy szerencsére nem kopott, ami kicsit megnyugtat.

Az ’56-os forradalom kerek évfordulója alkalmából megkeresték már Önöket azzal az ötlettel, hogy újra műsorra tűznék a Kazamatákat? Milyen a darab utóélete?

Nem kerestek bennünket. Évekkel korábban volt tervben egy orosz és egy angliai bemutató, egyikből sem lett semmi. Mi természetesen örülnénk, ha játszanák itthon vagy a határon túl, de a darab megrendezése nyilván nem kis kihívást jelentene a rendezőknek, a társulatoknak. Sokszereplős, hosszú szöveg, kézben kell tartani rendesen a dolgokat. Remélem, nem a kurázsi hiányán múlik, hogy a Katona József Színház után, leszámítva egy egyetemi vizsgaelőadást, senki nem nyúlt még hozzá. Viszont örvendetes, hogy az első Holmi-beli, majd a Rivalda antológiai megjelenése után most könyvként is kiadják.

A hozzánk időben legközelebb álló történelmi események emlékezete általában megosztja a szemtanúk és a szemtanúk leszármazottjainak közösségét. Mint a darab végén is olvasható: „Az egyetlen történet szertehull / Ezerkilencszázötvenhat darabra.” Ön szerint a történelmünk által még mindig homályosan látunk?

Persze, bizonyos értelemben sohasem fog egészen kitisztulni a kép. Egy történelmi eseménytől időben távolodva egyre nehezebb tiszta képet alkotni, miközben sokasodnak az interpretációk, és egyre több réteg válik láthatóvá. Aztán meg a narratívák is változhatnak, néhány évtized múltán ugyanaz a történelmi esemény ellenkező előjelet kaphat. A politikának sem mindig érdeke, hogy az emberek tisztán lássanak: a döntéshozók és a véleményformálók a nekik kedves és az ideológiájuknak megfelelő történéseket hangsúlyozzák, míg másról nem vesznek tudomást. Az irodalom, ha történelmi korokat idéz hús-vér emberekkel, legalább kísérletet tesz valami általános igazság elmondására, még ha az adott esetben egy cipész igazsága is a történetben. Ha most csak Ottlik könyveire gondolok, azokban is megidéződik egy kor, nem kell benne élnem, hogy értsem, hogy megértsem az igazságát. Ez az átélhetőség és igazság pedig azt jelenti, hogy kortalan, vagyis az emberek mindenkor érezni fogják, bármekkora is a homály, hogy mi az igazság. Mert az valahol ott van mélyen, valószínűleg egészen primitíven, de mindig hatásosan, amivel különbséget tud tenni kisebb és nagyobb hazugság között. Elsőre minden fekete-fehér, aztán árnyaltabbá válik a kép, saját egónk nagyságától, empatikus képességünktől is függ az elfogadás, a másik megértése, miközben megtanulunk „homályosítani”. Míg az irodalom ezt művészi szinten, egyetemesebb igazságok és célok érdekében teszi, addig a politika direkten és érdekvezérelten.

Úgy tudom, polgári foglalkozása a hajdúszoboszlói fürdőhöz köti. A civil és az írói szerep jól megfér egymás mellett?

És mindamellett a város kulturális havilapját is főszerkesztem. Nincs bennem tudathasadás vagy bármi identitásprobléma. Sokan csinálnak mást a valódi hivatásuk mellett, nekem lett volna lehetőségem tanítani is, de így döntöttem. És ennek elsődleges oka a szellemi függetlenség megőrzése volt amellett, hogy a bizonytalan honoráriumokra nem bízhattam a családomat. Mondhatnám ezt egy fiatal apa felelősségvállalásának is, de eleve nem akartam külső nyomást, agyleszívást vagy bármiféle kényszert. Meg már akkor is tudtam, jobb nekem a valóságban, normális, szürke hétköznapokban a szeretteimmel élnem és anyagi gondokkal küzdenem, semmint légből kapott történeteket konstruálnom, szövegkönyveket rutinszerűen gyártanom és árnyalakokkal viaskodnom az elefántcsonttoronyban, talán még kiszolgáltatottabban.