(1) Irodalomkritikáidban az adott mű társadalmi­-politikai kontextusáról is gondolkozol. Ez azt feltételezi, hogy szerinted a szépirodalomnak még mindig kitüntetett szerepe van a közvélemény formálásában. Szerinted mire képes ma az irodalom és az (irodalom iránt) elkötelezett kritikus?
 

Ha elfogadjuk, amit Lacan állít – hogy az Én (Ego): fikció (imaginárius) –, evidencia, hogy a tulajdonképpeni szubjektivációnk (az Énünk kialakítása) nyelvi aktusként megy végbe. A szakadatlan és személytelen szócséplésben valamiképpen rögzítenünk kell önmagunkat, mint kimondott Éneket. Ezt az igényünket a nyelvbe [langue] tömött figurákkal elégítjük ki: sematikus alakok, előrajzolt képmások, narratív alteregók foglalatában pozicionáljuk magunkat a belőlünk ömlő, mindig fecsegve beszélt nyelvben [parole]. Ezeket a narratív sémák alapján előrajzolt foglalatokat a tágan értett kultúra – nemcsak az irodalom, de a film, a színház, a bulvár, a politikai közbeszéd, a TV és így tovább – vájja bele a nyelvbe, hogy aztán mi, beszélők, birtokba vegyük és széthordjuk őket. Meggyőződésem, hogy minden reprezentációs elmélet és kultúrkritika ennek a folyamatnak a megértésén alapszik. Ezért nem mindegy, hogy mi megy a TV-ben, a moziban, az index.hu-n – és nem mindegy az sem, hogy miről ír a kortárs magyar irodalom. Abból lesz a becses szubjektumunk számára nyelvi foglalat, amit a kultúránk előállít. Ezért politikai kérdés, hogy milyen sémákban vagyunk kimondhatók. Ha, hogy esetlenül mondjam, avatatlan kezekbe kerülnek a narratív sémák, ha tehát csak a vacak hollywoodi dramaturgia, vagy az ezekre felhúzott – próbálok finoman fogalmazni – fasiszta (patetikus-heroikus) nosztalgia, az erőfitogtató eposz, az erősek, szőkék és kékszeműek sémái uralnak le mindent, akkor a narratív fantáziánk elcsökevényesedik, a politikai fantáziánk megbénul, a társadalmi szolidaritás leblokkol. Nem lesz narratív terünk arra, hogy különböző társadalmi csoportokat átjátsszunk egymásba. Nem lesz narratív késztetésünk arra, hogy eseményekről (forradalmakról, paradigmaváltásokról, új művészi formákról stb.) fantáziáljunk. A figuráink (én, te, ő...) megelégszenek az adott játékterekkel: arra a terepre korlátozzák a mozgásukat, amibe beleszülettek. Rémisztő alternatíva az ugyanaz és a más, az itteni és a máshonnan való, az ismerős és az idegen feloldhatatlan ellentmondásaival viaskodó jelenkori társadalmi szituációban. Csak ne volnának ennyire csököttek a figuráink és a történetsémáink! A csököttségért az irodalom felel. Egy-egy új írásmód lehetőség arra, hogy az én, te, ő stb. más történetek játékterében jelenjenek meg. Hogy új figurákra tegyünk szert. Hogy másképp formalizáljuk a nem-nyelvit. Ameddig a nyelv figurációkkal és történetekkel operál, az irodalom képes lesz (ilyen) forradalmakra. Hiszen a nyelv, és mindaz, amit összehord, az irodalom alapanyaga. Küzdjön ellene, ha roncsolt, tartsa tisztán, ha mocskos, cserélje le, ha hasznavehetetlen; csináljon új nyelvet (mármint az író). Fedezzen fel a megújítás jegyében végzett írásgyakorlatokat, találjon rá ihletett és abszurd, szenvedélyes és őrült, a mondható valóságtól elrugaszkodó, a hagyományt átrajzoló beszélőkre (mármint a kritikus). Nincs olyan, hogy mondhatatlan.

(2) A magyar és a nemzetközi irodalomban egyaránt tájékozódsz. Milyen preferenciák irányítják a figyelmedet?

A vakmerően diskurzuskeverő szövegek hoznak lázba. Egyfelől az irodalmi szövegbe szőtt nem-irodalmi beszédmódok: a szövegbe bedolgozott matematikai vagy közgazdasági formulák, filozófiai terminus technicusok, kémiai reakciók képletei, geometriai ábrák, urbanisztikai megállapítások; a történetbe ékelődő, a vallást, a komolyzenét vagy a képzőművészetet illető, esszéző gondolatfutamok; a szövegre hurkolódó, in actu dekonstruált irodalmi hagyomány; a történelmi regiszterek gondos megképzése... – számomra ezek mind halálosan izgalmas eljárások. Másfelől legalább ennyire foglalkoztat, hogy milyen módokon kényszeríthetők rá az irodalmi nyelvre (sok évtizednyi avantgárd és posztmodern gyakorlatozást követően) az én-mondás, én-állítás, én-megképzés újszerű, a szubjektumon és a humanista emberképen túlmutató eljárásai. Tehát hogy miket lehet még megcsinálni a felvilágosodás alanyával, és hogy milyen alanyok váltják/váltották fel ezt a régi-régi, karteziánus figurát.

(3) Nemrég röppent fel a hír, hogy Kappanyos Ilonával és Kemény Lilivel közösen lefordítjátok az amerikai posztmodern egyik opus magnumát, David Foster Wallace Infinite Jest című hatalmas regényét. (Ennek előzményeként jelent meg a Jelenkor 2016. februári számában az író A depressziós című novellája Kemény Lili fordításában.) Hogyan találkoztatok Wallace munkásságával, s miért vonzó számotokra ez a hihetetlen méretű vállalkozás?

Az isztambuli Atatürk Havalimanın (reptér) ismerkedtünk meg, 2008. november 2-án, kora délután. Őszi szünetből haza Pestre. Ideges családomtól elkószálok. Beömlő napfény, széles kioszk, izgatott tömeg. Bámészkodás. Relay. Rolling Stone-magazin. (Az egyetlen, amit felismerek a 2836-féle közül. Már ekkor gyanítom, ami csak évek múlva lesz sivár bizonyosság: a zenekarnak semmi köze a laphoz.) Obama. Csúnya címlap. Maradék török líra előkaparása. Nagy sor. Apám pillanatokon belül felrobban. (20 P MÚLVA INDUL A GÉP!!) Izzadó tenyér, toporgás. Minek nekem Rolling Stone-magazin. Alig tudok angolul. Wallace éppen ötven nappal azelőtt akasztotta fel magát Claremontban, Kaliforniában. Erről még néhány pillanatig nem tudok semmit. Bele kéne azért nézni, hátha az Obamán kívül is írnak valamiről. Hátha. Lapozgatok, mint aki nem hallja, hogy (17,3 P!! GÉP!!!). Nagydarab, csapzott hajú, szemüveges-edzőcipős alak. A generációja legintelligensebb írója. Nem úgy, mint az intelligens írók általában. Úgy intelligens, mint Wittgenstein, Joyce vagy Grothendieck. Valami husky-szerű állatot simogat. Elképesztően szomorú a tekintete. Nem a „kérkedőn”, hanem a „leküzdhetetlenül” típusból. Addig a pillanatig azt gondolom, hogy csak én bírok ennyire mélységesen szomorú lenni. Három perc, mire kisilabizálom, ki ez. Hogy ez egy nekrológ, mert ötven napja, Claremontban, CA, stb., csak a repülőgépen derül ki. A nyolcoldalas cikket mintegy másfél óra alatt futom át. A Jestet 2013 nyarán fejezem be. Akkor már öt éve kísér lakásról lakásra. Napi két órába telik harminc oldalt elolvasni belőle. 2013 emlékezetesen forró és száraz, a jövőmet illetően teljesen kilátástalan augusztusában ezért a két óráért kelek fel minden nap. Lili csak egy évvel később hajlandó elolvasni, mert nem hisz abban, hogy egy drogról és teniszről (is) szóló szöveg érvényes lehet. Végigneveti, végigbőgi. Lonka egy év múlva velünk nyaral. Rálőcsöljük. Végigneveti, végigbőgi. Másról sem beszélünk. Mi ma egy regény. Ilyen. Éppen ilyen. Elképesztően intelligens. Elképesztően humoros. Elképesztően szomorú. Tele emberekkel, fantáziával, bánattal és derűvel. Igen. Pont ilyen egy regény.

(4) Színházrendezőként végeztél, irodalomkritikus vagy, és vannak a hátad mögött filozófiai stúdiumok is. Hogyan férnek össze ezek az érdeklődési körök? Min dolgozol mostanában?

A színház, az irodalom és a filozófia merőben különböző módon hoz létre gondolatokat. Emiatt nagyon érdekes és nehéz egyidejűleg próbálkozni velük. Az egyik a testet és az időt formalizálja, a másik a narratívát, a figurát és a nyelvet kezeli, a harmadik a logikus dedukciót írja elő. Félek, hogy nekem többnyire nem sikerül a maguk sajátosságában bánnom velük. A koherens fogalmazás és a világos artikuláció együttes akarása, azt hiszem, néha, talán, mégis összeköthetővé teszi – kényszeríti? – ezeket a tudásrendeket. Ezek kivételes pillanatok. Olyankor nagyon boldog vagyok.

Mostanában Alain Badiou Lét és esemény című, megrázóan nagyszabású ontológiáját silabizálom. Gyűlik róla egy rémisztően terjedelmes kézirat a gépemen. Nem tudom, mi lesz vele. Nyolc hete minden héten azt hiszem, hogy az az utolsó hét. De egy hét múlva valószínűleg már tényleg elkészül(ök). 

(Fotó: Kemény Lili)