Kertész Imre a Sorstalansággal lett világhírű. Van, aki egykönyves szerzőnek ismeri, ő viszont A kudarcot tartotta legjobb művének. Te melyik művét, esetleg műveit emelnéd ki az igen gazdag életműből?

Parti Nagy Lajos: Nem szeretem az egykönyvesezést, van benne valami keveslő, lesajnáló, hogy nem telt többre, stb. Kertész Imre egy könyve valóban kiemelkedik a többi közül, de átjárja a többit, ahogy a többi ott van a – szinte bizonyosan – főmű körül, árnyalja, kapcsolatba lép vele, „újraolvassa”. Ki mondja meg teljes bizonyossággal a Sorstalanságról, hogy a tárgy, a siker, a Nobel­-díj iszonyatos felhajtóereje tolta­-e ennyivel a többi elé, vagy a kivételes minőség hozta meg utóbb a jól megérdemelt sikert? Persze, valahol a kettő között van az igazság, ha van. Igen, én is a Sorstalanságot emelem ki, számomra nagyon fontos könyv, iróniai alapvetés. Ugyanakkor nem tudok A kudarc nélkül gondolni a Sorstalanságra, összetartoznak bennem, nem ok nélkül. S ott van még, az összetartozásban is, a Gályanapló, valamint egy elképzelt könyv: valamiféle breviárium az esszékből és a kései naplókból, igaz, ez egyfajta „kinek­-kinek más” könyv, ceruzázat, változó kivonat, odafordulás. Hogy nagyon sokáig lesz mit olvasni a teljes életművön, abban biztos vagyok, hogy mit fognak olvasni tőle szakmán belül és kívül, nem tudom. Iszonyú minden Nobel­-díj, már bocsánat a Rilke­-blaszfémiáért.

Selyem Zsuzsa: Az első, amit tőle olvastam, még egyetemistaként, a Gályanapló volt, más lett nekem tőle a világ, igazabb, sötétebb; felszabadító élmény volt, mert azt láttam benne, hogy a szenvedés kreatív lázadással legyőzhető. Hogy kényszerhelyzetben is létezik szabad döntés. Hogy a Struktúra nivelláló hatalma ellenére „még megmenthető valami, egy kis idétlenség, valami végső komikum és elesettség”. (Gályanapló, 1992, 18.)

A Sorstalanságban felismertem a meghunyászkodásra neveltetésemet, elmélyült bennem a kétely a társadalmi konvenciók etikája iránt, írva elemezvén pedig a totalizáló nyelv (ma már inkább úgy mondanám: a kategorizáló, a stigmatizáló nyelv, amely a tudás hiányát általánosítással fedi el) hatalmáról és a regény szabadságáról gondolkodtam, arról, hogy a jól nevelt Köves Gyurka Auschwitzba érkezvén a foglyokat pontosan úgy látja, ahogyan az antiszemita nyelvi konvenció tetoválta bele az agyába.

Ami engem illet, én simán elfogadom Kertésztől, hogy A kudarc a legjobb műve. „Eksztatikus beavatási regény“ (Gályanapló, 156.). A vicces szókapcsolat egy hét próbából álló beavatást jelöl, beavatást a társadalmi szerkezet önkényének cinikus/lemondó elfogadásába. Köves mindegyik próbatételt elbukja, ezzel pedig kívülkerül, vagyis megszabadul. Ugyanilyen paradoxális a Kaddis a meg nem született gyermekért, arcot ad a nemlétező istennek, nemlétező gyermeknek, és ugyanilyen paradoxális a Felszámolás, mely a megsemmisítő táborok természetessége és a szeretet történése közötti feszültséggel dolgozik. Mindvégig olyan apróságokról írt, amin az életünk múlik.

Kisantal Tamás: Egyetemi kurzusaimon szinte mindig a Sorstalanságot szoktam tanítani, én is ezt a regényt olvastam a legtöbbször. Hogy hányszor, azt nem is tudnám megmondani…

Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy egykönyves szerző lenne. Ha valamit ki kell emelnem még az életműből, talán rendhagyó módon a naplók jelentőségét hangsúlyoznám. Nemcsak a Gályanaplót, hanem az utóbbi évtizedekben kiadott köteteket is, amelyek sajnos, most már tudjuk, Kertész utolsó könyvei lettek. Pár évvel ezelőtt a Mentés máskéntről írtam egy szöveget a Jelenkorba, amelyben meglehetősen kritikus hangnemet ütöttem meg. Amikor A néző megjelent, újraolvastam az összes Kertész-naplót, és azt kell gondolnom, bizonyos dolgokban nem volt igazam. A naplókban újra és újra előkerülő problémák – saját egzisztenciális és kulturális helyzetének kérdései, készülődése a halálra, pesszimista történelemkoncepciója, a vállalt és időnként rákényszerített írói szerepeihez, valamint a magyarságához és zsidóságához való igen sajátos viszonya stb. – rendkívül érdekes módon kapcsolódnak össze a mindennapi élethelyzetekkel, sokszor aktuálpolitikai és kulturális eseményekkel. Időnként kifejezetten kellemetlen szövegek ezek, hiszen Kertész bírálatai erőteljesek, olykor ellentmondást nem tűrők. Viszont közben a naplókötetek külön-külön is, együtt pedig még erőteljesebben olyan szövegkomplexumot alkotnak, amelyek önálló művek (vagy az egész egy magában álló naplókomplexum), miközben párbeszédet, olykor vitát képeznek az életmű többi részével. Nem annyira kommentárjai vagy magyarázatai a regényeknek, hanem sokszor inkább vitapartnerei. Azt gondolom, hogy a naplók újraolvasása, értelmezése és az életművön belüli elhelyezése az a feladat, amelyet még el kell végeznünk.

(Bélyegkép: mupa.hu)